Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-11-26 / 47. szám

• Az egyik tárna megrongált bejára­ta, ahol a,, kincske­resők“ szabadon járnak ki-be (Archív felvétel) ► A nemes opál titokza­tos drágakő Kelet­kezése tudományosan kel­lőképpen mindmáig nem tisztázott. Lelőhelyeit hosz- szú évszázadokkal ezelőtt a ravasz kereskedők is igyekeztek titokban tartani. A nemes opál így nem is véletlenül a legkeresettebb kincsek egyike lett. Történetíróktól tudjuk, hogy a szivárvány színei­ben játszó, pompás tüzű nemes opál időszámítá­sunk előtt a 3. században a római császári koronákon is ott ragyogott. Plinius je­gyezte fel, hogy Nonius szenátor például a számki­vetésből válthatta volna meg magát, ha felkínálja mogyoró nagyságú opálkö­vét, mely a gyűrűjébe volt foglalva, de ő inkább a hon­talanságot választotta. Ez persze nem is csoda, hi­szen a római ember házá­ban az opál féltve őrzött családi ereklye volt. A nemes opál iránti ér­deklődés a későbbi korok­ban sem csökkent. Ismere­tes az is, hogy a középkor német poétái egyenesen szerencsekőnek hirdették az opált. A korabeli nők hitték'is, hogy óvja a haj szőkeségét, s más varázs­ereje is van. Voltak, akik azt állították, hogy szájba téve láthatatlanná tesz, vagy, hogy ellenszere a mé­regnek, erősíti a látást, a szivet, oszlatja a bút. Ez utóbbi talán igaz is leheteit, különösen akkor, ha egy elszánt szegény kincskere­sőre rákacsintott a szeren­cse és a föld mélyében ne­mes opált talált, amiből ter­mészetesen meggazda­godhatott. Európában nemes opált egyedül nálunk - nem messze Kassától (Kosice), az eperjestokaji hegyl.ánco- lat Simonkai és Libánkai ormainak oldalán, tehát a vörösvágási határban bá­nyásztak. Ez a yjdék már a rómaiak alatt is „kincses helynek“ számított, de hogy milyen kincseket bá­nyásztak itt, arról nem ma­radtak fel írásos emlékek. Azt viszont tudjuk, hogy Vö­rösvágást a középkorban a Keczer család birtokolta, de ők nem bányászták az opált. 1740-50 körül kova- kökeresés közben véletle­nül találtak opált. A monda szerint villám mutatta meg a helyét. 1771-ig öt forint lefizetése után bárkinek szabad volt kutatnia. Ké­sőbb ezt az összeget 300 forintra emelték fel, 1817- ben pedig már 1000 forintot kért a kincstár a bérletért. A szabad bányászást aztán be is tiltották. A kassai kir á­lyi kamara például 1807. november 29-én tiltotta meg az „opálus bányáknak kótyavatye által való elada- tását“. A szakszerűbb bányave­zetés csak a XIX. század első felétől indult meg. Fe­jérv áry Gábor 1025 forintos bérlettel 1830-tól 15 évre vállalkozik a tervszerű bá­nyaművelésre. Ekkor mér­ték fel a bányákat, tanítot­ták bánya- és ácsmunkára a jelentkezőket. A fellen­dült bányaüzem 1845-től 25 évre a Goldschmidt- cégre, 1870-80-ig Gold­schmidt özvegyére, 1890- től az Egger családra szállt át. Jó eredményeket értek el, majd az utolsó bérlet letelte után - 1896- ban állami kezelésbe vet­ték a bányát. Ettől kezdve egészen 1920-ig átlagosan száz bányász vájta a ke­mény trachit kőzeteket, hogy opálfészekre bukkan­janak. Nagyobb darab ne­mes op ál csak 8-10 éven­ként bukkant elő. Legtöb­bet az Apollónia-, Ludovi- ka-, Károly-, Alsó Paulina-, Felső Károly-bányákban és a simonkai Gábor-tárnában találtak. Ty iktojás nagysá­gú nemes opált az Apolló­niából 1846-ban és 1853- ban hoztak felszínre. A ta­lált „opálhegyet“ a londoni világkiállításon egy angol ékszerész vette meg, de mivel egyben nem tudta ér­tékesíteni, három darabra vágta és úgy dolgozta fel. 