Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-03 / 48. szám
——aaaHBMgJMEBWM— Ah ogy a szél surran a tikfák i \ lombjában, ahogy a folyó sóhajtozik, míg mészkövek között keresgéli útját a síkságon, úgy járja útját az emberi lélek. Csöndben, magányosan várja a véget a falu, Sedaju. Évszázadokon át be-belátogatott hozzá a dagály: forgalmas kereskedőhely volt, idegenek horgonyozták le hajóikat, hogy áruikat az ország belsejébe szállítsák, onnan pedig kifelé áramlott a bőség a tengerpart lakóihoz. Csakhogy a Solo folyó mindegyre iszapot sodort magával, iszapot a síkságról és iszapot a hegyekből, ahonnan lezúdult Hordalékát saját torkolata elé lökte, mintha beteg óriás okádta volna fel És ily módon apránként elrekesztette a falut a tengertől. A serény élet és a jólét délre költözött, a vetélytárs Surabájába, amely szüntelenül terjeszkedő, nagy és híres kikötőváros lett Csöndben, elhagyatva hever a fa- lucska,\ Sedaju, mint a múlt itt felejtett maradványa, vénséges vénember, aki elvesztette már álmait és minden vagyonát, nagy néha mozdul csak, s a közelgő halálra vár. Ilyenformán éldegélt Pák Atmo is, az ismeretlen festő. Akkortájt vetődött Sedajuba, amikor a szabadságharcok csatazaja a legtávolabbi faluig is elhatolt. Úgy hírlett, menekült volt; meneki tetten pont két kéklő felület között, melyről senki sem tudja, hol végződik az egyik, s hol kezdődik a másik. Pák Atmo arra vágyott, hogy együtt lélegezzék az Ó lélegzetével, eljusson az Ö székhelyére, bárhol legyen is az, csak elvétessék róla a földi nyomorúság, a világ terhe - utazó léc yen, aki talán tehetetlenül, de elérkezik végül is a béke birodalmába, amelyet embertársai oly gyötrődve keresnek Idővel nemcsak az égben és a tengerben érzékelte az O nagyságát hanem mindabban, amit látott, hallott, napról napra magába fogadott Valami hatalmas erő sohasem szűnő zúgását hallotta Ha élettelen halakat látott - fényvesztett porcelángolyó-szemükkel csöndesen, nyugodtan hevertek, mintha boldogok volnának, hogy any- nyi hányattatás után immár békére leltek akkor Pák Atmo úgy ment haza, mint aki határozott célt tűzött maga elé, és teljes bizonyossággal tudja, hogy a helyes úton halad feléje. A következő estéken munkába merült. Először egy darab kapokfával próbálkozott, de megmunkálás közben az anyag puhának bizonyult, nem volt benne elég tartás a kemény marokkal szemben; Pák Atmo úgy érezte. mintha kővel hasítaná a vizet. Félretette hát a kapokfát, és egy daa zűrzavarból, az emberek kegyetlensége elöl, akik lemészárolták a hozzá hasonlókat. Azt is beszélték róla, hogy valamennyi gyermeke elpusztult a háborúban: a nagyfiúk katonaként estek el, a kisebb lányok odavesztek a tűzben, amikor az ellenség felgyújtotta a Semarang közelében fekvő falut A szülőknek sikerült megmenekülniük és néhány vagyontárgyat, ékszert magukkal vinniük. De mit számítottak az anyagi javak, amikor szeretett gyermekeik halála kifosztotta, megtörte szívüket. A házuk romjai közül felszálló füstöt, a kőhalmok között heverő, szénné égett holttesteket emlékezetük magával cipelte vándorújukon. Olyan emberek útja volt ez, akik lemondtak önmagukról. Az iszonyatos emlékek egyik rejtekhelyről a másikra űzték őket, mígnem végül a folyó torkolatánál fekvő csöndes faluba vetődtek, amelyről régen elfeledkezett már a nyüzsgő világ. Ott végre lehorgonyoztak, partján a végtelen tengernek, mely arról énekel, hogy ó maga minden emberi cselekvéstől független és szabad. A tenger bőkezű, öléből halakat és sót osztogat, partjain kókuszpálmák susogásával, halászok beszélgető kedvével, játszadozó gyermekek új- longásával ajándékoz meg. A gazdagságnak sokféle alakja van, de közülük egy a lényeges: a belső gazdagság. Annak jut osztályrészül, aki képes a befogadására. Mert a napsugarat visszaverő távolba vesző kékeszöld víztükör a fenség érzésével tölti