Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-12 / 45. szám
k i i vagy Zeffirelli operarendezéseit, majd rájönnének, mekkora szamárságot állítanak. Vagy itt egy másik példa: Bergman Varázsfuvolája. Mestermunka a javából, amelyből kiderül, hogy amíg színház lesz a világon, addig opera is lesz. Persze mielőbb helyre kellene hozni az elrontottakat.- ön szerint mivel lehetne javítani a helyzeten? Kin múlik a műfaj jövője?- Elsősorban az előadókon, és az operaházak igazgatóin, akik közül bizony sokan eléggé konzervatívak. Nem tudatosítják, hogy ennek a műfajnak nemcsak formája, hanem szabálya is van, mégpedig az, hogy a korral együtt fejlődik. Ugyanúgy, mint a balett. van olyan nagy sikere a West Side Storynak vagy a Hairnak? Azért, mert az amerikaiak mindig új formában tálalják a musicalt.- Mozart Don Giovanniját most ön is alaposan ,,leporolta“. Már a színpadkép is eltér az eddig megszokottaktól: a történet egy csűrben játszódik, s a szereplők szénában hemperegnek. És amire ezidáig nem volt példa; a zenekar a színpadon foglal helyet.- A mai nézőnek, elismerem, szokatlan ez a látvány, de ne felejtse el, hogy a 18. században, amikor még nem volt zenekari árok, a színpadon játszottak a zenészek. És szerintem ez nem válhat az előadás kárára, hiszen így sokkal közvetlenebb kapcsolat A Don Giovanni - leporolva Beszélgetés Ljubimowal Amikor a Don Giovanni októberi bemutatóján először lobbant fel a láng az Erkel Színház zenekari árkában, a nézők többsége felszisszent és egy pillanat alatt megfeledkezett a nöhódító lovag történetéről. Akadtak olyanok is, akik ijedtükben kirohantak a nézőtérről, s csak amikor másodszor csaptak magasra a lángok, akkor jöttek rá, hogy mindez nem a véletlen műve, hanem Jurij Petrovics Ljubimov ötlete. A moszkvai Taganka Színház művészeti vezetője és főrendezője, aki John Reed, Shakespeare, Moliére, Brecht, Dosztojevszkij, Bulgakov, Csehov, Trifonov és mások műveinek szín- padraállításával lett világhírű, negyedszer rendezett Budapesten, x- Jurij Petrovics, ön hé£ évvel ezelőtt, a milánói Scalában mutatkozott be operarendezóként. Luigi Nono AI grande sole carido ď amore című műve után a Borisz Godunovot és a Hovanscsinát is színpadra vitte Milánóban, legutóbbi sikerét pedig a müncheni Operaházban Wolf-Ferrari A négy házsártos című operájával aratta. Ezek az előadások minden egyes alkalommal telt ház előtt mentek, s közben a szakmabeliek évek óta a műfaj válságáról vitáznak. Igaz-e, hogy „haldoklik“ az opera?- Nem, hem igaz. Én ezt nem írom alá. Tudom, sokan mondják, hogy válságban van ez a műfaj, de néznék csak meg Strehler, Brook Tehát ahogy a koreográfusok tovább viszik a táncot, ugyanúgy az operarendezőknek is előre kell vinniük a műfajt. Mit gondol, miért alakulhat ki az előadók és a zenészek között.- Csakhogy az énekesek így nem egyszer háttal állnak a karmesternek.- Na és? Az énekesnek teljes fegyverzetben kell színpadra lépnie. Ne a karmestert figyelje, hanem énekeljen és játsszon. Hacsak a zenei anyagra összpontosít, megette a fene. Azzal teljesen kihoz a sodromból.- A főpróbán ott ültem a közelében. Miért villogtatta any- nyit a zseblámpáját a sötétben?- Azért, mert észrevettem, hogy az énekesek lazítottak. Leálltak és csak énekeltek. Megfeledkeztek róla, hogy az opera nemcsak zenés műfaj, hanem színház is. Színház, ahol élni kell. Ahol gesztusokból, mozdulatokból kell megformálni a figurát. A hang kevés ehhez. Csak Gulyás Dénes alakításával voltam igazán elégedett; a töb• Egy kép a családi albumból: feleségével, Koncz Katalinnal és az ifjú Pétyenkával I • „Akkor múzeumba hívjuk a nézőt...