1861 -ben a József tárnából is három igen. szép opál került felszínre. A II. József császár korában talált 595 g súlyú (21,2 cm hosszú, 6,6 cm széles) háromszög­letes opál a bécsi császári és királyi udvari ásvány­gyűjteménybe került. A vörösvágási - vagy ahogyan később nevezték: dubniki nemes opál nem­csak Európában, hanem az egész világon ismert lett. Hasonló gazdag lelőhely egyedül Ausztráliában volt még, de az ottani opál - egyöntetű vélemény sze­rint - korántsem volt olyan minőségű, mint a dubníki. A dubníki opálbányák törté­netét Stefan Butkovic, a Kassai Műszaki Múzeum egykori igazgatója írta meg. Műve az ALFA Könyvkiadó gondozásában 1970-ben jelent meg. But­kovic precíz munkájának zárórészében arra is felhív­ta a figyelmet, hogy ezek­ben a bányákban érdemes lenne további tudományos kutatásokat végezni. Juraj Kovác, az Állami Termé­szetvédelmi Központ Lip- tovsky Mikulás-i intézeté­nek dolgozója, a Szlovák Barlangászati Szövetség tagja a bányát ábrázoló ré­gi térképek és a jelenlegi helyzet alapján a bánya mostani állapotát tükröző térképet készített. Amint el­mondotta, a Líbanka-bá- nya mintegy 20 km hosszú­ságban most is járható. Sajnos a tárnák rongálása napról napra egyre na­gyobb méreteket ölt. Ma is jelentős azoknak a „kincs­keresőknek" a száma, akik ellátogatnak ide. Ezeknek az egyéneknek a nagy ré­sze barlangkutatói alapis- I méretekkel sem rendelke­zik és ezért portyázásaik biztonsági szempontból is igen veszélyesek. Juraj Kovác egy másik társával, Dusán Timkóval egy további fontos munkát is elvégzett - a dubníki bá­nyákban összegyűjtötték a régi bányaművelésből megmaradt szerszámokat és egyéb kellékeket, me­lyeket a Banská Stiavnica-i Szlovák Bányamúzeumnak adományoztak. Az egyik bányalétra, melyet egy hosszú fatörzsből faragtak ki, Prágába, a Nemzeti Mú­zeumba került. Tudni kell még azt is, hogy a dubníki opálbányákban gyönyörű másodlagos kirakodású ásványok keletkeztek. A kasparitot kell elsősorban kiemelnünk, mert ez egy olyan ásvány, amilyent ed­dig másutt a világon még nem találtak! Ez a kompli­kált kobalt-szulfid rózsaszí­nű, apró tükristályos felépí­tésű és nagyon törékeny. Nos, ennyi volt az, amit az opálról és lelőhelyéről el akartunk mondani - téve ezt azzal a szándékkal, hogy megfontolás tárgyává tegyük: nem lenne-e érde­mes e világhírű lelőhelyen egy bányamúzeumot nyit- - ni SZASZÁK GYÖRGY Ismeretlenek, de nélkülözhetetlenek Ha szóba kerül valahol az Igazságügy, pillanatokon belül azonosítjuk ezt magunkban a bíróságok szervezetével. Jóval ritkábban soroljuk hozzá az ügyészséget, az ügyvédi munkaközösségeket és a leggyakrabban megfeledkezünk a közjegyzöségekről. „A közjegyzöségek az igazságügy szervezetének hamupipőkéi“, hangzott el néhány évvel ezelőtt a jogi karon a félig meddig gunyoros meghatározás. Valóban így van. A látvá­nyos munkát a bíróságokon végzik a tanácselnökök, ügyészek, ügyvédek, Róluk készülnek a népszerű tévésorozatok, filmek, könyvek. De ki hallott már ismert, igazságos közjegyzőről? A közjegyzők akarva nem akarva szerényen meghúzódnak az igazságszolgáltatás hátterében, holott mun­kájuk, feladataik legalább annyira fontosak, mint a bíróságoké vagy az ügyvédeké. A hatáskörük bizonyos értelemben még szélesebb is mint a bíróságoké, amelyek „csupán“ a jogvitákban, a személyi állapot kérdéseiben (válóperek, apasági vagy származásmegállapító perek), illetve a büntetőügyekben döntenek. JOGI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS A közjegyzői