Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-11-12 / 45. szám

Revaz Misveladze Domenti Mamageisvili az alábbi kér­déssel fordult a helyi repülőtér pénztára előtt sorban állókhoz:- Itt adják a jegyeket? Senki sem válaszolt, mivel Domenti ezt a kérdést mindenkihez intézte, nem pedig egy konkrét személyhez. Domenti nem ismételte meg a kérdést, mert nem szerette a szótlan embereket. Egyáltalán nem volt ő olyan buta, hogy a repülőtéri jegypénztárt az újságos pavi­lonba vagy a megszáradt sörhabtól raga­dós terembe helyezze. Domenti szeretett beszélni, és nála csak annak volt tekinté­lye, aki tudott beszélgetni. Ó elbeszélge­tett az autóbuszmegállóban összegyűl- tekkel, a teljesen ismeretlen útitársakkal, a váróteremben a jövendő utasokkal. Domenti mindenkivel szóba tudott állni. Szinte nem is gondolkozott, mert állandp- , an beszélt. Ez volt Domenti alaptulajdon­sága.- Itt a sor vége? - kérdezte Domenti az előtte álló ismeretlent, aki egy fél- Pravda nagyságú újságot böngészett nagy lelkesen. Mindenki láthatta, hogy biztosan ez az újságolvasó ismeretlen a sorban az utolsó, és Domenti jó helyre állt, és egyáltalán nem volt oka feltenni ezt a kérdést, de Domenti az Domenti volt. Emellett mi már egész közelről is­merjük Domentit, míg e férfi számára teljesen ismeretlen volt. Az ismeretlen mégis bólintott, ami azt jelenthette:- Igen, itt. A sor nem volt hosszú, de a pénztáros nem sietett, ezért lassan, szinte észrevét­lenül haladtak előre. A repülőtérre egy­más után négy kicsi propelleres gép ereszkedett le. A városközi járatok gépei­nek öregség koptatta szárnyaira minden évben újra meg újra felfestették oroszul a „repülőgép“ szót. Igaz, a légiközlekedés céljaira mást nem is használtak, de egy­részt a bronzszínú felirattal a városi légi­közlekedés igénybevételére igyekeztek ösztönözni a lakosságot, másrészt pedig épp ez a felirat oltotta ki utazás közben a félelem és a bizonytalanság parányi szikráját, ami mindig, minden egyes jegy­gyei vagy , jegy nélkül utazó szívében felgyullad, mihelyt csak megpillantja a ro­zoga járművet.- Maga is jegyet akar, ugye? - ilyen érdekes kérdéssel fordult Domenti az ismeretlenhez, mintha számára az erre a kérdésre adható felelet életfontosságú lenne. Az ismeretlen elvette maga elől az újságot, Domentire pillantott, és amikor annak izgalomtól árulkodó arcát alapo­san megnézte, hirtelen megbánta, hogy a sorban e mellé az ember mellé került. Ismét szétterítette a fél-Pravda nagyságú újságot, és fojtott hangon mondta:- Igen.- Repülőre vagy vonatra? - kérdezte újból Domenti, miközben ezt gondolta: . Egyelőre egyszerű a dolog, de mennyi minden van, amit még nem magyaráz­tunk meg egymásnak.- Itt, ha jól tudom, nem árusítanak vonatjegyet - felelte magára erőszakolt nyugalommal az ismeretlen, és beleme­rült a fél-Pravda nagyságú újságba, de az állkapcsán már látni lehetett, hogy nincs messze a pillanat, amikor elveszíti a türelmét.- Messze utazik? - kérdezte Domenti.- Nem - felelte az ismeretlen.- Közeire utazik? - kérdezte Domenti.- Oda sem - felelte az ismeretlen.- Hová utazik? - kérdezte Domenti.- Sehová! - felelte az ismeretlen.- Hogyhogy sehová, hiszen csak vált valahova jegyet? - kérdezte Domenti.- Nem váltok jegyet - felelte az isme­retlen.- Hát akkor mit vesz? - kérdezte Do­menti.- Mogyorót - felelte az ismeretlen.