“ (Sipos Géza felvétele) biek többször is úgy feldühítettek, hogy azt mondtam, otthagyom az egészet. De egy valami jólesett. Az, hogy a főpróba után azt mondták a magyar zeneművészek, hogy a darab értelmezése nem ment a zene rovására. Ennek nagyon örülök. Tehát minden attól függ, hogy mit akarunk. És erre figyelmeztettem az előadókat is. Megmondtam nekik, hogy ha valaki azt hiszi, elérte a csúcsot, majdnem annyit ronthat az előadás színvonalán, mint egy csapnivalóan rossz énekes. Es szem előtt kell tartani azt is, hogy a felújítás ne a rég bevált módszerek ismétlése legyen, hanem egy egészen új interpretációt hozzon magával. Ha nem így van, nem sok értelmét látom az egésznek. Akkor múzeumba hívjuk a nézőt, és nem operába.- In memoriam Vlagyimir Vi- szockij című rendezésére úgy tudom, még most, másfél évvel a bemutató után sem lehet jegyet kapni a Tagankán. ön minek tulajdonítja ezt a frenetikus sikert?- Nézze, Viszockij személyében nemcsak égy csodálatos, utánozhatatlan színészt veszítettünk el, hanem egy költőt is, akit a nép kiáltott ki költőnek. Fantasztikus népszerűsége ma sem változott; magnószalagok, lemezek járnak kézről kézre a felvételeivel. Az utóbbi évek legnépszerűbb egyénisége volt, akit a nép mélyen tisztelt és becsült, ugyanakkor a művészeti élet vezető képviselői szó nélkül mentek el mellette. A darab, amelyet a Tagankán játszunk, erre a jelenségre próbál választ adni.- Legközelebbi munkái hova szólítják?- Nápolyban a Salamboot állítom színpadra, Angliában a Hamletet, aztán ismét Moszkva következik, ahol Puskin Borisz Godu- novja vár rám. És szó van már egy újabb budapesti rendezésről is. Csak bírjam erővel... * SZABÓ G. LÁSZLÓ ► * Jevgenyij Vahtangov amatör színészként és rendezőként kezdte pályáját a századfordulón. 1911- ben került a Művész Színházba, ahol hamarosan Sztanyiszlavszkij rendszerének lelkes propagátora és egyik legismertebb követője lett. Színészként és rendezőként tevékeny szerepet játszott a Művész Színház Első Stúdiójában, megalapította a Harmadik Stúdiót. Sztanyiszlavszkij rendszerének legéletképesebb elemeit megtartva, a színész pszichotechnikájának kutatása és mesteri alkalmazása mellett a korszerű formáknak is egyik úttörője lett az 1917 után fellendülő szovjet színházban. Higgadt avant- gardizmusa értette meg vele nagyon pontosan, hogy a korszerű színház csak a megtartás és a megújítás kettős követelményéből jöhet létre. A forradalom vörös vonala kettéosztotta a világot „régire“ és „újra“. Nincs olyan zuga az emberi életnek, amelyen ' ne vonulna keresztül ez a vonal, és nincs olyan ember, aki ne érzékelné így vagy úgy. Azok, akik a régi mellett akarnak megmaradni, és a régit védelmezik (ha kell, fegyverrel is), azok, akik az új mellett vannak, és az újat védelmezik (ha kell, fegyverrel is), és végül azok, akik e két oldal harcának a kimenetelét lesik, hogy úgy mondjam, a „passzív alkalmazko- dók“ - íme az emberek három kategóriája, melyeket a forradalom élesen meghúzott vonala különít el egymástól. Az emberi élet anyagi, szellemi, lelki, intellektuális birodalmait olyan vihar kavarta fel, amelyhez hasonlót nem ismer a történelem. A szélvész egyre távolabbra viszi, egyre szélesebb körben szórja szét az emésztő tüzet. Az emberiség korhadt Jevgenyij Vahtangova A művész elkötelezettségéről ,,Azt kérdezik majd a művésztől, amikor eljö a Vendég, miért nem töltötte fel illatos olajjal az ő mécseseit.“ (V. Ivanov: Csillagok nyomán) építményei kigyulladnak. Egyre tágul a kör, amelyet a megújulás tüze kerített hatalmába. És még mindig akadnak naiv emberek, akik arról ábrándoznak, hogy megérkezik a tűzoltóság, és szépen eloltja azt a tüzet, amely évszázadokig lappangott a nép lelkében. Még mindig gyúj- togatókat vélnek látni, még mindig azt várják, mikor fogdossák már össze ezeket a gyújtogatókat, és mikor tér vissza újra az egykori jólét (fehér bélü cipóval). Legalább annyi fáradságot vennének maguknak, hogy belenézzenek a könyvekbe, amelyek nem a cár atyuska történetéről regélnek, hanem annak az ezerarcú lénynek az életéről