eljárás jellegzetesen nem peres eljárás, a felek között tehát általá­ban nincs jogvita (ez nem jelenti azt, hogy pl. a hagyatéki tárgyaláson ne lenne veszekedés az örökösök között). A köz­jegyzők tevékenységének jelentős részét jogi segítségnyújtás és szolgáltatás ké­pezi. Adásvételi és ajándékozási szer­ződéseket, végrendeleteket foglalnak jegyzőkönyvbe, fogalmaznak meg, jogi felvilágosítással, segítségnyújtással szol­gálnak ügyfeleiknek. Ezenkívül meglehe­tősen terjedelmes az ún. okirati tevé­kenységük is; telekkönyvi kivonatokat ál­lítanak ki, névaláírásokat és a legkülönfé­lébb okiratok másolatait, fotókópiáit, esetleg fordításait hitelesítik. A közjegy­zői eljárás keretében döntenek egyes értékpapírok (de nem a betétkönyvek) semmisségéről és a közjegyzőnél he­lyezheti letétbe a végrendelkező a vég­rendeletét, ha attól tart, hogy az elvesz­het. Közjegyzői letétbe helyezheti az adós a tartozását, ha meg akar szabadul­ni kötelezettségétől, vagy a nemzeti bi­zottság a kisajátításért járó térítést, ha nem tudja, kit illet meg. Számos szerződés érvényessége is ' a közjegyző jóváhagyásától függ. Ezt sokan fölösleges bürokratizmusnak te­kintik, holott a regisztrálási eljárás egy­formán szolgálja a társadalom és a szer­ződő felek érdekeit. HAGYATÉKI ÜGYEK A közjegyzöségek tevékenységének súlypontja az utóbbi időben egyre inkább a hagyatéki ügyek felé tolódik el. Az elmúlt öt évben ezen a területen tapasz­talták a legnagyobb növekedést; mintegy 33 százalékkal nőtt a hagyatéki eljárások száma. Ezen a vonalon sajnos előbb vagy utóbb mindannyian kapcsolatba ke­rülünk a közjegyzőséggel és ez a kap­csolat gyakorta nem mentes a sértődött­ség, méltánytalanság érzéseitől sem. Gondolok itt elsősorban az öröklési ille­tékre. Aki már volt hagyatéki tárgyaláson, pontosabban, aki örökölt, az már tudja (esetleg tudni véli), mit takar az elneve­zés. Gyakran találkozók emberekkel, akik ezt mondják: „Olyan ez, mintha arra kény-, szerítenének, hogy megvegyem az örök­ségemet, amely jog szerint engem illet meg“. Álljunk meg egy pillanatra a „jog sze­rint “ szófordulatnál. Az öröklés jogossá­gáról, igazságos voltáról már évszázadok óta folyik és tart a vita. Számos jogtudós az öröklés társadalmi következményeit tekintve (t. i., hogy egyesek munka nélkül jutnak nagy vagyonhoz és így kedvezőbb társadalmi lehetőségekhez, pozíciókhoz) az öröklés eltörlése mellett, mások igaz­ságos volta mellett törnek lándzsát. Az utóbbiak véleménye szerint „ki fog igye­kezni, hasznos munkát végezni, ha tudja, hogy amit életében megszerzett, nem juttathatja annak, akinek akarja“. Jogrendünk az utóbbi véleményt tette magáévá (és rögzítette ezt az Alkot­mányban), de ugyanakkor törvényesítet­te az öröklési illetéket is, amelynek igaz­ságos voltát eddig még tudtommal nem vonták kétségbe. Tehát nem csupán az örökség jogos, de az illéték kirovása a hagyaték értéke, illetve az örökhagyó és az örökös közötti viszony alapján. Vigaszt csak annyiban nyújthatok a mél­tatlankodóknak, hogy vannak országok, ahol ez az illeték jóval magasabb, mint hazánkban. SOK VAGY KEVÉS AZ ILLETÉK? Az elmúlt évben 150 közjegyző majd­nem 11 millió korona közjegyzői illetéket rótt ki. Ezt sokallja az ügyfél, arányosnak tartja a közjegyző, kevesli az ügyész (mint a törvényesség legfőbb őre). Szlo­vákia Legfelsőbb Ügyészségének egyik főmunkatársa a következőket mondta ez­zel kapcsolatban:- A lakosság betétállománya évről év­re növekszik. Manapság már majdnem minden