Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-22 / 42. szám
I at szokás páncéling, amelyet az ember időről időre magára ölt. A magány páncélinge nem készül mértékre, hol tör, hol dermesztőén hideg, de leginkább szorít. Talán azért van ez így, mert az ember nem önként veszi magára. Az öregember élete sokban hasonlított a folyó nyugodt hömpölygéséhez, amely küldetésének tudatában engedelmesen halad a széles torkolat felé. Ott véget ér az útja, egyesül a tenger végtelenségével. Az élet és az építés törvényeiből adódik ez. Az öregember élete különböző nagyságú, főleg célszerű építmények láncolatából áll, melyek az építőmester keze nyomán születtek, s ott sorakoztak a fejében. S mivel sohasem történt meg, hogy a számításaiba hiba csúsz- szék, s ennek következtében megbomolja- nak a mü szabott törvényei, azért egyetlen fia disszidálása úgy érte az öreget, mint törekvéseink és munkánk megcsúfolása, mintha valaki durván keresztülhúzta volna azt a számítást, amelynek beváltását az emberi szív fáradhatatlanul követeli. teljesen felszámolni, mert nincs rá biztosíték, hogy e tekintetben mit produkál a divat. A négy első rekesz többé-kevésbé konstans. Befejezésként Machovsky doktor feltette a kérdést: mondjátok meg magatok, elvár- hatja-e egy ember egy nőtől, hogy egyaránt tehetséges legyen az ágyban és a konyhában is, hogy emberek közé lehessen vinni, és még pénzt is hozzon a házhoz? Éppen ezért éljen a poligámia! Sajátos skatulyázás-elméletének eredménye volt Machovsky doktor két házassága. Az elsőt, amely idővel felbomlott, teljesen spontán módon kötötte Helena egészség- ügyi mővérrel, aki az Ágy feliratú rekesz legtipikusabb képviselője volt. A gyönyörű, ám cseppet sem elnéző Helena nem volt hajlandó respektálni a skatulyázás elméletét, s mikor egyszer férjét mással találta az ágyban, elvált. Machovsky doktor egy ideig egyedül élt, gyűjtötte a tapasztalatokat, s véFRANTISEK SKORUNKA hetnékje; zavartan topogott, ideges köhé- cseléssel igyekezett védekezni.- Sebaj... - mormogta Machovsky doktor csalódottan, mert jól sikerült tréfája nem talált kellő visszhangra. S mialatt az öreg hajlott hátát hallgatta a sztetoszkóppal, magában a nyugdíjasokról alkotott elméletét fejtegette, amely szerint tavasz felé fogytán a szenük a pincében, s a fejükben megszületik az ötlet, hogy a tél hátravaló idejét kórházban tölthetnék. A vizsgálat vége felé már igazoltnak tartotta elméletét. A bácsi makk- egészségesnek látszott.- Hideg van kint, ugye?... - fordult a doktor nagy ravaszul az öreghez. - És ki tudja, mikor lesz végre jó idő? Még csak április eleje van, s az április szeszélyes... ugyebár? Az öregember bólogatott. Nyilván az ő figyelmét sem kerülte el, hogy április van.- Nem akarna befeküdni a kórházba? - szegezte neki minden kertelés nélkül a kérAz életem sokban hasonlít a folyó nyugodt hömpölygéséhez, amely küldetésének tudatában engedelmesen halad a széles torkolat felé. Ott véget ér az útja, egyesül a tenger végtelenségével... Ilyenfajta elmélkedéseket folytatott az öregember addig a napig, amikor egy tavaszi reggelen mellkasában sajgó fájdalommal ébredt. Az első pillanatban azt hitte, valami görcs állt beléje, az rándítja oly könyörtelen szabályszerűséggel össze a tagjait, majd kezdte megszokni, s ezért néhányszor felemelte, majd visszaejtette a bal karját a dunyhára. Az égető fájdalom szabálytalan szurkálássá változott, mintha