Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-26 / 47. szám
I szú :Xi. 26. EGY „KRITIKUS KERESZTÉNY“ NÉZETEI II. JÁNOS PÁL PÁPA PROGRAMJÁRÓL ÉS POLITIKÁJÁRÓL (1.) II. János Pál pápát a legkülönbözőbb jelzőkkel illették: csaknem 500 év után az első nem olasz pápa és általában a történelem első szláv pápája, keleti pápa, aki ismeri a kommunizmust, utazó pápa. János Pál a szupersztár, az a pápa, aki színész volt és imádja a gyerekeket, „Wojtyla ajatollah'stb. Megjelenésével, főleg pedig televíziós szerepléseivel ro- konszenvet tudott kelteni a katolikusok körében. Ugyanakkor konzervatív és önkényeskedő állásfoglalásaival az egyházi és erkölcsi kérdésekben azt érte el, hogy a kritikusabb és liberális katolikus körök, főleg az egyház hatásköréből kikerült nyugati országokban, érezhetően hűvösebben viszonyulnak hozzá. „Law-and Order-program“-ja) a törvény és a rend programja) azzal a veszéllyel jár, hogy a nagyon aktív és elkötelezett keresztények körében sokan rezignálttá válnak. Röviden ezek a fő gondolatai Adalbert Krims, az osztrák szerző Wojtyla - a pápa programja és politikája című könyve bevezetőjének. A könyv az idén a Pahl- Rugenstein nyugatnémet könyvkiadó gondozásában jelent meg. A 34 éves Adalbert Krims, az Osztrák Katolikus Ifjúság vezető tisztségviselője, 1972 óta á Bíráló Kereszténység Akció elnöke és az azonos nevű folyóirat főszerkesztője, különböző osztrák és nyugatnémet lapok és folyóiratok munkatársa könyvében aktív és elkötelezett keresztényként mutatkozik be, aki azonban személy szerint rezignált. Elismeri a „Wojtyla-jelenség“, a katolikus ,,&jatollah-hatás“ kutatásának érdekességét, de könyvében „a mai pápa által képviselt társadalmi-politikai koncepció“ kérdésével foglalkozik inkább. Adalbert Krims szerint eddig nem szenteltek kellő figyelmet ennek a fontos kérdésnek. Természetesen nem könnyű ezzel a kérdéssel foglalkozni, már csak azért sem, mert az egyház már hagyományosan nem beszél konkrétan és világosan. II. János Pál ugyanis „társadalmipolitikai nézeteit nagy mértékben a pillanatnyi hallgatóság összetételéhez hangolja, úgy hogy ma a politikailag ellentétes pozíciókat is meg lehet indokolni a pápa autentikus szavaival.“ Adalbert Krims könyve bevezetőjét ezekkel a szavakkal fejezi be: „Ezért már bevezetőként hangsúlyozni szeretném, hogy a pápa általános politikai irányvonaláról van szó és nem arról, hogy a pápa valamelyik beszédében mit mondott. Ez azt jelenti, hogy a „társadalmi politikai koncepció“ alatt a pápa nagy stratégiai irányvonalát értem...“ Az egyes helyzetekben kinyilatkoztatott véleményeket és az irányvonaltól való taktikai eltéréseket a szerző a pápa azon rendkívüli képességének minősíti, hogy a tömegekben azt az érzést tudja kelteni „a pápa konkrétan az ő helyzetükről, az ő szükségleteikről beszél, de anélkül, hogy lemondana nagy stratégiai irányvonaláról“. A lengyel katolicizmus gyökerei Mivel Adalbert Krims szerint II. János Pált szoros szálak fűzik a lengyel katolicizmus gyökereihez és csak ennek alapján érthetők meg nézetei, könyve első fejezetét a pápa lengyel hazájának szenteli. Ezzel kapcsolatban emlékeztet. F. König bécsi bíboros szavaira: „Wojtyla pápát nehezen érthetnénk meg a lengyel összefüggések, Lengyelország nélkül“. Lengyelország a katolikusok számát illetően az európai rangsorban a negyedik helyen áll, ebben az országban látogatják a legtöbben a vasárnapi istentiszteleteket, rendkívül nagyszámú a papi és szerzetesi utánpótlás, a papság hierarchiája érintetlen, a lakosság közismerten vallásos, nem is beszélve az ország Mária- kultuszárót. Ezek a jelenségek összefüggnek Lengyelország történelmi fejlődésével, a kereszténység terjedésének specifikus körülményeivel. Lengyel- ország és Róma kapcsolatának alakulásával, valamint a szilárd egyházi struktúra korai kiépítésével. A nem katolikus Oroszországgal, Poroszországgal, és Svédországgal körülvett Lengyelország Róma számára az