háztartásban van tévé, rádió, hűtőgép, automata mosógép, autó, sőt sokan a saját házukban laknak. A hagya­téki eljárások ezzel szemben mintha az ellenkezőjét bizonyítanák; mintha csupa vagyontalan ember halna meg. Ez nem tükrözi a valódi helyzetet és ebben nem­csak a közjegyzöségek a hibásak, ha­nem a hagyatéki leltárát felvevő nemzeti bizottságok és a becslést végző szakér­tők is ( na és természetesen az örökösök, akik eltüntetnek ezt-azt a hagyatéki eljá­rás előtt és megosztoznak rajta). A köz­jegyzők csak annyiban hibáztathatok, hogy fenntartások nélkül elfogadják a nemzeti bizottságok által benyújtott adatokat és készpénznek veszik az áru- szakértő véleményét a hagyaték tárgyai­nak értékéről. Nem kívánok vitába szállni az ügyész - nyilvánvalóan a szocialista törvényes­ség betartásáért aggódó - véleményével és azt hiszem, a közjegyzők sem szorul­nak védelemre. Egy észrevételemet azért mégis elmondanám. Az elmúlt év­ben Szlovákia 150 közjegyzője 131 279 ügyben hozott döntést és 56 ezer ügyet intézett el más módon. Ilyen megterhelés mellett kétlem, hogy a közjegyzőnek jut­na ideje kételkedni a szakértői vélemény, vagy a nemzeti bizottság által benyújtott hagyatéki leltár objektivitásában (a szak­értő egyébként büntetőjogilag fele! mun­kájáért). - Előfordul, hogy az ügyfelek valamelyike nem ért egyet a szakértő véleményével. Ilyen esetben rendeljük el az ellenőrző szakértői vizsgálatot, de ta­pasztalatom szerint a szakértő honorári­uma magasabb, mint a két értékelés közti különbség - mondta dr. Lörinczy Gyula, dunaszerdahelyi közjegyző. ÜGYESKEDŐK Vitathatatlan tény viszont, hogy sokan próbálják megrövidíteni az államot a leg­különfélébb módszerekkel. Az állam, a társadalom személytelen. Ezért sokan nem tartják véteknek megrövedíteni és talán még többen elnézően tekintenek azokra, akiknek ez sikerül - egyszerűen csak ügyeskedő embereknek tartják őket. Egyes jogügyleteknél (ajándékozás, eladás) az illeték összege különböző. így például az adásvételi szerződésnél ala­csonyabb illetéket kell fizetni, mint aján­dékozás vagy öröklés esetében. Sokan, akik a házukat vagy a földjüket közeli rokonuknak ajándékozzák, ezért adásvé­teli szerződéssel teszik ezt. A közvéle­mény őket sem ítéli el: „megfontolt taka­rékosságnak" tartja az ilyen és hasonló ügyleteket. De hogy mennyire „megfon­tolt" takarékosság ez, bizonyítja a követ­kező eset is. A házasság felbontása után, amelyből 2 gyermek származott a férj ismét meg­nősült. Második feleségének szülei a leá­nyuknak akarták ajándékozni családi há­zukat, de mivel az ajándékozási illetéket soknak tartották, ajándékozási szerződés helyett „adásvételi szerződést" kötöttek. Nem sokkal ezután a férj meghalt. A ha­gyatéki eljárásban örökösként szerepel­tek a férj első házasságából származó gyermekei és a hagyatéki leltárban a családi ház, amelyet a második felesé­ge kapott ingyen a szüleitől. így az örökö­sök a családi ház tulajdonosaivá váltak és az özvegy csak úgy juthatott hozzá a házához, hogy kifizette a ház árát a férj gyermekeinek. Erre természetesen nem lett volna szükség, ha a takarékoskodás helyett az egyenes utat választják és a valódi szándékuknak megfelelően ajándékozási szerződést kötnek, mivel az ajándékba kapott vagyontárgyak a meg­ajándékozott házastárs különvagyonába tartoznak. Ezúttal tehát az örökös való­ban kénytelen volt megvenni ajándékba kapott örökségét. FEKETE MARIAN tmts OPÁL ÉS LELŐHELYE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom