Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-19 / 46. szám
Alekszandr Fagyejev Hogy föltevéseinek helyességét felülvizsgálja, Levinszon korán ment el a gyűlésre és a parasztok közé keveredve, igyekezett beszélgetésükből egyet-mást megtudni. Az iskolaépületben volt a gyűlés. Eleinte kevesen voltak: csak néhá- nyan, akik korán hazajöttek a mezőről, trécseltek a ház előtt. Az ajtó nyitva volt és látni lehetett Rjabecet, aki egy kormos lámpával foglalatoskodott.- Oszip Abramovics! - üdvözölték Levinszont a parasztok, és tisztelet- teljesen elébe nyújtották fekete, munkától merev ujjaikat. Valamennyit köszöntötte, aztán szerényen leült a ga- rádicsra. A folyó mögött lányok énekeltek. A levegőben széna, nyirkos por és füstölt sonka szaga terjengett. Idehallatszott mint dobogtak a lovak a kompon. Meleg estéli köddel, szakadásig megrakott létrás szekerek nyikorgásával és jóllakott, még fejés előtti tehenek elnyújtott bögésével ért véget a paraszti munkanap.- Még kevesen vannak - mondta Rjabec kitekintve. - Sokat nem is hozunk össze ma, legtöbbje Künn alszik a mezőn.- Dolognapon gyűlés? Nyilván valami fontos ügy.- Igen, olyasféle... - mondta kissé húzódozva az elnök. - Amazoktól egyik megzabált valamit - nálam lakik. Igazában véve kis dolog az egész, és micsoda nagy zenebona lett belőle. . . - Zavartan pillantott Le- vinszonra és elhallgatott.- Nem kellett volna idehurcolni minket, ha kis dolog!.. . - kiáltották többen a parasztok közül. - Ilyen időben, amikor minden perc drága. Levinszon megmagyarázta nekik, miről van szó. Erre mind össze-vissza beszélni kezdett, előrukkoltak összes paraszti gondjaikkal, amelyek voltaképpen csak az aratás és az áruhiány körül forogtak.- Oszip Abramovics, egyszer mennél csak a mezőre, hogy meglássad, mivel aratnak az emberek. Egész kaszája senkinek sincsen, még tréfából se akadni hibátlanra - nem munka ez, egyszerűen pokol.- Szemjon, nézd csak, milyen pofája lett Szemjonnak. Neki minden lassan megy - úgy kívánja a munkát, mint a kenyeret - áttapos a réten, fújtat, mint a masina és beleszalad a kaszájával rics-racs egy köves szemétrakásba. . . Most aztán kopácsol- hat, ameddig csak kedve tartja, sohase lesz a régi.. .- Finom kasza volt.- Na és az enyéim, hogy állnak azok a munkával? - kérdezte elgondolkozva, Rjabec. - Elvégezték? Olyan a fű az idén, akár az erdő. Vasárnapra legkésőbb el kéne készülni a nyárival. A sötétségből új alakok zuhantak bele a lámpafénybe, némelyik bátyusán, hosszú, piszkos-fehér köpenyben, ahogy a munkából hazatartottak. Lármás paraszti beszédet hoztak magukkal, gyanta, izzadtság és frissen kaszált széna szagát.- Adj isten. . .- Ha-ha-ha!. . . Iván? Hadd nézzem meg a világosságnál jobban a képed, jól elintézték a darazsak, mi? Láttam, csak úgy rengett az üleped, amint szaladtál előlük. . .- Hogy mertél, te disznó, belekaszálni az én földembe?- Mi az, hogy a te földedbe? Ne beszélj bolondokat. .. Pontosan a mezsgyéig kaszáltam... Nem kell nekem a másé, elég a sajátom. . .- Tudjuk mink ezt. . . Elég a sajátom! A disznótokat ki se lehet zavarni a kertből. . . Maholnap az én kertemben fognak elleni. . . igen, elég a sajátom! Tudjuk. . . Meggörbedt hátú szikár ember nyúlt ki a tömegből, szeme villogott a sötétben:- Három napja Szandugouba jött a japán. Csugujevszki emberek mondták. Megjött, megszállta az iskolát és mindjárt neki az asszonyoknak: ..urusz-kiszaszon. urusz-kiszaszon.. szu-szu-szu“. Piha, az anyátoknak azt a. . . Isten bocsásd meg. . . - Félbeszakította magát és karjával olyan gyűlölettel teli mozdulatot tett, mintha fejszével akart volna agyonvágni valamit. . .- Eljönne hozzánk is, olyan igaz, mint az ámen a templomban.- És honnan jön tulajdonképpen ez a kolera?- Csak nem hagyják nyugton a parasztot.- És ami a fő, nincs mentség. Az isten látott ilyesmit! Levinszon figyelt, de nem avatkozott bele. Láthatólag elfeledkeztek róla, hogy itt van. Olyan kicsi volt, olyan jelentéktelen - szinte csak sapkából állott, vörös szakállból és térden felül érő csizmából. A nyers, innen is, onnan is felhangzó paraszti beszéd mögött egyedül ő érezte meg a nyugtalanító hangokat. „Szétugrasztanak bennünket. . . minden bizonnyal. . .“ és hosszas töprengés után megfogant benne az elhatározás: „Holnap utasítom Stasinszkijt, hogy a sebesülteket vigye el, ahova tudja. . . egy darabig csönd lesz, mintha itt se lennének. . . az őrséget meg kell erősíteni. .- Baklanov! - kiáltott a helyettesének. - Gyere egy pillanatra. . . arról van szó. . . ülj közelebb. Azt hiszem, egy őrszem a karámnál nem ártana! Lovasőrjáratot kell egészen Krilovig küldeni. . . Különösen éjszaka. . . nagyon elbíztuk magunkat. . .