beszélnek, akit úgy hívnak: nép! Ő az, aki saját kezével emeli az élet csúcsára az egyént, és ő az, aki elpusztítja mindazokat, akik aiszakadtak tőle. Ó az, aki mérhetetlen lelkének kráterét megnyitván, kizúdítja a lávát, amely évszázadok vészjósló némaságában gyűlt ott össze, önök azt gondolták: ez a némaság az együgyűség jele. Rendjén levőnek tartották, hogy kihívó jólétben éljenek, míg a nép szótlanul nyomorog. De most kiáltott. Most áttörte a hallgatás vastag falát. Belekiáltott a világba. S az ő kiáltása - láva; az ó kiáltása - tűz. Az ő kiáltása - a Forradalom. A Forradalom halad előre, viharsebes lépteinek vörös nyoma választóvonalat éget a világba, felosztja ,,elôtť‘-re s ,,után“-ra; hogyan maradhatna érintetlen a művész szíve? Lehet-e az, hogy a művész ne tudja, amikor felharsan a világra szóló kiáltás, hogy az kinek a kiáltása? Lehet-e, hogy ne érezze, hogy az „új“ amit éppen csak megalkotott, de „előtte“ alkotta meg, „régivé“ lett, mihelyst a Forradalom megtette első lépéseit? Ha valami, amit régen alkottak, szép, el kell juttatni a néphez, hiszen azért is lépett ki a nép a hallgatás némaságából, mert ezt a szépséget mindig elrejtették előle; és most azt követeli, hogy adják vissza neki, amit tőle vettek el. Az emberiségnek nincs olyan igazán nagy műalkotása, ami nem a nép alkotóerejének kiteljesedése lenne, személyes formában: az igazán nagyot a művész mindig a nép leikéből meríti. Amikor eljön a forradalom - márpedig akkor jön el, ha az igazi szépség az élet minden területén kevesek kincsévé válik -, az azt jelenti, hogy a nép visszaköveteli magának, ami az övé. A művésznek nem kell aggódnia: ha alkotása igazán szép, maga a nép őrzi és óvja meg. A népben megvan ez a nagyszerű érzékenység. A művész kötelessége, hogy ilyet alkosson. Ez azonban nem minden. Ha a művész „újat“ akar alkotni, alkotni azután, hogy eljött a Forradalom, akkor a néppel „együtt“ kell alkotnia. Nem számára, nem érte, nem kívüle, hanem vele. Hogy újat alkosson és győzzön, a művésznek - Anteusként - az anyaföld érintésére van szüksége. Ez a föld pedig a nép. Csak a nép alkot, csak benne van igazi alkotóerő, és a jövendő alkotások csírája. Saját életével szemben vétkezik az a művész, aki nem merít ebből az erőből, nem keresi ezt a csírát. A művész keresse a találkozást a néplélekkel, és ha a művész lelkének szavai a nép által világos értelmet nyernek, akkor a találkozás eredménye igazi népi alkotás, tehát igazi szépség lesz. A nép hangjában, amelyben a népi lélek sok évszázados alkotó ereje visszhangzik, a nép átélte emberi érzelmek évszázadok során felhalmozott kincsének drága zengésében, ebben az évszázadok bölcsességével teli óceánban, amelyben mindenki, aki valaha meglátta a napvilágot, otthagyta halhatatlan részét, amit magában hordott, amiért világra jött - itt a nép hangjában kell a művésznek meglelnie az élő tüzet, eget ostromoló törekvéseihez. Ha a művész arra hivatott, hogy a Halhatatlanság tüzét hordozza magában, függessze a szemét a népre, mivel az, ami a népben formálódott meg - hallhatatlan. Most a nép alkotja meg az élet új formáit. Megalkotja - Forradalommal, mivel nem volt és nincsen más eszköze, hogy világgá kiáltsa az Igazságtalanságot. „Az igazi művészet csak e nagy szociális mozgalom vállán emelkedhet föl a civilizált barbárság állapotából arra a szintre, amely megilleti.“ „Csak a Forradalom képes saját mélyéből új életre kelteni, sokkal szebben, nemesebben és teljesebben mindazt, amit a megelőző kulturális periódus konzervatív szelleméből kiragadott és elnyelt. Csak a Forradalom, és nem a Restauráció adhat nekünk újra hatalmas alkotásokat.“ Ezeket Richard Wagner mondja. Csak a Forradalom... De miféle „népről“ van itt szó? Hiszen mi mindnyájan - nép vagyunk. Arról a népről, amely Forradalmat teremt. (1919, április) ÚJ SZÚ 14 1982. XI. 12.
