Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-17 / 50. szám
Aj szú 5 EGY „KRITIKUS KERESZTÉNY“ NÉZETEI II. JÁNOS PÁL PÁPA PROGRAMJÁRÓL ÉS POLITIKÁJÁRÓL II. János Pál békebeszédei közül a legjelentősebbnek hirosimai békefelhívását tartja, „mivel ezzel a pápa valóban az egész emberiséghez fordul és nem szabja előzetes feltételként a filozófiai nézeteivel való egyetértést...“ Ezzel szemben az ENSZ-közgyúlés ülésszakán mondott beszédében II. János Pál a leszerelés kulcsfontosságú világproblémáját csak a második helyre rangsorolta, miközben kiemelte „az emberi jogok és szabadságjogok“ pápa szerinti értelmezése megvalósításának jelentőségét a béke megőrzése szempontjából. A fegyverkezés kérdésében a pápa „lemond bármilyen politikai állásfoglalásról vagy konkretizálásról... A fegyverkezés gazdasági és politikai hátterét elhallgatja, ehelyett a pápa „háborús törekvésekről“ beszél, aminek oka az emberi jogok megsértése“. így tehát II. János Pál szerint „a háború keletkezése“ a „különböző totalitarizmusok“ létezésének következménye, miközben a fasizmust és a kommunizmust az emberi jogok megsértésének közös nevezője alá hozza.“ Adalbert Krims bírálóan mutat rá arra, hogy a pápa az UNESCO-ban a tudomány, a tudósok és a béke kapcsolatáról mondott beszédében a problémát csak az etika és a lelkiismeret kérdéseire szűkítette, „mintha a nukleáris fegyverkezést csak a technika okozná és csak az etika szüntethetné meg. A társadalmi összefüggéseket, illetve a gazdasági érdekeket teljesen figyelmen kívül hagyja, s így azt a benyomást kelti, mintha az atomfegyverek fejlesztése az ezen a téren tevékenykedő tudósok erkölcsi problémája lenne elsősorban“. Adalbert Krims végül foglalkozik azzal a pápai üzenettel, amely 1981-ben a világbéke katolikus napja alkalmából jelent meg. Elsősorban azt bírálja, hogy II. János Pál ebben „olyan érveket sorakoztat fel - a szabadság mint a béke alapja, és a vallásszabadság ismét mint a szabadság gyökere - melyek ebben a formában sorsdöntő következményekhez vezethetnek.“ A szerző megállapítja, hogy három hónappal később az Osservatóra Romano a „nyugati szövetség védelmi erejének további növelését szorgalmazta“, „azzal a céllal, hogy védelmezzék a szabadságot és a demokráciát, valamint a kereszténységet, a diktatúrával, a harcos ateizmussal és az egyház üldöztetésével szemben.“ A pápa említett érveit „az emberi szív megváltoztatásának“ ismételt hangsúlyozásával zárta le. Krims szerint „II. János Pál ezzel lépést tett a béke fogalmának radikális individualizálásához, ami végeredményben a bármilyen politikai cselekvésről való lemondást jelenti“, annak ellenére, hogy nő a fegyverkezési verseny új menete elindításának veszélye. Az ilyen megállapítások alapján Krims nagyon bíráló, szkeptikus, sőt visszautasító álláspontra helyezkedik II. János Pálnak a béke kérdésében elfoglalt álláspontjával kapcsolatban. Elsősorban azt bírálja, hogy számos más kérdéshez, tehát nemcsak a vallási- társadalmi kérdésekhez is viszonyítva „a pápa kijelentései a békéről és a leszerelésről általában absztraktok és semmire sem köteleznek.“ Adalbert Krims rámutat, hogy a pápa ezt egyrészt diplomáciai szempontokkal magyarázza, másrészt a leszerelés műszaki aszpektusainak „komplex jellegével“ és a „leellenőrzött tények hiányával“. A szerző elemzi ezeket az okokat és arra a következtetésre jut, hogy „a leszerelés kérdésében tanúsított semlegesség pápai megindokolása nem egészen meggyőző... és a másik érv sem meggyőző erejű“. Adalbert Krims elsősorban arra hivatkozik, ha „a pápa érvelését következetesen végig elemezzük, a pápának valószínűleg nem szabadna állást foglalnia a politikai és társadalmi élet egy területén sem“. Ezért a szerző úgy vélekedik, hogy a leszerelés kérdésében a nem konkrét állásfoglalások tulajdonképpeni oka a pápa személyén kívül van: „Ha figyelembe vesszük, hogy a leggazdagabb és legbefolyásosabb egyházak a NATO területén vannak és a legkülönbözőbb módon összefonódnak a hatalommal a politikában és a gazdaságban, bizonyára közelebb kerülünk a tulajdonképpeni problémához, mintha a fő okot kizárólag a pápa alapvető kommunistaellenes állásfoglalásában látnánk“. Krims szerint figyelembe kell venni a különböző összefüggéseket és külső hatásokat, „de mégis elfogadhatatlan az a tézis, mely szerint a mostani pápa elődjeihez viszonyítva haladást ért el a béke és a leszerelés kérdéseiben. Ha figyelmen kívül hagyjuk hirosimai beszédét, azt kell megállapítanunk, hogy XII. Jánoshoz és VI. Pálhoz viszonyítva tartózkodóbb, annak ellenére, hogy a fegyverkezés terén a helyzet drámaian kiéleződött. A pápa sokszor és ismételten a béke kérdését alárendeli „a vallásszabadságnak“ (amelyet szerinte elsősorban az ateizmus veszélyeztet) s ezt bizonyos propagandisták nagyon könnyen a fegyverkezés igazolására használhatják fel... Továbbá meg kell állapítani, hogy II. János Pál egyszer sem mutatott rá a fegyverkezés gazdasági okaira, az okokat az ember szívében látja. A pápa általános béke- és leszerelési felhívásai bizonyára nem fölöslegesek... A békéről szóló absztrakt és semmire sem kötelező szónoklatok azonban nem elegendőek és ezek nem magyarázhatók diplomáciai szempontokkal és a hiányzó tárgyi ismeretekkel. Hans-Werner Bartsch, nyugatnémet progesszor, evangélikus teológus ezt még élesebben fogalmazta meg: „A békéről hirdetett ilyen általános szólamok csak alibiként szolgálnak, és általában megerősítik a további fegyverkezést, hiszen a fegyverkezés kezdeményezői szerint ez is a békét szolgálja“. Adalbert Krims. szerint a szocialista országból származó pápával kapcsolatban a legkülönbözőbb spekulációk hangzottak el éppen Vatikán keleti politikájával összefüggésben. Többen nem titkolták abbeli reményüket, hogy véget ér XXII. János és VI. Pál „naiv, kompromisszumos és nem hatásos irányvonala“. Krims szerint a Vatikán a mostani pápa alatt még ugyan nem tért vissza XII. Piusz irányvonalához, de „II. János Pál bizonyára sokkal erőteljesebben ügyel VI. Pálnál arra, hogy a szocialista országokban az egyház és az állam kapcsolatának a normalizálása ne vezessen az egyház „alkalmazkodásához“, miközben bizonyos szerepet játszik ebben „a lengyel modell“. Míg VI. Pál pápa idejében Magyarország Vatikán eredményes keleti politikájának példája volt „a mostani pápa már két hónappal hivatalba lépése után bírálta a magyar püspökséget és szinte nyíltan az alkalmazkodást vetette szemére“. Ez a bírálat a lengyel püspökség irányvonalának szellemében hangzott el. Krims megállapítja, hogy Wojtylának a keleti politikában tanúsított „más magatartását“ jellemzi Vekoslav Grmic, szlovén püspök esete, aki 1978-tól szentelő püspök, 1978-tól pedig a maribori egyházmegye káptalan helynöke. Senki sem kételkedett abban, hogy a hívők körében nagyon közkedvelt Grmicot formálisan egyházmegyés püspökké is kinevezik. 1980-ban azonban II. János Pál egy addig teljesen ismeretlen konzervatív teológust részesített előnyben Grmiccal szemben, aki nyíltan a szocializmus ellen lép fel. Ezzel kapcsolatban Krims figyelmeztet arra, hogy 1981-ben a szlovén és a horvát püspökök erősen bírálták az államot és kifejti azt a nézetét, hogy ebben az esetben látni kell „a kölcsönös kapcsolatot az új vatikáni stratégiával“. Krims úgy látja, hogy „az egyház mai stratégiája valóban magán viseli Wojtyla kézjegyét, aki az egyház ellentámadására akarja kihasználni Jugoszláviában a szocialista állam valódi vagy vélt gyengeségét.“ Ami a Vatikán és az NDK kapcsolatainak alakulását illeti, Krims a legnagyobb figyelmet annak szenteli, hogy 1981-ben csak tíz nappal Erich Honeckernek, az Államtanács elnökének G. Schafrannal, a berlini püspöki konferencia elnökével való találkozása után az NDK püskökei pásztorlevelet adtak ki, amely nem tesz említést erről a találkozóról, sem pedig az egyház és az állam kapcsolatainak más pozitív vonásairól, hanem felveti az egyház több vallási és társadalmi követelményét. „A püspöki támadás két témája - az ateizmus és a katolikus nevelés (mint a vallásszabadság következménye) közvetlenül összekapcsolódik II. János Pál gondolkodásmódjával... Ez az offenzív fellépés megfelel a „lengyel modellnek“... Valószínű, hogy a Vatikán utasítására, vagy pedig a Vatikán beleegyezésével az NDK püspökei „kísérleti léggömböt“ bocsátottak fel, hogy meggyőződjenek a „másik fél“ reakciójáról“. Adalbert Krims leszögezi, hogy „Magyarországtól és Jugoszláviától eltérően XXIII. János és VI. Pál idejében Vatikán új keleti politikájának nem sikerült norma- lizálnia kapcsolatait Csehszlovákiával... II. János Pálnak már tizenöt hónappal hivatalba lépése után sikerült megtennie az első hivatalos lépést a tárgyalásokhoz. A légkör azonban rövidesen ismét rosszabb lett“. A szerző ugyan megemlíti a pápa kísérleteit Csehszlovákia bel- ügyeibe való beavatkozásra, de a kapcsolatok általános jellemzése tulajdonképpen azt a látszatot kelti, mintha „a Vatikán pozitív törekvése“ Csehszlovákia „rendkívüli kemény irányvonala“ miatt kudarcot vallana. Az egyébként nagyon jól informált Adalbert Krims nem regisztrálja Csehszlovákia és a Vatikán VI. Pál pápa idejében folytatott tanácskozásainak eredményeit, így például az új püspökök kinevezését, az új szlovákiai egyházmegye létesítését, az egyes egyházmegyékben az államhatárokkal összhangban végrehajtott területi módosításokat (a Vatikán ezzel tulajdonképpen csak 1978-ban ismerte el ténylegesen a csehszlovák államot). Krims túlságosan rövid jellemzésében hiányoznak az alapvető és lényeges tények és szempontok, - többek között Vatikán hagyományosan kemény Csehszlovákia ellenes irányvonala, - amelyek nélkül a kölcsönös kapcsolatok nem érthetők meg és nem értékelhetők objektiven. Ezért Krims jellemzése nem teljes, és szükségszerűen elferdített. Adalbert Krims a fejezet végén kifejti azt a nézetét, hogy „a lengyel pápa hivatalba lépésének első évei nem jelentettek nagy haladást, sem pedig nagy hanyatlást a keleti politika terén... Ennek ellenére a pápa konzervatív társadalmipolitikai koncepciója keleti politikájában is megnyilvánul, a pápa élesebben lép fel | az ateizmus kérdésében és többször hangsúlyozza az egyház hagyományos követeléseit (elsősorban a nevelés területén). Adalbert Krims alapjában véve egyetért Hans-Werner Bartschavl: „Senki sem ringatózhat abban az illúzióban, hogy a lengyel pápa személyében olyan férfi ült a pápai trónszékre, aki nemcsak ismeri a kommunizmust, de ha csak utalásként is, megértést tanúsít iránta. Elődjei közül egyik sem volt olyan antikommu- nista, mint II. János Pál“. Miért esett a választás Wojtylára? Adalbert Krims könyve befejező részében elvi kérdéseket vet fel: Ebben a történelmi pillanatban miért választották éppen Wojtyla kardinálist pápává, milyen a politikai szerepe és hogyan teljesíti ezt II. János Pál? H. Mynareknek, a bécsi katolikus teológiai kar lengyel származású volt dékánjának véleménye szerint „Wojtyla a konzervatív papnak az a típusa, akit éppen kerestek“, vagyis pontosan az ellentéte VI. Pál pápa pesszimista, szkeptikus és hatástalan konzervativizmusának. Csupán Lengyelországban létezik ma az a katolicizmus, amely a doktrína vagyis az érvényes tanítás értelmében szélsőségesen konzervatív, de ugyanakkor élő és életképes... Wojtyla pápa az új konzervatív, általános of- fenzíva jelképe“. Grmic jugoszláv püspök szerint Wojtyla bíborosról már azelőtt is közismert volt, hogy „vezéralak, aki az egyik oldalon leállítaná az egyház reformját, a