Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-05 / 44. szám
•va* |hez I nem engeded, iki gyermeked, in mind a csöpp i, tetteid nagy ősök helyett i kezed, szültek új idők, roppan dolgaid zebb népmesék, <irúgott cseléd ra kerül - •vényt tesz a jog. I nem engeded. tKi gyermeked, in mind a csöpp I, tetteid 'ar költő "T ■" iberi forradalom 1 ■ ■■■■ egész falu csodálja Bagratot; senki sem emlékezik rá, hány esztendős, bizonyára már a nyolcadik X felé settenkedik az öreg, de nem elég, hogy megint dolgozni kezdett, ráadásul úgy iparkodik is, mintha ezért a mennyországot ígérték volna cserébe neki,- Nohát, Bagrat, így minden fiatalt zsebre vágsz - mondják a klubnál, a szálfarakáson tanyázó öregek. - Vagy eltökélted, hogy elölről kezded az életet? Akkor már kezdd a gyökerénél: feküdj bölcsőbe, oszt kiabálj: cicit akarok! Bozontos szemöldökét összehúzza Bagrat, szúrósan néz az öregekre, aztán gúnyosan a bajuszába nevet, és szólásmondással felel:- Honnét tudná a szamár, mi fán terem a banán? Tejfelesszájúak vagytok ti még. Bagrat szemében mindenki fiatal, aki még innen van a hetvenen, ha pedig hatvanéves valaki, az öszerinte egészen tejfölösszájú. Bagrat tejfölösszájúaknak csúfolja az öregeket, vállára veti az elemózsiás tarisznyát, és elmegy a hegyek közé, oda. ahol a sziklák között meg a lucfenyöerdő tisztásain kicsiny foltokban feketéink a szórványos friss szántás. Megy Bagrat a meredek lejtőn felfelé és mosolyog. Csakugyan: már régóta nem érezte magát ilyen erősnek, mint ezen a nyáron. Valósággal mintha visszatért volna az ifjúsága. Azok a tréfamesterek csodálkoznak, de ö jól tudja, hogy az ereiben miért lüktet most pezsgőbben a vér. Négy évig ugyanis nem csinált semmit, otthon gunnyasztott, unatkozott, és épp az unalomtól már-már úgy rémlett neki, hogy megbetegedett. Anikó meg a menye szinte erőszakkal vitte be az öreget Borzsomiba. Járt doktorokhoz, feküdt kórházban, mégis egyre rosszabbul és rosszabbul érezte magát. Nagy nehezen megszabadult az orvosoktól, félt, hogy végképp agyongyógyítják - meghal a kórházban, és nem látja többé a faluját. Amikor hazakerült, fogta magát, és a felesége, a fia, a menye meg a doktorok bosszantására megint dolgozni ment. Az első napon majd meghalt a légszomjtól, amikor kezébe vette a kaszát. De egy kurta hét múlva úgy érezte, hogy teljesen meggyógyult. Ma különösen jó hangulatban van. Rekedt hangján még dalt is dúdol. Holnap érkezik Nugzar, az öreg kedvenc unokája - a legnagyobb öröme ezen a világon. Nugzar először jön egyedül, apja, anyja nélkül. Bizonyára örül majd a legényke - egészen felnőttnek érzi magát. De hát szinte felnőtt is már. Bagrat már eljutott a céljához. Az elemózsiás tarisznyát ledobta a földre, a bokrok közül kihajtotta az ökröket, befogta őket a járomba, és nekikezdett a szántásnak. Innen a hegyről jól látni az egész völgyet, a Kúra mentén haladó vasút keskeny szegélyét, a kis gerendaházakat - amelyeknek tetőit szinte ellepik a virágzó fák rózsaszínű-fehér hullámai - meg az itt-ott szétszórt, talpalatnyi szántásokat. Az egyiken, fehér füstkarikákat lövellve egy traktor kúszik. Nincs ott hol nekilendülnie a traktornak, parányi, szinte csak tenyérnyi táblákon fordul oda-visz- sza; ide, a hegyek nyúlványaihoz pedig egyáltalán nem is tud felkapaszkodni. Ezért hát ökrökkel kell szántani. Még az a jó, hogy rájöttek: az ő kolhozuknak egyáltalán nem kell búzát vetni, hanem inkább konyhakertészettel kell foglalkoznia, és bogyós cserjéket telepítenie az erdei tisztásokon. Itt, ahol ő szánt, majd ribizlit meg málnát ültetnek. A termést eladják az üdülőnek, és kapnak valamit a munkaegységre. Bagrat érzi, hogy szellő hűti izzadtságtól nedves hátát.