Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-16 / 28. szám
JSZÚ 3 A mai monopoltőkés burzsoázia nagy gyakorlatra tett szert állama népellenes, antihumánus kizsákmányoló lényegének eltitkolásában. És mind gyakrabban ölti magára az „általános emberi“ értékek védelmezőjének köntösét. A burzsoá ideológusok úgy próbálják feltüntetni a kapitalista államot, mint amely olyan elveken alapul, melyek állítólag a legteljesebben megfelelnek az „ember természetének“, a szocialista államot pedig úgy, mint amely „elnyomja a személyiséget“. Az ilyen megközelítés osztály indokai igen világosak: az igazi demokrácia eszményeit burzsoá hamisításokkal, az állampolgár reális jogi státusát holmi absztrakt „emberi jogokkal" akarják felcserélni. A cél a kapitalizmus igazolása, egyúttal pedig a szocializmus megrágalmazása, amely valójában a történelemben először biztosítja a feltételeket az ember méltó létéhez, alkotóerőinek és lehetőségeinek sokoldalú megnyilvánulásához a társadalmi és egyéni élet különböző területein. A burzsoá ideológusok fejtegetéseiben figyelmet kelt az, hogy az állam és a személyiség problémáját az individualizmus, a szélsőséges szubjektivizmus, a vele született jellemvonások abszolutizálása, álláspontja stb. alapján közelítik meg. Azok a kísérletek, hogy az ember lényegét, biológiai ismertetőjeleinek összességére korlátozzák, például annak „megindoklására“ szolgál, hogy a társadalmi viszonyok - bármilyen legyen is történelmi formájuk - állítólag elkerülhetetlenül szemben állnak az emberrel, „eltorzítják“, „elidegenítik“ egyéniségét. Az individualizmus táptalaja a magántulajdonosi lelkivilág és erkölcs. A magántulajdon okozta verseny, az önző sikerre való törekvés szétválasztja, szembeállítja egymással az embereket. Ez a „szuverén emberi jogok" abszolutizálásának forrása, a kollektív elvek tagadása. A burzsoá individualizmus aláássa az emberek társadalmi kötelességtudását, leszűkíti gondolataik és érdeklődésük körét. A tudományos kommunizmus az embert nem elszigetelt egységnek tekinti, hanem konkrét-történelmi szempontból vizsgálja. Az ember a társadalomban él és tevékenykedik, egy bizonyos osztály képviselőjeként szerepel. Élettevékenységének mindenféle megnyilvánulása, a természethez, önmagához és más emberekhez való viszonya csak a társadalmi létnek, a kollektív együttélés bizonyos formáinak viszonyai között válik valóban emberivé. Az ember felszabadulásának döntő feltételéül a marxizmus megalapítói ezért a társadalom forradalmi átalakítását, kommunista elvek alapján történő újjászervezését tekintették. A tapasztalat megmutatja, hogy csak „a dolgozók egységes szövetkezetévé“ változott társadalom (Lenin) rendeli alá tevékenségének valamennyi területét az ember érdekeinek, hoz létre elvileg új termelési, társadalmi-politikai és szellemi viszonyokat, s ezáltal megszilárdítja a valós demokráciát és humanizmust. A kollektivizmus, az egyesült egyének ellenőrzése a termelés és a társadalmi formák fölött, a társadalmi átalakulások hatalmas mozgatóereje. Ezen a kedvező talajon a szocialista életmód a szovjet ember olyan tipikus tulajdonságait alakítja ki, mint a politikai érettség és a társadalmi optimizmus, a hűség a kommunizmus eszményképeihez, az erkölcsi műveltség, amelynek egyik sajátos jegye a gondoskodás másokról, a közügyről. Mindez elősegíti az állampolgár aktív életálláspontjának kialakulását, a szocializmustól idegen szokások és erkölcsök maradványainak leküzdését, az ember egyesülését saját - össznépi - államával. Az állam és a személyiség kölcsönös kapcsolatainak jellemző vonása lesz a szocialista humanizmus elve, amely először A Kommunista Párt Kiáltványában fejeződött ki, és megerősítette a Szovjetunió új alkotmánya. - „Minden egyes ember szabad fejlődés«3 valamennyi szabad fejlődésének feltétele“. Eszmei ellenfeleink néha azzal próbálják vádolni a szocializmust, hogy az a személyiséget állítólag feloldja a kollektívában, a társadalom gazdasági szervezetét részesíti elsőbbségben a személyiség kárára. Mindez alaptalan rágalom. Éppen a szocializmus, amely a személyiséget