Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-10 / 49. szám
r ÚJ szú 15 1982. XII. 10 New York-i lakásunktól másfél saroknyira, az 1. sugárút és a 85. utca sarkán egy kézzel írott felhívást pillantottam meg egy lámpaoszlopon. Noteszembe másoltam ennek az amerikai „tacebaónak" a szavait. így hangzik: „ Felhívás a 85. utca minden lakójához! A lakásbetörések egyre növekvő hulláma hirtelen elárasztotta a 85. utcát is (az 1. és a 2. sugárút között). Ez a tömb mindig összefogott, amikor szükség volt rá, és most ismét így kell tennünk. Különösen a 308., a 310., a 312. és a 324. számú házakban lakó áldozatokhoz fordulunk. Csatlakozzanak hozzánk és jöjjenek el arra a gyűlésre, amelyet kedden este 6 órakor tartunk a Ryan Lányához címzett kocsmában a 85. utca 350. szám alatt. Az időseket a gyűlés után hazakísérjük. ‘ ‘ Magam ugyan akkor még nem tartottam betöréstől (túlságosan optimista voltam: azóta már voltak „vendégeim"), puszta kíváncsiságból mentem el a gyűlésre. A Ryan Lánya afféle családi vendéglő. A földszinten a bárpultnál söröznek a vendégek, az emeleten jobbára családok vacsoráznak. Most kihordták onnan az asztalokat és néhány széksort raktak be. Nyolcvanan lehetünk a félhomályos teremben. Többségünknek nem jutott ülőhely. A jelenlévők javarésze nő, nyugdíjas. A többiek - amint elnézem - alkalmazottak, kistisztviselők, boltosok lehetnek. Az úgynevezett kezdeményező bizottság nevében egy dadogó férfi megnyitja a háztömb lakógyűlését, majd átadja a szót egy póló- inges férfinak, akiről kiderül, hogy a kerületi rendőrkapitányság képviselője, afféle körzeti megbízott. Elmondja, hogy a környék házai (általában három-négyemeletes épületek, emeletenként egy-két lakással) nappal rendszerint kihaltak. Ilyenkor jönnek be a tolvajok, betörők: vagy a nyitva hagyott kapun (ez a hanyag lakók bűne), vagy kötélen ereszkednek le a tetőről. Előfordul, hogy erőszakkal hatolnak be a házakba, az éppen bemenő lakókat fenyegetéssel kényszerítve arra, hogy őket is bocsássák be. A körzeti megbízott szavaiból kikerekedik a kép. A kapitányságukhoz tartozó területen 200 000 ember lakik. Azelőtt 400 rendőr • járőrözött itt három váltásban. Amióta azonban a városnak nincs rá elegendő pénze, már csak 178- an vannak. Ezért a bűnözés ellen csak úgy lehet harcolni, ha a lakók összefognak: egy mással és a rendőrséggel. Javasolja, hogy hozzanak létre tömbőrséget, vagy biztonsági bizottságot, amelynek tagjai figyelemmel kísérik az utcát (akár a saját ablakukból) és minden gyanúsat azonnal jelentenek a rendőrségnek. Itt közbeszól valaki és megjegyzi, hogy hasonló esetben eddig négy ízben próbálta riasztani a rendőrséget telefonon, de egyszer sem jött ki az URH-s kocsi.- Igen - mondja erre a körzeti megbízott -, mert túl sok a hívás (köztük számos beugratás is) és kevés az URH-s járőr. Ezért az ügyelet fontossági („veszélyességi“) sorrendben rangsorolja a hívásokat.