ellenreformáció nagyon fontos bástyája lett. Miután sikerült megvédeniük a svédekkel szemben a czestochowai kolostort, Szűz Máriát „Lengyelország királynőjévé“ nyilvánították. Az egyház ellenőrizte teljes mértékben az oktatást, a hitetlenség a bünte- tötörvénykönyv értelmében bűntettnek számított. Az egyház képviselői már hagyományosan jelentős politikai szerepet töltöttek be, a lengyel hercegprímás a király uralkodói jogának felfüggesztése idejében régens és a nemzeti egység képviselője volt. Az egyház vezető szerepe főleg abban az időben vert mély gyökeret a nemzet tudatában, amikor Lengyelországot, Oroszország, Poroszország és Ausztria egymás között felosztotta. Százhuszonhárom éven keresztül a nemzet önkifejezésének egyedüli formája a közös katolikus hitvallás volt; a nacionalizmus és a katolicizmus egy és ugyanaz a fogalom lett. Amikor a megszálló hatalmak akadályozták a lengyel katolicizmust abban, hogy kapcsolatot tartson fenn Rómával és főleg amikor XVI. Gergely pápa a lengyelek .körében óriási csalódást kiváltva elítélte az 1830-1831 évi Oroszország elleni felkelésüket, a Lengyel romantikusok olyan álomvilágról kezdtek beszélni, amely „a kereszténység és az emberiség atyjának“ vezetésével - a szláv pápa vezetésével egyesül, és ez a szláv pápa a legerősebb katolikus szláv nemzet, a lengyel nemzet fia lesz. Erről álmodozott Július Slowacki költő, a lengyel romantika jeles képviselője. A későbbiekben éppen- ezeket a hangulatokat és nézeteket élesztették fel Wojtyla pápává választásakor és lengyelországi látogatása során. Ezek a nézetek szerepet játszanak a „keresztény Európára“ vonatkozó pápai koncepcióban is. A nemzet önfenntartásának-és a katolicizmusnak az azonosulásából vezeti le Adalbert Krims azt ís, hogy Lengyelországban a munkásosztály nem idegenedett el az egyháztól, mivel az idegen megszállás alatt a nemzeti hovatartozás előnyben volt az osztályhovatartozással szemben. A később keletkező szocialista munkás- mozgalom is kisebbségben maradt. Az egyház összekapcsolódott Pilsudski népellenes rendszerével, de ezt csakhamar háttérbe szorította a fasiszta Németország részéről fennálló új veszély. A katolikus egyház kezdettől részt vett a hitlerista fasizmussal szembeni aktív ellenállásban. Csaknem minden ötödik lengyel pap a náci terror áldozata lett. Mellékesen, az akkori hercegprímás, Hlond bíboros többször kérte XII. Pius pápa közbeavatkozását, segítségét, de eredménytelenül, „így a szentszék az idegen uralom időszakában már másodszor hagyta cserben a lengyel katolikusokat“. Lengyelországban az egyháznak a háború alatt tanúsított magatartása jelentősen megszilárdította nemzeti és erkölcsi tekintélyét. A lengyel katolicizmus pozícióját megerősítették a háború utáni határmódosítások és a németek áttelepítése, miáltal lényegesen csökkent a pravoszláv és a protestáns hívők száma. Az új politikai viszonyok között az egyház ugyan nem tudta felújítani hajdani vezető társadalmi szerepét, de továbbra is jelentős társadalmi hatást gyakorolt. Adalbergt Krims a háború utáni időszakból számtalan példán szemlélteti az állam és az egyház közti viszony bonyolultságát, az ezzel kapcsolatos feszültségeket és konfliktusokat. Emlékeztet ugyanakkor arra, hogy „a szocializmus időszakában a lengyel egyház sokkal több egyházi létesítményt épített, mint bármikor azelőtt. így a szocializmus harminc éve után kétszer több temploma volt... 1945 és 1978 között mintegy 7000 templom épült... 