tekinti a legfőbb értéknek, biztosít kedvező feltételeket sokoldalú kibontakozásához, az ember különféle anyagi és szellemi igényeinek kielégítéséhez. A szocializmusban az emberi jogok éppen ezért a személyiség alkotóerői feltárásának eszköze, szükségletei és érdekei kielégítésének, a személyiség képességei és adottságai megnyilvánulásának hatékony mozgatóereje. A kommunistáknak nincs okuk arra, hogy kitérjenek az emberi jogokról való komoly beszélgetés elöl. A szocialista rendszer győzelme országunkban a világon először biztosította valóban a politikai, társadalmi és személyi jogok és szabadságjogok tiszteletben tartását, a társadalom valamennyi tagjának széles körű hozzájutását a munkához, a művelődéshez, a tudományhoz és a kultúrához, az állam irányításához. A történelem azt bizonyítja, hogy a valódi emberi jogok és szabadságjogok zászlaja - a szocializmus zászlaja, mivel a valódi demokrácia és az igazi humanizmus összeegyeztethetetlen a gazdasági és a társadalmi egyenlőtlenséggel, a nemzeti és a faji diszkrimináció fennmaradásával. Ismeretes, hogy az Egyesült Államokban a lakosság egy százalékának tulajdonában van a nemzeti jövedelem egynegyede, mintegy 30 millió egyszerű amerikai pedig „a szegénység küszöbénél“ alacsonyabb szintű életre van ítélve, s emellett a Reagan-kormányzat a szociális szükségletekre szánt kiadások további megnyirbálásának, a vagyontalanok kirablásának irányvonalát követi. Nagy- Britannia dolgozóinak milliói „felesleges emberek“ lettek, diszkrimináció sújtja őket. Más tőkés országokban sem jobb a helyzet. A dolgozókat tömeges munkanélküliség, a nők egyenjogúságának hiánya, fajelmélet és reakciós nacionalizmus sújtja. A kirívó egyenlőtlenség, az „aranyborjú“ korlátlan hatalma jellemzi az oktatás, az egészségügy szféráját, az államigazgatás területét. A parlamenti képviselet, különösen pedig a kormányapparátus munkájában való részvétel rendszerint „a kiválasztottak osztályrésze“ - a pénzeszsákoké és közvetlen védenceiké. A burzsoá ideológusok és a jobboldali revizionisták, miközben képmutató „gondoskodást“ tanúsítanak a szocializmus „demokratizálása“, „humanizálása“ iránt, mindenképpen igyekeznek ráerőszakolni másokra a demokráciára vonatkozó saját elképzeléseiket, elsikkasztani annak valódi szociális tartalmát, vagy többpártrendszerrel, vagy a választási harccal, vagy a parlamenti ellenzék jelenlétével azonosítani. Emellett makacsul elhallgatják a legfontosabbat - a kihirdetett jogok és szabadságjogok garanciáinak a képviseleti és a lakosság által választott, más intézmények normális működéséhez szükséges feltételek létrehozásának, a képviselőknek a lakossággal szembeni beszámolási kötelességének kérdését, vagyis azt a kérdést, amely nélkül a valóságos népuralom elképzelhetetlen. Koncepcióik ezért nem bírják ki az élettel való összeütközést. A burzsoá demokrácia elkorcsosulásának folyamata egyre észrevehetőbben nyilvánul meg a törvényességnek a törvénytelenséggel és az önkénnyel való következetes felcserélésében, a haladó nézeteket és meggyőződést valló emberek ellen alkalmazott, széles körű megtorló intézkedésekben. A „bizonyos foglalkozásoktól való eltiltás“ gyakorlata, a telefonbeszélgetések tömeges lehallgatása és a levelezés átvizsgálása, dosszié vezetése sok tíz- és százezer „politikailag megbízhatatlan“ egyénről, emberek nyílt üldözése faji és vallási indokok miatt - ez azoknak a területeknek egyáltalán nem teljes felsorolása, ahol a tőkés országokban az állampolgárok jogait és szabadságjogait mindennap lábbal tiporják. Amikor pedig a néptömegek által a jogok és szabadság- jogok megőrzéséért és kiszélesítéséért vívott harc fenyegetni kezdi a töké mindenhatóságát, a burzsoázia és ideológusai levetik a demokrata álarcot. Olykor a demokráciának mint a politikai hatalom formájának puszta fogalmát is „elavultnak“ nyilvánítják, mivel ez állítólag nem felel meg a jelenlegi korszaknak, sót, fékezi a tudományos-technikai haladást. Bármennyire szentségtörően hangzik is, a kapitalizmus tudós védelmezői azonban olyan „elméletet“ terjesztettek elő, amely szerint, mint