- Jó, jó, de akkor mit ér a telefonálás? - szól bele egy másik lakótárs. A körzeti megbízott erre gyorsan a kapitányság ingyenes tanfo• A Takooshian-kísérlet: a járókelők „nem veszik észre“ az autófeltörést • Kutyás rendörjárőr a New York-i utcán szótól való félelmükben még a rendőrséget sem értesítik, kibújnak a tanúzás kötelessége alól. Harold Takooshian, a Fordham Egyetem tanára érdekes kísérleteket végzett ezen a téren. Tanítványaival együtt kétszázötven alkalommal tört fel gépkocsikat New York legforgalmasabb utcáin, fényes nappal és feltűnő módon. (Saját autóikkal végezték természetesen a „kísérleteket“). Az arra járók túlnyomó többsége vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem vette volna észre az autófeltörést. Egy részük (köztük-rendó- rök is), még önként segítettek is a gépkocsik ablakának dróttal való kinyitásában, anélkül, hogy számon kérték volna az autónyitogató idegentől, hogy valóban a saját kocsijába akar-e behatolni. Az eseteknek mindössze a négy százalékában hívtak, vagy próbáltak hívni a járókelők rendőrt, vagy kérdezték meg legalább az autó ablakának, ajtajának, csomagtartójának feszegetöjétöl, hogy övé-e a gépkocsi. Az amerikai újságok beszámolói arról tanúskodnak, hogy ahol a lakók összeállnak és fegyvertelen őrcsoportokat, figyelőszolgálatot szerveznek, a betörések száma jelentősen csökken. Már az is segít, ha egyáltalán kiírják az utca végén, hogy ott figyelőcsoport működik. Különlegesen eredményesnek mondják azt a módszert ott, ahol a lakók idomított kutyával, saját rádió-adóvevővel felszerelt gépkocsijukkal járóröznek. Meglepően hatékony ez a módszer az elő- és kertvárosokban, igaz, ott anélkül is összehasonlíthatatlanul jobb a közbiztonság, mint a milliós metropolisokban. Nemrégiben egy még rokonszenvesebb kezdeményezés született: az őrangyaloké! Méghozzá éppen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá: New York legveszélyesebb kerületeiben. Harlemi, bronxi, és brooklyni fiatalok - kemény öklú „bunyós" gyerekek (de természetesen nem bűnözök) - álltak össze társadalmi munkában az éjszakai órákban oly fenyegető földalatti vasút szerelvényeinek járőrözésére. Ahol ezek a bordó svájci sapkát viselő fiúk hármasával-négyesével megjelennek, ott a késes, sőt a piszto- !yos rablók is meghúzzák magukat. Különösen azóta, hogy egykét bűnözőt már alaposan „elintéztek“. A mintegy nyolcvan tagú önkéntes csoport tagjai (négerek, Puerto Rico-iak, kis részben fehérek) őrangyaloknak nevezik magukat és joggal. Tevékenységük annál inkább is tiszteletreméltó, minthogy nem a sajátjukat vigyázzák (mint a lakóházuk környékén járőrözők), hanem teljesen önzetlenek: egyszerűen a közbiztonságot igyekeznek javítani. A New York-i őrangyaloknak számos más amerikai nagyvárosban is akadtak követőik. Nemrégiben a New York-i bordósapkások tüntető menetben vonultak fel Washingtonban, az igazságügyi minisztérium elé. Egy akció során ugyanis egy rendőr lelőtte a vezérüket. A hivatalos vizsgálat szerint merő tévedésből: a rendőr Puerto Rico-i volt, az önkéntesek vezetője pedig fekete. Hogy a ballisztikai szakértő állítólag erősen vitatható jelentése („a rendőr nem az áldozatot akarta célba venni“) tartalmazza-e az igazságot, avagy tizenkét szemtanú ellenkező vallomása, azt a bíróság dolga megítélni. Annyi azonban bizonyos, hogy a New York-i polgármester. Edward I. Kochés rendőrfőnöke valamilyen oknál fogva már régen ellenzi az őrangyalok tevékenységét, és a rendőrök között ennek megfelelő a hangulat. Lehetséges, hogy az állásukat féltik az önkéntes „vetélytársak- tól"? KULCSÁR ISTVÁN lyamait kezdi ajánlgatni, amelyeken megtanítják az állampolgárokat a bűnözés megelőzésére, a megfelelő zárak és riasztóberendezések ügyes elhelyezésére, felszerelésére stb.