1978-ban a papok száma is kétszer több volt, mint 1938-ban... Már ezek a tények is világosan megcáfolják azokat az állításokat, hogy a szocialista állam rendszeresen üldözte, vagy elnyomta a lengyel egyházat. “ Karol Wojtyla szédületes karrierje Ebben a fejezetben az alapvető életrajzi adatok ismertetésén kívül elsősorban arra emlékeztet, hogy Karol Wojtyla nem egyházi, vagy rendi gimnáziumban tanult és már ebben az időben is a színjátszás, a lengyel romantikusok és a német idealista filozófusok iránt érdeklődött. Gimnazista korában nem gondolt arra, hogy pap lesz, és 1938-ban a krakkói egyetem bölcsészkarának hallgatója lett. A fasiszta megszállás alatt több társával együtt illegálisan látogatta a főiskolai előadásokat és később belépett az ugyancsak illegális érseki szemináriumba. Miután 1946-ban pappá szentelték, két évig Rómában a pápai egyetemen tanult, itt írta doktori disszertációját. Ezután három évig lelkészként Lengyelországban működött, majd újabb tanulmányok következtek és 33 éves korában a teológia professzora lett. Gyorsan haladt előre az egyházi méltóságok ranglétráján: 1958- ban krakkói segédpüspök, 1962-ben a krakkói érsekség vikáriusa, 1963-ban krakkói érsek, majd 1967-ben kardinális lett. Aktív résztvevője all. vatikáni zsinatnak és állítólag VI. Pál pápa Humanae vitae enciklikájának egyik kezdeményezője. 1969-ben megválasztották a lengyel püspöki konferencia alelnökévé s így Lengyelországban Wyszynski kardinális után a katolikus egyház vezetőinek rangsorában a második helyre került. Ezenkívül különböző tisztségeket töltött be a világegyházban, részt vett jelentős rendezvényein. „Először Aquinói Tamás halálának 700. évfordulója alkalmából, az 1974-ben Rómában megtartott nagy kongresszuson merült fel, hogy Wojtyla lesz a következő pápa. Ezen a kongresz- szuson a krakkói érsek tartotta a föbe- számolót“. Ezután Adalbert Krims részletesen elemzi Wojtyla szerepét a lengyel katolikus egyházban. Magyarázatának súlypontja Wyszynski és Wojtyla szerepének politikai összehasonlítása. A szerző szerint „ez a két személyiség a lengyel katolikus egyház két eltérő irányzatát képviseli“, bár nem beszélhetünk alapvető különbségekről, sem pedig „frakciókról“. Wojtyla az összehasonlítás szerint az egyházi kérdésekben rugalmasabb, érdeklődést tanúsít az új lelkipásztori módszerek, a katolikus értelmiséggel folytatott párbeszéd iránt, de sokkal kevésbé hajlandó együttműködni az állam vezetőivel. Hangsúlyozza a saját értelmezésű „emberi jogok“ fogalmat, amely elvben összeegyeztethetetlen az állam „totális“ formájával. „Ebből a krakkói metropolita számára más koalíciók is következtek: számára az „emberi jogok“ érvényesítése során a nem katolikus ellenzékkel folytatott együttműködés fontosabb volt, mint a párttal és a kormánnyal, a „nemzeti érdekekért“ folytatott együttműködés“. így az 1976 évi zavargások és a KOR szervezet megalapítása után - Wyszynskitőt eltérően - visszautasította a derekkel folytatott tárgyalásokat és teljes mértékben támogatta a KOR követelményeit. „Ezért nem volt meglepő, hogy a lengyel ellenzék - elsősorban Jacek Kurorí és Adam Michnik, a KOR vezetői - különösen lelkesen kommentálta Wojtyla pápává való megválasztását. “ Adam Michnik kijelentette, hogy: „... a KOR, a szolidaritási diákbizottság munkatársai és a független értelmiségiek megbízható barátra és védelmezőre találtak a krakkói metropolitában. Nagy tekintély volt számukra ...Az ellenzékiek nemcsak bölcs vezetőre, hanem megértésre és segítségre is találtak az egyházban. Ennek köszönhetően alakult ki a széles harci mozgalom..." Adalbert Krims rámutat Wojtyla azon törekvésére, hogy kapcsolatot alakítson ki a lengyel és a nyugatnémet püspöki konferencia között. 1974-ben Wojtyla hivatalos látogatást tett az NSZK-ban „A volt dachaui koncetrációs táborban celebrált miséje úgy csengett ki, mint a lengyel és a német katolikusok hivatalos kibékülése... A nyugatnémet katolikus egyház hivatalos képviselői azonban a mai napig nem viszonozták Wojtyla , ,Deutschfreundlichkeit‘ ‘-jét nagyobb „Polenfreundlichkeit“-vel ......Főleg, ami a Lengyel Népköztársaság mai határainak elismerését illeti. Ennek ellenére Wojtyla II. János Pál pápaként is kitartott irányvonala mellett, vagy jobban mondva a nyugatnémet „CDU-egyház komplexum“ támogatásában. Carstens szövetségi elnökkel való találkozása során a pápa megemlítette Németország „fájdalmas kettéosztottságát“. Carstens