Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-03 / 48. szám
ÚJ szú 5 A pápa beszédeiben és prédikációiban fel sem merült, hogy Lengyel- országban vannak nem katolikusok, sőt nem keresztények is... a pápa nem vette tudomásul, hogy Lengyelországban más módon gondolkodó emberek is vannak. „Meg kell állapítani, hogy a pápa több mint harminc prédikációjában és beszédében ..nem került előtérbe" az „összes jóakaraté ember" együttműködése, hanem sokkal inkább a doktrínér katolicizmus kiemelése. A pápa látogatása és a későbbi lengyelországi politikai események kapcsolatával összefüggésben Krims leszögezi: ..A pápa elsősorban úgy beszélt a lengyelek millióihoz, mint az a lengyel, akit a 19. század romantikusai már megjósoltak, mint a lengyel pápa, aki harcba indult, hogy a kereszténység nevében egyesítse a világot és így megmentse az emberiséget A pápa mozgósította és beszédeivel érzelmileg is befolyásolta az emberek millióit, ami nyilvánvaló politikai momentum volt, amelynek hatása később mutatkozott meg" Számos kommentátor már akkor megjósolta, hogy a pápa látogatásának „tartós hatása" és „politikai szempontból előre nem látható következményei" lesznek. A látogatás ugyan nem tekinthető a későbbi politikai események közvetlen okozójának, de bizonyára nem véletlenül tűntek fel mindenütt Wojtyla arcképei. Lech Walesa, a „Szolidaritás" elnöke Rómában „térden állt a pápa előtt, ez bizonyára szimbolikus gesztus volt, ami tükrözte a mozgalom és a pápa mély kapcsolatát". Jerzy Turowicz, a,pápa barátja, aki egyébként Lech Walesa egyik tanácsadója is kijelentette, hogy „II. János Pál teljes mértékben tudatosítja: anélkül, hogy egy lengyelt pápává választottak volna, nem következett volna be a lengyel augusztus“. Krims leszögezi: „Az a tény is, hogy a pápa Glemp püspök személyében nem nevezett ki különösen „erős személyiséget" Wyszynszki utódjává arra utal, hogy II. János Pál az eddiginél még inkább közvetlenül a Vatikánból akarta irányítani „a lengyel ügyeket“. De ez azt is jelenti, hogy ezentúl a hercegprímás Wojtyla előre meghatározott irányvonalát követi...“ A pápa lengyelországi útjának nemcsak belpolitikai szempontjai vannak. Elhangzott beszédeiben vörös fonalként húzódott végig „az új, keresztény Európa víziója.“ Wojtyla tudatosan kihasználta a lengyel romantikusok elképzeléseit egy szláv pápáról, aki egyesíti Európát és a világot a kereszténység nevében. A pápa éppen Czestochowában kijelentette: „Európának a kereszténység felé kell fordulnia“. Hasonlóan nyilatkozott másutt is, főleg Gnezdnoban, ahol rámutatott a szláv nemzetek barátságára, keresztény hagyományaikra, és nemegyszer közösen tisztelt szentjeikre. „Igen" válaszolt a pápa saját szónoki kérdésére, „ez Krisztus akarata, ez a szentlélek hatása, hogy ezt éppen itt, ezen a helyen és ebben a pillantban mondom" és a szláv nemzetekhez fordulva reményét fejezte ki. hogy „nem lesz olyan lengyel vagy szláv fül, amely nem hallaná meg a lengyel és a szláv pápát“. 1981. novemberében a Vatikánban az európai nemzetek közös keresztény gyökereiről megtartott nemzetközi értekezlet külön kiemelte a pápa ezen kijelentésének jelentőségét. Krims emlékeztetett arra is, milyen figyelmet szentelt II. János Pál szent Benedeknek, Európa „atyjának“ és „patrónusá- nak" - és 1980-ban Benedekhez sorolta a két szláv apostolt, Cirilt és Metódot, mint „Európa patrónusait“. Wojtyla gondolatait összegezve Krims ezt a következtetést vonja le: „Wojtyla elképzelése a kereszténység alapján egyesült Európáról“, tehát a múltban gyökerezik. A hajdani egység emlegetése, amelyet ideális helyzetként fest le, azt szolgálja, hogy korrigálják a „materializmus későbbi tévelygéseit“. A pápa ezen a téren is az abszolút idealizálásból indul ki: „A keresztény Európa" történelmi borzalmait és gaztetteit, mint az erőszakos térítést, az inkvizíciót, a keresztes hadjáratokat, a rabszolgakereskedést, a gyarmatosítást, a hit nevében hirdetett háborúkat stb. egyszerűen elhallgatja... Wojtyla szerint az egyházat nem érheti sem bírálat, sem önbírálat, és