- Hé, ne-e-e te ne! - noszogatja az ökröket, amelyek felfelé lassan vonszolják a nehéz ekét. Az öreg elfárad, meg-megállítja az ökröket, arcáról letörli a verítéket, és tűnődve néz le házikójára, amely mellett ott feketéink, és alig észrevehetően mozog egy kis pont - Anikó mos a tornácnál. Anikó is türelmetlenül várja Nugzar érkezését: Bagrat már előkészítette az ajándékot az unokájának: azt az igazi vadászpuskát, amelyet tavaly kért. A fiú újjongva felsikolt, ha meglátja a puskát, és máris igyekszik a nagyapjához, hogy megcsókolja. .. Bagrat felsóhajt - tele van a lelke - gyönyörködik a megduzzadt Kúrában, amely teljesen elárasztotta azt a kis szigetet,ahol horgászni szoktak az unokájával. Az öreg szeme önkéntelenül megned- vesedik. Szép! Milyen szép ezen a tavaszon minden körös-körül! No, elég volt, kifújta magát, most hát - dologra! Bagrat megfordítja az ekét, és ezt kiáltja:- Ne-e, ne-e te! Hé, ne-e-e te! Lefelé gyorsabban mennek az ökrök. Az öreg nekidől az eke szarvának, de a szántóvas minduntalan kisiklik a barázdából.- Ej, a mindeneteket! - mérgelődik Bagrat. Egyszer csak elgyengül a karja, az ökörfogat az ekét vonszolva előremegy. Az öreg arcra bukik, fel akarna állni, de nem bír. Szélesen széttárt keze a zsíros, illatos rögöket el-elkapva karmolássza a földet. Ez már a vég volna? Bagrat nem érez se fájdalmat, se félelmet; mintha kábító, nehéz álom nyomná el... Csak ne így, arccal lefelé, csak még egyszer felállhasson, és felnézhessen az égre, a napra, a kék lucfenyőerdővel benőtt hegyekre!... Lassanként visszanyeri az erejét. Egy kissé felemelkedik, felül. Az ökrök megállnak a tisztás szélénél, farkukkal lustán hessegetik a vígan dongó apró legyeket, és visszanéznek a gazdájukra, mintha csodálkoznának rajta.- Mit bámultok, nyavalyások? - szidja őket Bagrat. Feláll, megtapogatja a lábát, és értetlenül vonogatja a vállát. Mi történt vele? Bizonyára napszúrást kapott... A korsóból kilöttyintett vízzel megnedvesít egy nagy tarka kendőt, bekötözi a fejét, és megint nekifog a szántásnak. No lám, mégiscsak megijedt, azt gondolta: tán már vége van! Ne-em, korán akarta eltemetni magát! Tanítja még ő okos viselkedésre a dédunokáit, a Nugzar gyermekeit. Másik tisztásra hajtja az ökröket, magasabbra, rövid időre leül falatozni, aztán szakadatlanul dolgozik egészen naplementéig. Leveszi a jármot az ökrökről, és legelni ereszti őket a kis rétre. A két ökör ropogtatva eszi a dús nedvű füvet. Bagrat egy erdeifenyönek dőlve nézi, hogyan huny ki az égen az alkonyat pírja. Szó, ami szó, sehol se nyugszik le a nap, úgy, mint a borzsomi szurdokban! Fent még világoskék az ég, a felhők közötti nyílásban élénk búzavirágkék, egy kicsit lejjebb rózsaszínű, egészen lent, a hegynél pedig nagy-nagy bíborvörös tűz lobog. Lángját mindenre rászórja- még az ökröket is mintha tűzből mintázták volna meg; még a száraz avaron át kibúvó pici hóvirág szirma is mind vöröses lett. Hunyóban a nagy tűz. Lila alkony lebeg a föld felett. Hány évtized óta gyönyörködik már Bagrat a naplementében, mindannyiszor a nyugalom és az enyhe szomorúság egyforma érzése szállja meg, de az az érzés sohasem volt ennyire teljes, mint ma. Az ibolyaszínű sziklás hegyvonulat a völgy túlsó oldalán, az erdő, a bozót, a