- Tréfál? - kérdezte Domenti.- Igen - felelte az ismeretlen.- Ne tréfáljon velem, hiszen én komo­lyan kérdezem - mondta Domenti. A türelem pohara színültig megtelt. Az ismeretlen férfinak az agyába tolult a vér, úgy érezte, hogy a mellette álló férfi egésznapos kíváncsiskodása felér egy szívátültetéssel. Az ismeretlen össze­szedte minden erejét. A fél-Pravda nagy­ságú újságot keze ideges mozdulatával összehajtogatta és a zsebébe dugta, majd meglazította a nyakkendőjét, és egész testével Domenti felé fordult:- Messzire utazik? - kérdezte az is­meretlen.- Nem - felelte Domenti.- Közeire utazik? - kérdezte az isme­retlen.- Igen - felelte Domenti.- Hová utazik? - kérdezte az isme­retlen.- A fivéremhez, Kaszpiba - felelte Do­menti.- Miért repülővel, miért nem vonattal? - kérdezte az ismeretlen.- Sietek - felelte Domenti.- Emlékszik Boyle-Mariotte törvé­nyére? - kérdezte az ismeretlen.- Emlékszem - felelte Domenti.- Mit jelent a „konvulzió“? - kérdezte az ismeretlen.- Görcsöt - felelte Domenti.- Mivel gyógyítják az idegdúc-gyuiía- dást? - kérdezte az ismeretlen.- Kígyóméreggel - felelte Domenti.- Mit nevezünk arteroszklerózisnak? -■ kérdezte az ismeretlen.- A véredények elmeszesedését. - fe­lelte Domenti.- Mi a véleménye a karszt-barlangok- ról? - kérdezte az ismeretlen.-A természet csodái - felelte Do­menti.-Az idegen ideges lett. Lassan kifo­gyott a kérdésekből, de válaszul nem hangzott fel egyetlen kérdés sem. Do­menti nyugodtan, minden sietség nélkül válaszolgatott. örömet szerzett neki, hogy nem-állnak szótlanul a sorban, hogy ez az ismeretlen férfi kérdéseket tett fel neki, igaz, ostobán, de nem is a kérdések voltak a fontosak, hanem az, hogy az idegent vele összekötő fonál el ne sza­kadjon, és az, hogy megtört közöttük a hallgatás és a bizalmatlanság jele. Domenti elégedett volt.- Mennyi tengerészt vitt magával Ma- gellán? v- kérdezte az igédén majdnem sírva.- Százhuszonhármat - felelte nyugod­tan Domenti.- Miből csinálják a vazelint?- Tisztított kőolajból - felelte Domenti még nyugodtabban, és várta a következő kérdést. Az ismeretlent azonban kimerítették a kérdések. Végleg összetört, két kezét megadóan eresztette le, és olyan sze­mekkel nézte Domentit, mintha azt akarta volna mondani: alázatos szolgád vagyok, és a kezéhez akart volna hajolni.-Tudja mit - fordult hozzá hirtelen Domenti -, énekeljen nekem valamit. ... A repülőtér pénztára előtt váratlanul felhangzott egy zengő bariton. Az ismeretlen nem vette le a tekintetét Domentiröl, és hangosan énekelt. Domenti az együttérzés jelével a sze­mében nézte az idegent, aki a sorban állók egyhangú rosszallása ellenére egy­re csak énekelt. DABI ISTVÁN fordítása Varga Lajos illusztrációja llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll H ideg, csatakos őszi időben, esőtől ázott, fekete kerék­nyomoktól barázdált Tula környéki országúton egy sárfoltos, félig fel­tolt fedelű tarantász, amelyet há­rom, eléggé közönséges, a latyak miatt felkötött farkú ló húzott, gör­dült a hosszú faház elé, a ház egyik felében kincstári postaállo­más volt, a másikban pedig egy magánhelyiség, ahol pihenni vagy megszállni, ebédelni vagy teázni lehetett. A tarantász bakján tagba­szakadt paraszt ült, szorosra hú­zott övű kaftánban; komoly, sötét arcával, koromfekete, gyérszakál- lával hajdani haramiára emlékez­tetett; a