el a szívet, reményt ébreszt benne, olykor vágyakat is, ám anélkül, hogy gondterhes nyugtalanságba kergetné. Titokzatos kapcsolat szövődött talán Pák Atmo és a hely között, hogy beteg szíve teljesen eggyé forrt a halódó faluval? Nem tudhatom. Valahogy úgy tűnt, élete végső határához érkezett el ott. Hogy mi késztette öt maradásra, az aligha vált benne egéI szen tudatossá; talán vándorlásban megfáradt lába kényszerítette rá, talán a hatalmas tenger súgta meg neki, hogy saját kis élete itt majd véget ér. s helyette vár reá egy másik, addig még nem ismert, teljesebb élet. Pák Atmo hallani vélte, amint hívja őt ez a új világ, és mélységes nyugalom szállta meg. Ezt érezte, míg órák hosszat ült a tengerparton, s elmerülten szemlélte a vizet és az eget. A fodrozódó hűs vizen kis halászbárkák ringatóztak- lebegtek el a távolba: megannyi tehe• Mai haladó indonéz író rab tikfát vett elő. Ennek a keménységét már kielégítőnek találta. A fa rostjait feszes ellenállásra kényszerítette. majd erős akaratával, ügyességével legyőzte. Keze alatt tömör tormák születtek. Úgy tűnt, hogy lelkűk van: lüktető élettel töltötték meg az anyagot. mintha csak a benne rejtőző szellem addig nem nyugodott volna míg Pák Atmo ádáz harcban meg nem viv vele. Pák Atmo örömmel vetette magát bele ebbe a küzdelembe. Térdre kell kényszerítenie a szellemet: hát nem erősebb ő a tikfánál? Nem szükségszerű-e, hogy az anyag engedelmeskedjék akaratának, s olyan alkotás jöjjön létre, melyben elképzelése tökéletesen megvalósul? És Pák Atmo faragott, vésett, méricskélt és csiszolt megszállottan. Mint az az ember, aki alagutat fúr a hegy gyomrában, hogy munkája végére érve a napfényt köszönthesse. Fürdött a verejtékben, s alig hunyta álomra a szemét. Homloka ráncokba gyúródott: mintha erőlködött volna, hogy lényének legben- sejéböl a felszínre hozzon valamit. Kezének izmai merevvé feszültek, de egy pillanatra sem veszítették el uralmukat a szerszámok felett. Pák Atmóban fellobbant az alkotóerő, amely a sorscsapások miatt addig csak lappangott benne. Új erő költözött beléje: éles és tüzes, akárcsak az életet adó nap, szép és végtelen, mint a hazája fölé boruló égbolt, melyben benne feszül az Egyedülvaló ereje. Oly hatalmas volt ez az erő, hogy Pák Atmo agya és szíve csordultig telt vele, és izzó forróságot árasztott. Ez a hév gyönyörrel járta át testét, mint a felkelő nap sugara, mint képe és hangja mindannak, amit szeretett. Csodálatos érzés volt, ahhoz fogható talán, ami a csecsszopót tölti el anyja keblén, vagy az ifjú szülőket, akik tudják, hogy egy darabka életet teremtettek, tőlük immár független önálló értéket Mélyen a tudata alatt megsejtette Pák Atmo, hogy az ilyen hatalmas erő felmorzsolja majd az idegeit, és üzi- hajtja őt, utolsó leheletéig. Ám csöppet sem nyugtalankodott emiatt. Megismerte ezt a fenséges érzést, és nem akarta latolgatni, hogy nagy árat kell-e fizetnie érte; kerülhetne akár az életébe is. így mintázta meg egyik maszkot a másik után. Először legidősebb fia arcát faragta meg, azét, aki harcban esett el. Kicsit hosszú áll, széles orr- cimpák - épp ilyen volt a fia, amikor annak idején fegyverrel a vállán, jókedvűen búcsúzott tőle. Soha többé nem jött vissza, szülei nem hallhatták utolsó sóhajtását. Senki sem akadt aki megörökítette volna élete történetét. csak most, az édesapja A második napon másodszülött gyermekét látta maga előtt Pák Atmo Batikolt szoknyában járt, karcsú volt és kecses - bimbózó virág a család kertjében. Pák Atmo ott tapintotta a tikfa felületén lánya arcának finom vonásait: mosoly lebegett ajkán, ha mégoly kemény fából faragták is És így a szűzies teremtés, Pák Atmo gyermekei közül a legszebb, egy pillanatra felmerült a feledés mélyéből, hogy még egyszer utoljára az emlékezés boldogságával ajándékozza meg szüleit. A harmadik napon harmadik gyermeke