kiderül, a „szabadság“ érdekében az állampolgároknak le kell mondaniuk a társadalmi igazságosságra irányuló törekvésről. A brit toryk vezére, M. Thatcher miniszterelnök asszony még tovább ment, amikor kijelentette, hogy a lehetőségek egyenlősége értelmetlenséggé válik, ha nem tételezi fel az egyenlőtlenség jogát“. Ezzel kapcsolatban nem meglepő az, hogy a burzsoá ideológusok nagyszámú hírmagyarázata - a Szovjetunió 1977. évi alkotmánya tervezetének össznépi megvitatása idején és az alkotmány elfogadása után egyaránt - hallgatással mellőzte vagy mindenképpen lekicsinyelte az alaptörvényünkben rögzített és a szocialista állam részéről valóban biztosított jogot a munkához, a tanuláshoz, az egészség védelméhez, a lakáshoz, stb. Márpedig a tőkés országok többségében az ilyen jogoknak a dolgozók részéről történő követelését is a fennálló rendszerrel szemben ellenséges cselekményként üldözik. Szívós osztályharc következtében, a létező szocializmus hatalmas példájának befolyására, a nyugati országok dolgozóinak a legutóbbi években sikerült egyes sikereket kivívniuk a munkaviszonyok, a társadalombiztosítás, a választójog terén, bizonyos eredményeket kicsikarniuk a hatalom birtokosaitól. Ezek a vívmányok jelentős értékek, mivel egyrészt bizonyos akadályt támasztanak a töke uralmának antidemokratikus megnyilvánulásaival szemben, másrészt - megerősítik azt a hídfőállást, ahonnan a munkásosztály, a dolgozók támadásukat folytatják a társadalmi haladásért vívott harcban. Mivel azonban a tőkés rendszer puszta természete felemásságot, következetlenséget idéz elő az ilyesféle intézkedések megvalósítása terén, semmilyen reform sem szavatolhatja reálisan a kihirdetett jogokat és szabadságjogokat. A szovjet állámpolgárok jogainak garanciák által történő biztosítása egyre szilárdabb lesz abban a mértékben, ahogyan társadalmunk fejlődik. Meggyőzően tanúskodnak erről az SZKP XXIV., XXV. és XXVI. kongresszusán kidolgozott, széles körű szociális program sikeres megvalósítása, a 11. ötéves terv idejére és az 1990-ig terjedő időszakra kijelölt nagyszerű tervek. Milliók szívós, lelkiismeretes munkája révén óriási gazdaság jön létre; a humánus szocialista elvek meghatározzák ennek igazságos felhasználását - az egész társadalom, minden dolgozó javára. Következetesen megvalósulnak a Szovjetunió alkotmányában az állampolgároknak az állami és közügyekben való részvételére, a szocialista népuralom tökéletesítésére megállapított rendelkezése. A szocializmus viszonyai között a tömegek történelmi alkotómunkája által létrehozott, jól • összehangolt mechanizmus működik, amely teljes mértékben biztosítja a társadalom valamennyi nemzete és nemzetisége, osztálya, rétege és csoportja érdekeinek kifejezését és politikai képviseletét. Kiszámították, hogy országunkban minden negyedik, 18 évesnél idősebb állampolgár, valamilyen formában tevékenyen részt vesz az államügyek irányításában. A kommunista párt gondoskodása és erőfeszítései következtében, a legutóbbi években különösen észrevehetően aktivizálódott a tanácsok munkája, még jobban láthatóvá váltak azok a lehetőségek, amelyekkel ezek rendelkeznek. Állandó figyelmet fordítanak a tanácsok és a néptömegek kapcsolatainak kiszélesítésére és elmélyítésére, a választók utasításainak megvalósítására, a tanácsi munka pozitív tapasztalatainak értékelésére és elterjesztésére. Az a gondolat, hogy a demokráciát nyugati módra kell értelmezni - mint „politikai pluralizmust“, mint az osztályszempontból különféle erők szabad harcát- elfogadhatatlan a dolgozó emberek társadalma számára, ahol a politikai különbségek intézményesítésének objektív osztályalapjait is leküzdötték. Minden olyan mesterséges kísérlet, hogy a szocialista országokban ilyen „pluralista modelleket“ honosítanak meg, a történelem által elvetett politikai formákhoz való visszatérésre irányul. A demokrácia fejlesztése az állami és a közélet valameny- nyi területén és valamennyi szinten - a kommunista építés útján történő, sikeres előrehaladás elidegeníthetetlen feltétele, de emlékezni kell arra, hogy éppen a szocialista, és