kifejezetten köszönetét mondott azért, hogy a pápa „az egész nemzetről beszél“ és hangsúlyozta: „Mi nem törődünk bele ebbe a kettéosztottságba“. A szerző végül rámutat arra, hogy Wojtyla már 1945-től rendkívüli jelentőséget tulajdonított az emigrációban élő lengyelekkel fenntartott kapcsolatoknak és ezt az irányvonalat pápaként is folytatja. Adalbert Krims Wojtyla irányvonalának filozófiai aspektusait is elemzi. Wojtyla intenzíven foglalkozott a filozófiával, de „tulajdonképpen sohasem tanulmányozta Marxot és a mai marxizust“. Filozófiai munkáiban Aquinói Tamás, Keresztes Szent János és Max Scheler, a filozófiai antropológia megalapítójának neve szerepel a leggyakrabban. Krims továbbá rámutat: Wojtyla emberábrázolásában nincs helye a társadalmi viszonyoknak. Az ember „lényege“ a szellemben, a transzcendentálisban rejlik“. Wojtyla „kiragadja az embert a történelmi és társadalmi összefüggésekből, absztrakt lénynek minősíti, akinek az a funkciója, hogy egyénként mindig a személyes eszmény utánzására, s az objektív erkölcsi törvény respektálásával erkölcsi tökéletességre s ezáltal az örök életre törekedjen“. Ezeknek az elveknek a helyes interpretálása egy erre illetékes intézményt feltételez, és ez a katolikus egyház. A társadalom értékét ezek után az határozza meg, milyen a viszonya ezekhez az alapelvekhez és főleg az, hogy elismeri-e a katolikus egyháznak ezt a pozícióját. Mivel Wojtylánál az „erkölcsi törvény" és az „emberi jog“ fogalom egybeolvad, a vallásszabadságot a „legmagasabb emberi jognak“ tartja, sőt az összes emberi jog alapjának. Szerinte „a szociális jogok eleve csak másodlagos jelentőségűek lehetnek, így tulajdonképpen nem is lehetnek „emberi jogok“... Ezért az egyház csak „az ember“ számár létezik... Az egyház politikailag csak akkor cselekedhet, ha a társadalom megszegi az erkölcsi törvényt, vagy pedig egyes tagjait akadályozza abban a törekvésükben, hogy erkölcsi tökéletességre tegyenek szert“. Adalbert Krims ehhez hozzáteszi: „Konkréten ez például azt jelenti, hogy az egyház ugyan nyilvánosan felléphet a terhességmegszakítás li- baralizálása ellen, de nem követelheti egy konszern kisajátítását“. Adalbert Krims így folytatja: „Az emberi jogoknak Wojtyla általi értelmezése azt is jelenti, hogy az „emberi jogok“ nevében nem szabad bírálni az egyházat, mivel az egyháznak természetfeletti joga, hogy hirdesse és interpretálja az emberi jogokat s ellenőrizze azok magatartását. Ha tehát az egyház maga sértené meg az emberi jogokat, ezt csakis saját oktatási intézménye, vagyis végeredményében a pápa állíthatná meg.“ A pápa szerepe a lengyelországi eseményekben Wojtyla lengyelországi szerepének kérdésével kapcsolatban meg kell említenünk a pápa látogatását hazájában. „Annak ellenére, hogy ennek a látogatásnak egészen természetszerűen erős lengyel vonásai voltak, jelentősége mégis globális volt: hiszen a római katolikus egyház feje első ízben látogatott szocialista országba“ A lengyel püspökök már négy hónappal a látogatás előtt a Szűz Máriához imádkoztak, hogy „a pápa segítsen nemcsak a katolikus Lengyel- országnak, hanem az egész Keletnek, az összes embernek... hozzon szabadságot az üldözött egyháznak... A pápa révén... oszlasd el az ateizmus árnyékát...“ A pápa mindjárt lengyelországi látogatásának első napján ilyen felhívást tett: „Imádkozzunk, hogy az ateizmus erői - a halál erői - ne legyenek erősebbek az élet erőinél, a hit fényénél.“ Krims ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Ez meghatározta a lengyelországi út alapvető jellemvonását: ismételten kiemelte Lengyelországban a katolicizmus és a nemzet megbonthatatlan egységét, valamint az ateizmusnak mint nem lengyel és nem emberi jelenségnek egyértelmű visszautasítását. BOHUMÍR KVASNIÓKA kandidátus (Folytatjuk) Ml REJLIK A LEGENDA MÖGÖTT? aooooooooooeooocooogooaaooaaoaaooeaaeoooeeqoeoeoeoeeooaoeocooeoaaeoaoooooeoooocoeooeoooeooaoaeoaoeooeeoeeoeoeeoooeicieooae