jött el hozzá. Vidám fiúnak ismerték a faluban, kissé makacs volt, de jófejű és a tanulásban szorgalmas Csupa szertelenség, ha pajtásaival játszott, csupa komolyság és lelkesedés, amikor apjának segített a képfestésben. Tehetséges volt. a falu népe és maga Pák Atmo is azt remélte, hogy ó folytatja majd apja munkáját Ám a fiatal művész vére elhullt, mielőtt élete virágba szökött volna; nem maradt belőle más, csak ifjú arca, fába vésve. És így jöttek vissza Pák Atmo sötét bőrű, ráncos kezéből sorra mind, akiket szeretett. Megannyi bimbó, mely lehullott az életfáról, mielőtt magot érlelhetett volna a jövőnek. Nagy- nagy szeretetével, mely át tudta fogni az ember egész életét, sót talán a halál utáni időt is. Pák Atmo visszahozta őket a múltból, és átplántálta a jelenbe. Mind a hét gyermekét maga köré gyűjtötte az alatt a hét nap alatt, míg a kis kunyhóban a gyékényen kuporogva rendületlenül hántolt, vésett, méricskélt és faragott. Gondolatai közben visszakalandoztak a múltba. Újra átélt mindent a család örömét és bánatát. Mindaz, ami élete folyamán történt, most visz- szatért hozzá. Emlékezetéből felmerült életének megannyi eseménye most azonban másképp látta őket. olyan mélyrehatolón, olyan intenzitással, ahogy korábban soha. Mintha legyőzte volna a múltat, nem benne élt már, hanem kívül állt rajta, és ebből a távlatból nézve felismerte, hogy megtette már e földön, amit csak tehetett, s többé nem szabad szem- beszállnia azzal, amivel szemben hiábavaló az ellenállás Hét napig dolgozott, de nem érzett fáradtságot. A lét mélyére hatolt, az élet lényegéig, és keze munkájával kifejezési formát adott neki. Azután már nem volt több kívánsága, vágya, meg panasza sem a sorsa ellen. Életkedve rég elcsitult, az öröm és a fájdalom az út végére ért, miként az áramló folyó, melynek bele kell torkollnia a tengerbe, hogy ott más folyókkal egyesüljön. Förgeteges erejű élmény volt ez a hét nap, tartalomban oly gazdag, mint egész addigi élete. Ez a förgeteges erő nemhogy nyomasztotta volna, ellenkezőleg, megkönnyebbülést hozott neki. Mintha egy utolsó dal hangjait hallotta volna, vagy gongütést, ahogy magától értetődő természetességgel zár egy dallamot. Szelíd volt a gong szava, szép jeladás a végre, Épp, hogy megérintette őt a vibráló hang, egy pillanattal később már gyengült, aztán eltűnt, elenyészett a légben. Ebben a határtalan térben Pák Atmo úgy érezte, hogy eggyé olvad a múlt, jelen és jövő, az idöhármas együtt tűzi ki a végső pontot, s az nem is látszik már olyan távolinak. Pák Atmo felesége tudta, hogy mi megy végbe férjében, noha nem beszéltek róla. Napról napra figyelemmel kísérte munkáját, és végignézte, hogyan születik a véső alatt egyik maszk a másik után. Férje kezében a tikfa híd volt kettejük szíve között: vele együtt élt át ö is mindent. És akárcsak Pák Atmo, eljutott 6 is a megnyugváshoz, a megbékéléshez. Mindnyájan együtt voltak hát újra: Pák Atmo, a felesége, és a gyerekek. Mit számított már nekik a múlt sötétsége? Csak a jelen volt fontos és a jövő. s mindkettő világosan állt előttük. A legvégső határtalan volt és örök. Mint a föld, a tenger és az ég. melyektől utolsó erejét kapta Pák Atmo. mint a nap, mely olyan csodálatos forróságot szított fel benne, hogy még egyszer utoljára földi gyönyörűséget érzett. így aztán Pák Atmo végül is arra a gondolatra jutott, hogy valójában az élet nem ismert keletkezést és elmúlást, miként a nap sem. Kész volt hát Pák Atmo, hogy nyugovóra térjen, ám ez csupán annyit jelentett, hogy megvirrad egy másik világban FELKAI ÉVA fordítása Francisco Coloane: Hosszú hányódás után a nyílt tenger viharai közt, most már második napja küzdünk az északnyugati széllel a Szenvedések öblének kellős közepén. Vihar után az öböl lomha, súlyos víztömege sokáig nem tud lecsendesedni. Hullámhegyei nemrégiben is úgy megtáncoltattak