semmilyen más demokrácia fejlesztéséről van szó. ■ Az állam és a személyiség közötti kölcsönös kapcsolatok elidegeníthetetlen eleme az, hogy a társadalom mindegyik tagjára bizonyos kötelességek hárulnak. A fegyelem és a szervezettség következetes megszilárdítása, a magas fokú állampolgári felelősség, a törvények és más előírások feltétlen megtartása - a szocialista demokrácia fejlődésének, a szovjet emberek jóléte fokozódásának, anyagi és szellemi szükségleteik egyre teljesebb kielégítésének elmaradhatatlan feltétele. Éppen ezeket a nemes célokat szolgálják a Szovjetunió alkotmányában rögzített azon kötelességek, hogy tiszteletben kell tartani a szocialista együttélés szabályait, lelkiismeretesen kell dolgozni, őrizni és erősíteni kell a szocialista tulajdont, védelmezni a hazát és óvni az állam érdekeit, gondoskodni kell a gyermekek neveléséről. „Lényegében arról van szó, hogy meg kell találni minden ember érdekeinek és jogainak harmonikus összekapcsolását a kollektíva, a társadalom, az állam érdekeivel és jogaival - állapította meg L. I. Brezsnyev. - Talán ez az egyik legbonyolultabb feladat. Mi meg akarjuk oldani, miközben a kommunista társadalmat építjük, olyan társadalmat, amelyben minden ember a legnagyobb teljességgel és (önmaga és mások számára) legnagyobb haszonnal bontakoztathatná ki önmagát, tanúságot téve mindarról a jóról, amelyet a természettől kapott. Mi a kiválasztott úton haladunk, talán nem olyan gyorsan, mint szeretnénk, talán nem hiányosságok nélkül. De az, amit már elvégeztünk, meggyőz arról, hogy a helyes úton haladunk.“ Nyugaton gyakran olyan fejtegetések merülnek fel, hogy a szovjet állampolgárok jogai és szabadságjogai eléggé széles körűek, de úgymond - semmivé lesznek azáltal, hogy használatukat az állam és a társadalom érdekeitől tették függővé. Igen, az új alaptörvény megállapítja: „Az állampolgári jogok és szabadságjogok gyakorlása nem károsíthatja a társadalom és az állam érdekeit, más állampolgárok jogait“. Vajon ebben a szabályban korlátozás van? Természetesen, amennyiben megszabja az állampolgárok viselkedésének „kereteit“. Ez a szabály azonban, mivel teljesen pontosan a szélsőséges „minden meg van engedve“ ellen irányul, megbízható védelmet nyújt az anarchiával és az önkénnyel szemben, a személyiség valódi szabadságának garanciája. És ez teljes mértékben megfelel a dolgozó nép érdekeinek. A tömegek sűrűjéből származnak ezek a követelések, fokozni kell azoknak a felelősségét, akik kitérnek a társadalmilag hasznos munka elől, növelni kell az igényességet, szigorúbban kell megbüntetni a lógósokat, az üzéreket, a megrögzött alkoholistákat, a sikkasztókat, a nem munkával szerzett jövedelmek különféle kedvelőit. A szocialista társadalom viszonyai közt érvényes törvényhozási rendszer megbízható jogi alap a humanista eszmények megvalósításához, a kommunista alkotómunka konkrét feladatai valóra váltásának hatalmas mozgatóereje. Ezért minden olyan személy, aki szembehelyezkedik a törvénnyel - akár a szocialista tulajdon fosztogatójáról, akár a társadalmi rend megsértőjéről, sápszedöröl vagy megrögzött bürokratáról van szó, aki nem törődik a dolgozók érdekeivel - a haladás, a humanizmus, az erkölcsiség ellensége. A szocialista demokrácia sem a kaszárnyai- bürokratikus állapotokkal, sem a Szovjetunió alkotmányában rögzített elvek és rendelkezések iránt tanúsított anarchista önkényességgel nem egyeztethető össze. A világ népei, a haladó közvélemény számára egyre világosabbá válik azoknak a rágalmazó kampányoknak az álszent, demagóg jellege, amelyeket a burzsoá propaganda a szovjetunióbeli és más szocialista országokbeli „emberi jogok“ védelmében folytat. A történelmi tapasztalat megmutatta: nincs magasztosabb és tartalmasabb dolog az emberi jogok terén, mint a lelkiismeretes dolgozó jogai- aki az igazi ura a szocialista társadalomnak, a maga népi államának, amely a gyakorlatban valósítja meg a szocialista igazságosság és humanizmus eszményeit. E. KUZMIN (Moszkvai Pravda) 52. VII. 16. ■HMHOMHI mtm ■ft? Rpnmnmn nrrrairv7 o\ L o] i »I JI i 1 si 1 U( ÁLLAM, SZEMÉLYISÉG