másik oldalon viszont nagy propagandahatást gyakorolna“. Krims véleménye szerint megválasztása bizonyára összefüggött a vezető tőkés államok mai helyzetével, főleg azzal, hogy a 30-as évek óta legsúlyosabb válságukat élik, melynek egyik szembeötlő megnyilvánulása, „a haladásba vetett hit“ elvesztése, az irracionalitásba, és a „biztonságba" való menekülés. „Az ilyen gazasági helyzet - és szellemi felépítménye - képezi a táptalaját, „az erős férfiak“, a jobboldali irracionális ideológiák, „a törvény és a rend“ programjai számára“. A konzervatív erők szemszögéből VI. Pál után a katolikus egyháznak' is szüksége volt egy „erős férfira“, aki azonban egyúttal „barátilag viszonyulna az emberekhez“, „bizalmat“, „biztonságérzést“ keltene. Adalbert Krims megállapítja: „A konzervatív katolicizmus számára II. János Pál megszemélyesíti az említett programot, sót még többet jelent: maga a program. Ugyanakkor azt az érzetet kelti az emberekben, hogy értéket képviselnek „az ellenséges környezettel" szemben... Az egyházban a konzervatív erők örülnek: végre ismét egység születettr szilárd a vezetés, végre szavatolják az igazságot“. Wojtyla megválasztásának egyik fontos okát Krims abban látja, hogy „a Vatikán szoros gazdasági kapcsolatban áll az amerikai tőkével és ez a kapcsolat éppen Marcinkus Pál idejében erősödött meg - a litván származású amerikai érseket, a vatikáni bank igazgatóját II. János Pál a Vatikán állambizottságának alelnökévé nevezte ki“, és így ma „Vatikán egész gazdasági élete fölött ó uralkodik...“ A pápa megválasztásának gazdasági vonatkozásairól beszélve Adalbert Krims rámutat arra, hogy a bíbo- rosi kollégiumban túlerőben vannak azon tőkés országok egyházainak képviselői, amelyek gazdaságilag a legnagyobb mértékben segítik Vatikánt és ezért aránytalanul nagy befolyást gyakorolnak rá. Ezekben az országokban az egyházak túlnyomó részt szorosan összekapcsolódnak az ottani konzervatív gazdasági érdekekkel és itt kell keresni a választ arra a kérdésre is, „miért éppen a nyugatnémet és az amerikai bíborosok támogatták a leginkább Wojtyla lengyel bíborosnak pápává való megválasztását“. Adalbert Krims úgy véli, azért is esett a választás a lengyel bíborosra, mert figyelembe vették a szocialista országok egyházait. Vatikán szempontjából csupán a lengyelországi egyház kerülte el a világiasodás, valamint „a szocializmushoz való alkalmazkodás“ veszélyét. „Ezért a lengyel pápa megválasztása tulajdonképpen ezen ország katolikus egyházának kitüntetését jelenti, s egyúttal a többi szocialista ország egyházai elé példaként állítja a lengyel modellt“. Amint Adalbert Krims a továbbiakban megállapítja, az új pápa megválasztásakor figyelembe kellett venni azt a szempontot is, hogy a katolikusok többsége a harmadik világban él. A Vatikán attól fél, hogy a latin-amerikai országok egy része „függetleníthetné“ magát a római központtól. Azt a lehetőséget, hogy a harmadik világ képviselőjét válasszák pápává elvetették, mivel féltek a visszhangtól nemcsak Olaszországban, hanem más országokban is. II. János Pál gyorsan bebizonyította, hogy a harmadik világban is teljesíti feladatát, „az egyik oldalon nem befolyásolja az uralkodó rétegekkel való szövetséget, de ugyanakkor nem veszti el a lakosság szegény tömegeire gyakorolt befolyását sem“. Ilyen a helyzet az egyház konzervatív erőinek szemszögéből. Adalbert Krims szerint azonban „kérdéses, milyen sokáig maradhat fenn az érzelmi lelkesedés, például Brazíliában és Fülöp-Szigeteken, amikor a pápa már ismét messze van, de a szociális problémák és az elnyomás olyan közel marad“. BOHUMIL KVASNIČKA kandidátus (folytatjuk) A „KELETI POLITIKA" VATIKÁNI IRÁNYVONALA »geooQOoeoaocoooooocoeoooaooooocooecooeoaoccoooaocooooooooooooooeoccococooeooooocooeooaaooaoooeooaasgeoooooooeoeooooooc 982. XII. 17.