így az az Európa, amely a múltban formálta az egyházat, egyúttal példát mutat a jövőbe is. Ilyen szempontból a kereszténység hatása alóli szabadulás vagy a nem keresztény ideológia keletkezése elvben csakis hanyatlásnak minősíthető. Ezért Wojtyla szerint ez csak úgy küzdhető le, ha Európa visszatér az egységes kereszténység irányítása alá, és nem azáltal, hogy kialakul a keresztények és a nem keresztények együttműködése, vagy ahogyan azt XXIII. János pápa mondotta „az összes jóakaratú ember együttműködése“. Krims ezzel kapcsolatban megjegyzi: „II. János Pál az egyedüli kizárólagos, „szellemi alapnak" tartja a katolicizmust, ami nem ekumenikus a többi keresztény hitvallással szemben, s egyúttal tagadja a többi világnézetnek és ideológiának azt a jogát és képességét, hogy pozitívan járuljon hozzá világrészünk jövőjéhez. A katolicizmusnak ez az abszolút igénye és a múlt idealizálása egyértelműen rámutat a pápa Európa- koncepciójának maradi, reakciós jellegére. Ezért nem meglepő, hogy ez a koncepció éppen a nyugat-európai keresztény demokrácia jobboldali köreiben talál visszhangra. Sok tapsot kapott például Franz Josef Strausstól és Habsburg Ottótól“. Adalbert Krims több példa alapján mutat rá a pápa „eurocentrikus irányzata" megnyilvánulásaira egyes beszédeiben, főleg azokban, amelyeket Dél-Amieriká- ban mondott, s megállapítja: „Az »Euró- pa-koncepció« jelenti a valóságban a kulcsot Wojtyla társadalmi-politikai elképzeléseinek megértéséhez. Amint J. B. Metz a Spiegelnek adott interjújában hangsúlyozta, a pápának Európában a legfontosabb a „kommunista és a burzsoá ateizmus elleni harc". A pápa ezt a szempontot érvényesíti a harmadik világ problémáival kapcsolatban is, amikor „a kommunizmustól való eltúlzott félelemtől vezérelve tartózkodó álláspontot javasol az egyháznak, azt, hogy ne lépjenek fel a fasiszta katonai diktatúrák ellen"! Krims nézete szerint Metz tézisét ki kell egészíteni, mivel „a pápa ezt a két „ateizmust-“ nem értékeli egyformán. Az „ideológiai ateizmust“ „alapjában" el kell Ítélni és harcolni kell ellene... Ezzel szemben a burzsoá ateizmus (amelyet a pápa gyakran nyugati materializmusként vagy „konzumerizmusként" jellemez) az eredetileg keresztény társadalom erkölcsi hanyatlásának megnyilvánulása. Ezért elsősorban a társadalom „kilengései" elleni harcról van szó, vagyis az erkölcsi rend, helyreállításáról“. Adalbert Krims rámutat, hogy „a kommunista és a burzsoá ateizmus bírálata nem egyforma. Az elsőt gyökereiben elítéli, míg a másodikat elvben csak korrigálni akarja. Ezért jogosan mondhatjuk, hogy a pápa Európa- koncepcióját elsősorban az antikommu- nizmus jellemzi, amely még erősödik a harmadik világ viszonylatában, mivel ott az objektív viszonyok figyelembe vételével fennáll a „konzumerizmus veszélye“, de sokkal kisebb mértékben, mint a „kommunizmus veszélye.“ Mivel Krims szerint az Európa-koncepciójának globális koncepcióvá való fejlesztéséhez a legkedvezőbb talaj kezdettől fogva Latin- Amerika volt, a szerző rendkívüli figyelmet fordít II. János Pál dél-amerikai útjaira. Haladás elleni doktrínák Krims könyvének ez a legterjedelmesebb része abból a megállapításból indul ki, hogy Dél-Amerikában a katolikus egyház a gyarmati rendszer aktív része volt. Az újonnan keletkező független államokkal folytatott rövid viták után a nép forradalom-ellenes vallásosságának szavatolójaként lényegesen hozzájárult a nagy- birtokosok és a nemzeti burzsoázia hatalmának stabilizálásához. A XX. században ezek az országok az észak-amerikai töke uralma alá kerültek. „Az egyházra az a feladat hárult, hogy ideológiailag megindokolja a fennálló rendet és egyúttal vigaszt nyújtson áldozatainak...