kis házak a folyóparton, maga Bagrat- minden haloványul, súlytalanná, áttetszővé válik, mintha egybeolvadna az éggel. Bagrat mozdulatlanul ül. A barázdában hagyott ekét látni lehet lentről - egy ezüstös felhőbe döfő szarvai árván feketéllnek. Magasan az eke fölött, először alig észrevehetően, aztán mind fényesebben és fényesebben kigyúl az esthajnalcsillag. Sugara Bagrat félig nyitott, holt szeme felé nyújtózkodik. MAKAI IMRE fordítása gondolataitól és csönös kapcsolat. Kölcsönös kapcsolat, tehát kölcsönös segítségnyújtás - he- bban a nagy sze- lyénvaló e szavak ilyen értelmezése is. ogy megfigyelhet- De hogyan lehet kialakítani ezt a min- zempillantás alatt denható kontaktust, amikor a hatalmas arietta Saginyan. hegyek kardja szakította el a népeket naira gondolok... egymástól?. Ordzsonikidzéből Tbiliszibe adélyesen szere- például úgy jut el a vonat, hogy csaknem osságát, s gyűlő- ezerkilométeres kerülőt kell tennie, pedig ;uszaságot, Lenin légvonalban jóformán karnyújtásnyira a megismerésé- van a két város egymástól. A hágókon Dt, az iránta való valamivel több mint három hónapig nincs hó, a szállítás rajtuk keresztül nem oldja .rra a szóra, ame- meg a feladatot. Az, ami a Kaukázusban átumba foglalt, és történt, az Elő-Kaukázusból a Kaukázu- évé vált. son túlra vezető út megépítése, lényegénak azelőtt soha ben az erők összefogásának egy formá- 61 szólva Lenin ja, következésképpen a népek közti érint- fogunk dolgozni, kezés megszervezésének egyik módja, legek tudatában, ahogy ezt az érintkezést a forradalom <ásos, mindenna- érinti. szabályt: minden- Második lap. A mi déli vidékünkön van iért“... Ennek az ilyen szó: toloka. (Magyar megfelelője íető, hogy a szov- a kaláka.) Vagyis azt jelenti, hogy a falu- sodik világháború ban a rokonok, a barátok segítenek házat 1 hatalmas fórra- építeni egymásnak. Valami ilyesmit látnia, és segítsé- tam a harmincas évek elején a Kaukázus ően nagy felada- hegyeiben, de ott nem házat építettek, hanem a Gizeldon vízi erőművet. Bár ilőföldem, Észak- nem volt nagy, mindössze három turbinádról. Három lapot ja volt összesen 22 500 kilowatt kapáéiból. tással, de érdekes volt a megoldása. Meg m ad olyan erőt kell vallanom, akkoriban is felvetődött is népekkel való a kérdés: van-e értelme belevágni ilyen atni, hogy ez az bonyolult építkezésbe, amikor viszonylag m vérében van. kicsiny a várható kapacitás? A válasz kezés, amely az talán nem mindenkinek tetszett, de szá- szükséglete és molt a jövővel: Gizeldon az erőmüépítők <ezés, tehát köl- iskolája lesz. Vagy három évvel ezelőtt a Nureknél jártam. Meglepett, hogy a Vahson épült erőmű megoldásában emlékeztet a kaukázusi vízi erőműre, de egy módosítással: a teljesítménye százszor nagyobb. Igen. Gizeldonra emlékeztetett, és elkezdtem keresni a Vahsnál Gizeldon építőit. És megtaláltam őket. És ezen nincs is mit csodálkozni: Gizeldon- hoz hasonlóan a Nurek erőműve is sajátos kalákában épült: a nagy szovjetországban nem volt olyan nép, amely ne segítette volna az építést. Gizeldon és Nurek így találkozott váratlanul emlékezetemben, és elgondolkoztam rajta: a szocializmusban a soknemzetiségű állapot nem választja el egymástól a népeket. Harmadik lap. Régi jó barátom Tembot Kerasev, az adige irodalom veteránja. A forradalmár író, népe újabb kori történetének krónikása, élete hajnalán lefordította az Internacionálét, és ez mintegy meghatározta további pályáját. A képben, amelyet róla mint íróról és emberről