- írjuk meg a kongresszusi képviselőnknek, hogy hívásunkra nem jön ki a rendőrjárőr - ajánlja valaki.- Akkor is kevés marad a rendőr - hűti le a megbízott. Egy idős néni javasolja: a tömb lakói béreljenek egy magánügy- nökségtöl fegyveres őröket, hogy azok vigyázzanak a utcára. Kiderül azonban, hogy ez annyi pénzbe kerül, amennyije semmiképpen sincs a lakóknak erre a célra. Egy vak úr, aki valószínűleg tévedésből jött el erre az összejövetelre, időnként megkopogtatja botjával a deszkapadlót, feláll és nyék száma négyszeresére nőtt. 1980-ban 23 ezer embert gyilkoltak meg (átlagosan 23 percenként egyet), szemben a két évtizeddel azelőtti 9 ezerrel. 1960-ban 17 ezer nőt erőszakoltak meg Amerikában (pontosabban: ennyiről érkezett feljelentés), 1980-ban már 82 ezret. A rablások és útonállások száma ez alatt az idő alatt évi 108 ezerről 650 ezerre nőtt, míg a tulajdon elleni bűncselekmények (betörés, autólopás) mennyisége megháromszorozódott. Hogy ennek milyen társadalmi okai vannak, azt hosszasan lehetne elemezni, mint ahogyan azt is, hogy a hatóságok miért tehetetlenek ezzel a jelenséggel szemben. De hogy azok, azt megint csak számok igazolják. New Yorkban (amely pedig a bűnözési statisztikában mindinkább „elmarad" Miami, Detroit és más amerikai • „önvédelmi“ oktatás valahol Amerikában... a görög sorstragédiák hagnemé- ben előadja, hogy a környéken rosszak a járdák. Figyelmeztetik, hogy itt az élet- és vagyonbiztonságról van szó, mire leül, aztán tíz perc múlva ismét koppint botjával és a gyűlést megzavarva folytatja, ahol abbahagyta. Ez már inkább modern abszurd drámára emlékeztet. Két órával később, amikor otthagytam a gyűlést, a hangzavar már teljes volt. Nem tudom, hogy mire végezték a 85. utca lakói. De az állampolgárok összefogása a bűncselekmények megelőzésére ma Egyesült Államok-szerte terjedő jelenség, amit a hatóságok jobbára pártolnak, bár helyenként ellenzik. A lakosság növekvő aktivitása érthető. A bűnözés az Egyesült Államokban az egész társadalmat mélyen átható és nyugtalanító jelenséggé vált. Az elmúlt húsz évben az erőszakos búncselekménagyvárosok mögött) évente mintegy egymillió komoly bűncselekményt követnek el. Megjegyzem, az idei esztendő első felében New Yorkban - hosszú ideje első ízben- valamelyest csökkent az erőszakos bűncselekmények száma. Talán éppen azért, mert a lakosság igyekszik aktív lenni a bűnmegelőzésben, illetve a rendőrséggel való együttműködésben. (És a továbbiakban talán az is segít majd valamit, hogy az országos hatóságok minden korábbinál hevesebb küzdelembe kezdtek a bűnözést elősegítő kábítószer-csempészés és -fogyasztás ellen, míg New Yorkban - a lakosság nyomására- ismét növelni készülnek a rendőrök számát. Mindamellett a bűnözés „virágzásában" változatlanul nem kis szerepe van a lakosság passzivitásának, bár ezt talán helyénvalóbb lenne jogos rettegésnek nevezni. Arról van szó, hogy a bűncselekmények szemtanúi a bőszNew York-i levél Asiomsz&iqk összefognak i