“ A növekvő nemzeti felszabadító harccal kapcsolatban a dél-amerikai egyházban is bizonyos politikai differenciáció ment végbe, amely világosan megnyilvánult a latin-amerikai püspöki konferencia 1968-ban Medellinben megtartott második ülésén. Az itt jóváhagyott dokumentumban ismételten feltűnt a látszólagos felszabadulás momentuma, amelyhez az ún. „felszabadulási teológia" kapcsolódik. Az ellentmondások és az időleges fordulatok ellenére „a dél-amerikai katolicizmusban a differenciációs folyamat a hetvenes években olyan messzire jutott, hogy sok esetben már két egyház létezéséről beszéltek: az egyik az uralkodóké, a másik a népé volt“. Dél-Ameriká- ban, de kívüle is az egyház konzervatív képviselői között ez a helyzet riadalmat keltett, és arra törekedtek, hogy revidiál- ják a Medellini határozatokat, és világosan elhatárolják magukat a „felszabadu-, lás teológiájától“. Ilyen körülmények között hívták össze 1979-ben a mexikói Puebloba a latin-amerikai püspöki konferencia harmadik ülését, amelyen aktívan részt vett II. János Pál pápa is. A dél-amerikai papság tevékenységére vonatkozó elképzeléseiről a pápa először Guadelupeban, az ottani papokhoz és szerzetesekhez intézett beszédében beszélt. Adalbert Krims tipikus idézetek alapján mutat rá, hogy a pápa szerint a papok nem helyezkedhetnek „pártos" és ellenzéki álláspontokra, szociális és politikai szempontból nem lehetnek „radikálisak" és nem érdeklődhetnek „túlzottan" a földi problémák iránt. A politikai tevékenység az egyházban „veszélyezteti az egységet és testvériséget“ és ezért a papság számára tilos. A pápa útjának legfontosabb pontja azonban kétségtelenül a puebloi konferencián mondott programbeszéde volt. A pápa a medellini határozatokat kiindulópontként tüntette fel, de „csakis azt, ami ezekben pozitív, anélkül, hogy figyelmen kívül hagynák a nem pontos interpretációkat“. Ez már utalt arra az említett irányzatra, hogy „pontosítani" akarták a medellini meghatározásokat. Ezek közül néhány ugyanis azt sugallta, hogy a Krisztusba vetett hitnek bizonyos politikai következtetésekhez kell vezetnie." II. János Pál azonban egyértelműen megmagyarázta, a püspökök „elsőrendű kötelessége“ „ügyelni a hit tisztaságára“... A pápa ezzel összefüggésben elítélte „az evangélium bizonyos új értelmezéseit“, amelyek „bonyodalmakat okoznak“. A pápa beszédében bírálta, hogy korunkban „hallatlan mértékben sárba tiporják az emberi értékeket“, amit állítólag „az ateista humanizmus okoz". Adalbert Krims ezt így kommentálja: „Az a tény, hogy a pápa éppen a „keresztény diktátorok“ kontinensén minősítette az embertelenség fő okának az ateizmust, objektíve támogatta és segítette azokat, akik éppen az ateizmus és a kommunizmus elleni harccal akarják igazolni az emberi jogok megvetését“. A pápa csak a beszéde végén jutott el a „szociális igazság“ problémáihoz. Az egyház ezen a téren prédikációkkal, neveléssel, a közvélemény alakításával és a felelős vezetőknek adott tanácsaival teljesíti feladatát. A gazdasági beavatkozásokkal szemben a pápa kiemelte, hogy az etika elveire és főleg a tízparancsolat szeretettel kapcsolatos meghatározására kell hivatkozni. Adalbert Krims megállapítja, hogy „II. János Pál a mai Latin-Amerika döntő kérdéseiben a moralizálás álláspontjára helyezkedett és ezenkívül ezeket a kérdéseket olyanoknak minősítette, amelyek nem állnak a konferencia figyelmének középpontjában. Eközben „ismételten óva intett az elöl, hogy az egyház „politikai álláspontot“ foglaljon és saját kijelentéseit „kizárólag pápai nézeteknek nevezte“. Az ilyen „megkülönböztetés“ valódi értékét az mutatja meg, hogyan reagáltak a pápa kijelentéseire. így például Pinochet tábornok szerint a pápa mexikói látogatása „fényt derített sok kérdésre"; Pinochet elismerően nyilatkozott arról, hogy a pápa „nagyon bátran fejtette ki álláspontját“. Adalbert Krims, a pápai beszéd visszhangjából több példát ragad ki és arra a következtetésre jut, hogy „a pápa sok dicséretet kapott jobbról, míg a liberálisok és a baloldal részéről túlsúlyban voltak a bíráló és visszautasító kommentárok". Rámutat arra is, hogy a pápa elutazása után több dél-amerikai országban az egyházakon belül folytatódott a heves vita. Adalbert Krims végül leírja a pueblói záródokumentum pápa általi „véglegesítésének" jellemző történetét. A konferencia számos résztvevőjének kellemetlen meglepetést okozva II. János Pál több mint 