- Mi történt? - kérdezte Baklanov izgatottan. Történt valami? - Simára borotvált fejével Leviszon felé fordult, és tatáros szeme kutatva, keskenyen- ferdén meredt Levinszonra.- Háborúban kedves barátomv mindig történik valami - mondta Levinszon gyöngéden és gépiesen. - A háború, drágám, az más valami, mint Maruszjával a szénaboglyán. . .- Nézze meg az ember, hogy ra- vaszkodik. . . - tornázott Baklanov, miközben megragadta Levinszon kezét és egy-kettőre verekedős, jólelkü, duhaj fiúvá alakult át.- Ne rángasd, ne ficánkolj, úgysem szabadítod ki, hiába!. . . - morogta kedélyesen fogai között, hátracsavarta Levinszon karját és észrevétlenül a ház falához cövekelte.-Takarodj, takarodj - eridj Marusz- jához. . . - nevetett Levinszon. - No, te ördög, engedj már el!. . . Nem illik itt a gyűlésen. . .- Hát kizárólag csak azért nem illik, különben megmutattam volna neked. . .- Eridj már, eridj. Maruszja már ott áll. . . eridj.- Egy őrszem. . . elég lesz? — kérdezte Baklanov felemelkedve. Levinszon nevetve nézett utána.- Kutya egy helyettesed van- mondta valaki nem iszik, nem pipázik és ami a legfontosabb, fiatal. Három napja betoppan hozzám a házba, nyaklót kér. . . Na, aztán, mondom én, egy kupicával nem kéne? - Nem iszok - mondja. - De ha már meg akarsz vendégelni, mondja, hát egy csöpp tejet, azt iszok, mondja, szívesen, akár egy kis gyerek - tá- lacskából, kenyeret aprítva bele. . . kutya egy ember. Csillogó puskacsövekkel egyre több partizán bukkant fel a parasztok között. Végre megjelentek a bányászok is, élükön Timofej Dubowal, a hatalmas termetű szucsáni vájárral, aki most szakaszparancsnok volt. Anélkül, hogy egymástól elszakadtak volna, egy tömegben özönlöttek a parasztok közé, csak Morozka húzódott el sötéten és ült le hátul egy padra.- Aá - te is itt vagy? - harsogta Dubov, megpillantva Levinszont, mintha egy éve nem látta volna, és semmi esetre nem várta, hogy itt viszontláthatja. - Mit követett el már megint a mi barátocskánk? - kérdezte Levinszon felé nyújtva nehéz, fekete kezét. . . - Egyszer már alapos leckét kell adni, alaposat, hogy a többi is megjegyezze magának. . . - harsogta aztán, be sem várva Levinszon magyarázatát.- Legfőbb ideje, hogy körmére üssenek Morozkának, hírbe hozza az egész különítményt - válaszolt egy Csizs nevű, édeskéshangú legény, diáksapkával és fényesre kefélt csizmával.- Téged nem kérdeztek! - vágott szavába Dubov, rá sem tekintve a közbeszólóra. A legényke bántódot- tan ajkába harapott és eltűnt, miközben magán érezte Levinszon gúnyos tekintetét.- Láttad ezt az alakot? - kérdezte a szakaszparancsnok fenyegetően.- Miért tartod? - Azt mondják, hogy lopásért ebrudalták ki az iskolából.- Nem kell mindent elhinni - szólt Levinszon figyelmeztetően.- Meddig fogunk még itt állni?. . .- Rjabec tehetetlenül felemelte karját, mintha soha életében nem várta volna, hogy bojtorjános kertje ilyen népgyűlés oka legyen. - Parancsnok elvtárs, soká kezdik még el?... Vagy kakasszóig ténferegjünk itt? MADARÁSZ EMIL fordítása Szitás i Ferenc Gyászmenet (L. Gy. szobra alá) Paraszt apám, ugye. látod, most már látod a látomásod, lóistráng inú, vézna fiad sorsod akarja kiásni. Messziről jöttél, a magányból: Hamm Erzsébet isten-asszony mosóteknő-vályujából. (Töpörödött asszony volt szegény, a túlvilágon is mosónő.) Kérdezel. Nem válaszol senki. Itt mindenki Mindenki: A hamu színű márvány, a galamb, az ököl parányi barna hant. Itt mindenkit reménnyel vár az átalakulás. Az ősz békességre intett, jégcsap-ujjak fogják le szemeinket, füzek ágain nem nő a levelünk, virágunk meddő, a férfi porzókra könnyedén legyint. Csontvázunk fejlett, mint a társadalom -, arcüregeinkből tiszta derű világít. Mázik István El ne hidd El ne hidd, mit mondnak a gonoszok, senki kedvéért hazudni nem tudok. Bűnöm nincs, s ha rámvarrnák mégis, kételkedhetsz, mint nem hittem én sem, hogy lelkem fellobog. Ne higgy, a renyhé szónak, a cifra csábítónak. S ha elkerül már szerető, barát és hamisnak mond idős apád - szinte hallom a goromba szavakat meg ne állj az úton, menj, amerre járnak az igazak. El ne hidd a szitkokat, ó hallottam oly sokat én; üzérek tolvaj pusmogását, legények próféta-énekét. Senki se tudja, mi ketten csupán: láthatatlanul te is ott voltál, hol düh-villámú szavak csaptak le rám, s ha megkínzott is minden éjszakám, a hited volt az, melyben hinni tudtam, hited jelölte ki az utam. Dúdor István: Figurális kompozíció (toll és ecset) Részlet az író Tizenkilencen című regényéből