kocsiban pedig egy délceg öreg katonaember, nagy sapká­ban és álló hódprémgalléros, Mik­lós cár korabeli szürke köpeny­ben, szemöldöke még fekete volt, bajusszá azonban már fehér, s egybeolvadt ugyancsak fehér színű pofaszakállával, álla simára borotvált, s külsőre hasonmása volt II. Sándornak, mint ez a cár uralkodása idején annyira dívott a katonák között; tekintete is kér­dő, szigorú s egyúttal fáradt. Mikor a lovak megálltak, kitette a tarantászból sima szárú, katona­csizmás fél lábát, majd szarvas­bőr kesztyűs kezével leszorítva köpenye alját, felsietett a ház tor­nácára.- Balra, kegyelmes uram! - ri­koltotta durván a bakról a kocsis, és a magas termetű utas, a küszö­bön kissé meghajlítva hátát, belé­pett a pitvarba, majd a bal oldali szobába. A szoba meleg, száraz, takaros volt: a bal sarokban új, araoyló szentkép, alatta tiszta, háziszőttes abrosszal letakart asztal, az asztal mellett tisztára sikált lócák; a jobb hátsó sarokban frissen meszelt konyhakemence; közelebb egy tarka pokrócokkal letakart kere- vetféle állt, támlájával a kemencé­nek támaszkodva; a kemence mö­gül scsí édeskés szaga áradt: főtt káposztáé, marhahús és babérle­vélé. Az utas. ledobl kára; egy szál z mában még kar levette kesztyújé padt, sovány ké mított végig a fej lántékán, a szén ritkult - enyhén c szemű, szép, ho ott apró himlöhe A szobában n utas kissé kinyit és kikiáltott:- Hé, van itt v Nyomban ezu jú, ugyancsak fe és korához képe lépett a szobába az arcán sötétlö korú cigányass; tott; járása könn telt, piros blúza keble, a feketi alatt háromszor hasa.- Isten hozta, - mondta. - Em movárt parancsé Az utas futó f asszony gömböl piros tatár cipót* lábára, és rövidé- Szamovárt, szolgáló?- Tulajdonos,- Tehát maga- Igenis. Mag- De hát hog szony vagy, hoc az üzletet?- Nem vágyó mes uram, de é Meg szeretek is- Úgy, úgy. \ tiszta, milyen ke A nö egész ic kissé összehúzc a vendéget.- A tisztást - válaszolta. - mellett nőttem fi nám, mi az ill< Alekszejovirs A férfi hirlelt-f Eduardas Mieželaitis Az Iliász folytató ... Fáradt, szürke porlepte katona tartott n Vele egyszerre nyugatról fekete felhők és rt keletre... Hátizsákjában csak egy darab kenyér volt s e föld.. A katona nagyon távolról jött; társai r ö maradt utolsónak... Nyomában fekete keresztes fémmadarak vijjoc, roztak... És az út mellé bombák csapódtak... A katona nyugatról kelet felé tartott, de a fekete nyugatra gördült a nap vörös kereke... Megismertem ezt a katonát... Hogy fárad éve halad előre... Trója falai mellől indult, nerr egyre megy... Ezer éve jön a katona: fáradtan, éhesen, átfázv ten. Megvívott az ellenséggel, véres kezével szürke haján, lerogyott egy összedőlt épült Álmában pedig, mint a síró gyermek - anyját k. Már ezer év óta megy a katona: ezer várost dúlt fel... Szaporodtak a hullahegyek... Én ismertem ezt a katonát. Először Trója falair akhájt - harcias, mint az oroszlán. De nincs A sebezhető. Nem félisten, egyszerű közkatona: s fekete - mint a föld, mely várja, hogy végre be A vörös nap gyászos korongja egyszer < vészárok szögesdrótjában; vergődött, mint a megállt... A katona odament, ólomnehéz lábát, tette... Még egyet lépett, átmászott a tüskés dróta összekeveredett a felkelő nap lángjával és elöl Trója pedig megismétlődött - s vele ^ bánat is... Litvánból fo

Next

/
Oldalképek
Tartalom