300 „javítást“ hajtott végre, A szerző több példát sorol fel és ezek alapján megállapítja, hogy a pápa a jóváhagyott elvi jellegű dokumentumot „egyoldalúan megváltoztatta s méghozzá egészen nyilvánvalóan konzervatív teológiai és politikai irányzat szempontjából". Nemcsak a dél-amerikai, hanem a világkatolicizmus szempontjából is különleges jelentősége volt a pápa brazíliai útjának. Ez az ország ma a világ legnagyobb katolikus országa. II. János Pál ez alkalomból is kiemelte „minden ember alapvető jogait“, de egy szó sem szólt a politikai üldöztetésről (elkötelezett katolikusok, papok, sőt püspökök üldözéséről, a kínzásokról stb.) A pápa számára nyilván fontos volt, hogy Brazíliában is találkozzon a különböző társadalmi csoportokkal és rétegekkel. E találkozók elemzése után Adalbert Krims rámutat a pápa beszédeinek néhány jellemvonására. Mindenekelőtt beszédeiben „olyan fogalmakat használ, amelyeket az adott csoport nagyon jól ismer, és így azt a látszatot kelti, hogy e fogalmaknak az adott csoport általi értelmezésével szolidáris, a valóságban azonban ezeket a fogalmakat csak kiindulópontként alkalmazza és beszéde során tartalmukat megváltoztatja, másként értelmezi őket“, így például a „szegények egyháza" fogalmat a pápa átszellemíti s így megfosztja osztályértelmezésétől, vagyis alapjában megváltoztatja politikai funkcióját. Adalbert Krims továbbá megállapítja, hogy II. János Pál a hívőkhöz intézett beszédeiben lényegében a következőket mondotta: „1. a társadalmi változtatások elsősorban a hatalmon lévők feladata, 2. az elnyomottaknak nem szabad erőszakot, sem pedig az osztályharc eszközeit alkalmazniuk.“ A szerző figyelmeztet arra, hogy II. János Pál egyszer sem használta a „sztrájk“ szót és hozzáteszi: „A pápa csak két hónappal brazíliai útja után nevezte a sztrájkot »természetes jognak«, a lengyelekhez az ottani sztrájkmozgalommal kapcsolatban intézett üzenetében. .. Ezt a tényt nehezen lehetne más szempontból, mint politikai szempontból magyarázni. II. János Pál brazíliai útját értékelve a szerző megállapítja, hogy a pápa téma- választása minden bizonnyal „nem volt véletlen". Annak a stratégiai koncepciónak felelt meg, amely e látogatás során sokkal nyilvánvalóbb volt, mint a pápa előző útjai alkalmából. A Le Monde liberális francia napilap nagyon találóan határozta meg e koncepció tartalmát: „Reform, de erőszak nélkül... Reform, de nem forradalom... Vagy pontosabban mondva olyan reform, amely megakadályozza a forradalmat.“ Ezért az amerikai Washington Post nyilvánvaló elégtétellel állapíthatta meg: „... a békés átmenet nagyon szükséges. A pápának megvan az oka arra, hogy ilyen pozícióra helyezkedjen, de ez olyan pozíció, amelyet az Egyesült Államok és más demokratikus országok saját érdekükből támogathatnak“. Adalbert Krims, e fejezet záró részében néhány jellemző „mazsolát“ közöl a Vatikán mai dél-amerikai politikájáról, így például II. János Pál elvállalta a közvetítő funkciót Argentína és Chile határviszályában, de nem avatkozott be a két országban tapasztalható elnyomással, üldöztetéssel és vérontással kapcsolatban. „Az egyszerű keresztények Vatikán hallgatását az argentínai és chilei kormány gaztetteiről úgy értékelik, mint az említett rendszerekkel való egyetértést, írták az argentin katolikusok". Nicaraguában „Wojtyla pápa még Somoza megdöntése előtt egy fél évvel szentelő püspöknek nevezte ki a diktátor unakaöccsét, az ottani érsek világos tiltakozása ellenére“. A szerző megállapítja, hogy míg „Somoza diktatúrája idejében a Vatikán és Nicaragua kapcsolatai konfliktusmentesek voltak és a pápa egyszer sem bírálta ezt a rendszert, a sandinisták győzelme után már fél évvel megromlottak a kapcsolatok... A Vatikán (tegyük hozzá úgy mint hasonló helyzetben már számtlanszor) betiltotta az ottani papok politikai tevékenységét. BOHUMIL KVASNICKA kandidátus (Folytatjuk) „AZ EGYESÜLT EURÓPA“ REAKCIÓS KONCEPCIÓJA 1983. XII. 3. cooocooooooooocooooocooooccooooooococoaogooococoocococooooccoooooooooooooocoooocoooooocooocooocoooooocoooooooooooocoooo