itt egy észak-amerikai flottát, ahogyan az még nem táncolt összes szélességi fokon együttvéve. Hajónk hánykolódott, egyik oldaláról a másikra dőlt, tántorgott, mint a sebesült állat amelyik szabad utat keres meneküléséhez a láthatárt eltorlaszoló, sötéten mozgó hátak között- Bírd ki. öreglány! - csikorgatta fogát egy tengerész, s arca görcsbe rán- dult, mintha valami fájdalmas nyavalya rágná a belsejét. A hajó pedig mintha megértette volna a biztatást, nagyot recs- csent a negyvenöt fokos fordulatnál és félig oldalra dőlve siklott fel egy hullám hátára, de már nem fegyegette a veszély, hogy felborul, vagy kormányozhatatlanná válik. Vaksötét volt. s az ég is olyan volt a fejünk fölött, mintha csak egy oda akasztott hullám lett volna, amelyikből bőségesen záporozott a dermesztőén hideg eső. Az egyik hullámhegyen sötét tárgy körvonalai sejlettek fel egy pillanatra, de egy másik hullám rögtön el is takarta. Végül azonban újra csak felbukkant az az alig látható valami, ami mi más is lehetett volna, mint egy lélekv a fedélzetén. Szokatlan találkozó ugyanis csak a nagy v merészkednek rá. A rr tengeri mérföldet tesz óra alatt, most már ti négy órája kínlódik, irányban átkeljen rajta nak pedig, mint ezaci tilag semmi esélye rá előbb elérje a San Pe Az ottani sziklazátonyi előretolt bástyái a fél felől bezáró szárazfölc tésébe és a hajómotor len a gépház csengőj a hajó sebessége csői Most már láthatóvá ciprusfából készült eg zös csónak volt. durva tál. amelyről a teng« a festéket. Négy férfi evezőkkel, féllábát a masztékul. Mind a né nézték merően, amely szédítő gyorsasággal Az ötödik férfi, a "2: a kormányrudat tartó: s időnként hátranyú a mögötte levő evezi ban annyi lendület volt ját erejét akarta volna fáradó karjába. A több latainak ütemére eve A _ ügyfél belépett a hivatal ajtaján. r\íL Az irodában csend és naftalinszag honolt. Az ügyfél illedelmesen köszöntötte a bentlévőket és előadta kérelmét: volt lakása kulcsát szeretné leadni. Senki és semmi nem mozdult. Az ügyfél megköszörülte a torkát és megismételte kérelmét. A hivatal dolgozói lassan egymásra néztek. Egyikük megmozdult: egy döglött svábbogarat próbált begyömöszölni az irattartóba. Az ügyfél kezdte furcsán érezni magát. Épp nekikészült, hogy harmadszor is előadja mondóká- ját, amikor lassan, kimérten megszólalt a rangidős:- Úgy. a kulcsot - mondta -, a kedves ügyfél, úgy látszik, nem tudja, mit csináljon jódolgában! Mások törik magukat, hogy lakáshoz jussanak, a kedves ügyfélnek meg nem ízlik, ami van - és egy pókot próbált elhessegetni a szemüvegkeretéről. Az ügyfél gyorsan elmondta, hogy eszében sincs elégedetlenkedni, csupán csak megürült lakását szeretné átadni, ahogyan azt az előírások kívánják. A szobában semmi jele, hogy bárki is megértett valamit abból, amit mondott. Tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra, könyörögve nézett a hivatal dolgozóira.- Hm - szólalt meg az átfutási idő elteltével a hivatal atyja -, földszint, tizenkettő. Az ügyfél szinte repült ki az ajtón. x A tizenkettes ajtón a kellő illemmel lépett be.- Kérem tisztelettel - szólalt meg, ahogy valamelyik ósdi illemkönyvben olvashatta -, kérem tisztelettel, a kulcsokat szeretném leadni.- Kulcsokat? - vonta fel szemöldökét az elöl ülő hölgy.- No lám, a kulcsokat - csodálkoztak a többiek is. A hangulat összehasonlíthatatlanul élénkebb volt, mint az előző szobában.- Leadni a kulcsokat - vihogtak össze a sarokban is.- Az nem olyan egyszerű - jelentette ki a főamazon. - Az elvtársnö, aki átveszi a kulcsokat, pillanatnyilag szabadságon van. « Az ügyf- Nem I rém - ké hogy mac a hölgynél- Hová- Még il is nálu a maga d< Hogy kom Es az körbe. Az ügyi ez a lelkrá- No, r a föamazc Az ügyi- Csak aki kevésl biztos, he beláthatja visszahívr Az ügyi szott rajta Két am ványt toltc- Kitölti szúkszavi meg valáí Az ügyi