alkottam, alighanem fontos szerepe volt egy apróságnak, amely más esetekben nem ilyen jelentős - az író könyvei ott voltak nálunk a szülői házban, édesanyám olvasgatta őket... Emlékszem, amikor felvetődött a kérdés, hogyan mutassuk be folyóiratunkban, a Szovjet Irodalomban soknyelvű irodalmunkat, hosz- szan és alaposan beszélgettem Kerasev- val. „Nem kellene-e bemutatni azokat az irodalmakat, amelyek az októberi forradalom hatására születtek? - kérdezte Kerasev egyebek között. - Észak-Kaukázus egymaga rendkívül gazdag anyagot nyújt. Higgye el: semmi sem ad ilyen teljes képet a forradalomról, mint ez.“ A gondolatot okosnak találtam. Moszkvába visszatérve hozzá is láttam megvalósításához. Kétségtelen, az írásbeliség megteremtése óriási munka volt. Rendes körülmények között az irodalom születését évszázadok előzték meg, nálunk viszont ez a probléma évtizedek alatt oldódott meg, méghozzá igen eredményesen: a fiatal Írásbeliségből született irodalmak csak a nevükben fiatalok, lényegében meglehetősen érettek, méltó társai legrégibb irodalmainknak. A folyóirat szerkesztősége úgy valósította meg Kerasev gondolatát, hogy külön számot jelentetett meg azokról az észak-kaukázusi irodalmakról, amelyek az októberi forradalom hatására születtek. „Aki meg akarja érteni, mit tett az októberi forradalom az önök népei számára, az olvassa el a folyóiratnak ezt a számát - itt választ kap minden kérdésre“ - írta egyik olvasónk. Szülőföldem talán nem olyan nagy, hogy választ adjon minden globális kérdésre, de azért valamit meg lehet érteni, ha szemügyre vesszük, ami ezen a földön történik. Amikor újból elolvastam ezt a három oldalt, megint eszembe jutott, amit Lenin mondott: „mindenki egyért, egy mindenkiért“. De térjünk vissza gondolatmenetünk kezdetére. A külvilággal való kapcsolatainkban sajátos elvek érvényesülnek, olyan elvek, amelyek meggyőzik, meg kell, hogy győzzék a külvilágot: az új állam elválaszthatatlan a forradalomtól, következésképpen attól a számunkra megingathatatlan elvtől is, amelynek internacionalizmus a neve. Az internacionalizmushoz való ragaszkodásunkban az eskü ereje feszül. Erre esküdtünk fel az októberi forradalomban és az antifasiszta háborúban kivívott győzelemmel is, és azzal, amit a világ szuverenitásukat és szabadságukat védelmező népeiért tettünk és teszünk. Ám, naivitás lenne azt hinni, hogy az internacionalizmus harc nélkül érvényesül: vannak ellenségei. Aligha helytálló az a vélemény, hogy a nacionalizmusnak ugyanaz a megjelenési formája, mint a múltban, mert a gyökerei is régiek: az a világ, amelynek hadat üzent az októberi forradalom. A nacionalizmus ma a társadalom érdekei ellen ágál, zászlói a patriarchális múltat magasztalják. Gondolom, nem olyan időket élünk, amikor elnézők lehetünk mind-' ezzel szemben. A legszívesebben vég nélkül ismételném: örökéletű szó az internacionalizmus. Igen, az internacionalizmus, amely olyan fenségesen, emberien és szívbe markolóan foglalja össze az Internacio- nálé bátor lényegét. Nem tudom, ki hogyan van vele, de számomra az Interna- cionálé egyetlen szavát sem kezdte ki az idő, mindig magammal hordom elmémben és szívemben. Valahányszor az In- ternacionálét hallom, mintha villámcsapás érne. Akármilyen borús a lélek, a boldogság érzése legyőzhetetlen. Halhatatlan megújulás rejlik benne, ahogy bizonyára van ilyen megújhodás és ifjonti erő a forradalomban is. Amíg ez az erő él, ügyünk halhatatlan. S. NYÍRÓ JÓZSEF fordítása 1 % lúg difid