szorosan egymás mellett ezernyi tű döfködné. Bágyadtság fogta el, homlokát kiverte a veríték. Nem tehetett egyebet, mint hogy mozdulatlanul fekve maradt. Mindaddig kibírta az ágyban, amíg a fájdalom érezhetően nem csillapodott. Akkor lassan felült, átemelte a lábát az ágy szélén. Hozzákezdhetett az öltözködéshez. Az óra már rég elütötte a delet, amikor kilépett a házból. A nyilvántartó ablaka mögött ülő Helena Samcová egészségügyi nővér hangulata fagypont körül mozgott. A nővér erre egyszerű magyarázattal szolgált. Hétfő volt. Hétfőn pedig az orvosi segélyre szorulók száma megháromszorozódott. Se vége, se hossza az ablaka felé kígyózó sornak. Az ablakra nemrég került a hatalmas felirat: Betegbejelentő. A nővér gépiesen töltötte ki a bejelentő lapokat, az órájára pillantva időnként megadón sóhajtott, s az illetékes körzet orvosához irányította a pácienseket. S még akadnak olyanok, akik irigyelik tőle ezt a helyet. Itt van mindjárt Picková. Nincs más gondja, mint hogy kikeresse a kórlapokat és elvigye a rendelőbe. Itt megáll, amott ejt néhány szót. De főképp jár egyet. Nem gubbaszt ebben a kuckóban, és nem hadarja folyton-folyvást ugyanazt: Neve, mikor született, aztán újra: neve. S ez így megy reggeltől estig. Már tizenöt éve. Machovsky doktornak megvoltak a maga elméletei, amelyeket a pánszofisztikus vagy a mindenre ráhúzható jelzővel lehet illetni. Elméletei egyszerű módon mégis célszerűen tükrözték a világot, s a doktor tízéves gyakorlata alatt dogmákká merevedtek. Ha valaki már mindenre előre tud megoldást, ez ugyan kizárja, hogy a dolgok mélyére hatoljon, de nem is igényel sok fáradságot és sokkal kényelmesebb. Egy-két problémát leszámítva az élet mindeddig igazolta Machovsky doktort, a doktor pedig örömmel vette tudomásul, hogy a látszólag bonyolult dolgok is szinte hihetetlenül egyszerű módon megoldhatók. Machovsky doktornak a nőkről is megvoltak a maga elméletei. Ezeket szívesen bocsátotta közre, elvárva, hogy kollégái méltányolják az e/edetiségüket. A nőkre vonatkozó elméleteinek a Karám fedőnevet adta. Mindenekelőtt a tulajdonságok alapján ki kell alakítani a skatulya rekeszeit, mert minden nő bizonyos típushoz tartozik. Tehát az első rekeszben a szépségükről híres és különféle praktikákat ismerő nők lesznek, akiket egyszerűen az Ágy címszóval illethetünk. Szükség esetén az ember csak kinyújtja a kezét, benyúl a rekeszbe és kiragad onnan valakit. Minek a hosszas válogatás, mikor az eredmény és az elégedettség előre garantált. Ugyanez a helyzet, a Konyha, a Társaság és más jelzésű rekeszek esetében, persze korántsem hanyagolható el a Munka feliratú rekesz sem. Nem kell túlméretezni azt a rekeszt, ahová csak néhány példányt gyűjtünk össze, számítva az eshetőségekre hogy a teremtés koronája magasröptű csevegést óhajt folytatni például a filozófiáról. Ezt a rekeszt sem lehet azonban gül felkínálta kezét tíz évvel idősebb kolléganőjének, aki elképzelhetetlen másutt, mint a Konyha feliratú rekeszben. Kevéssel fél öt után, Machovsky doktor harsány ,,jó napot-tal“ bevonult az ügyeleti rendelőbe.-Jó napot, doktor úr... - húzta a szót Marcela Kosíková mosolyogva, miközben valami foglalatosságot színlelt a mosdókagylónál.- Még hogy jó... csodálatos... magával csakis csodálatos lehet - harsogta Machovsky doktor, és incselkedve hozzádörgö- lőzött Marcela Kosíková nővérhez.-Ugyan doktor úr... Inkább igya meg a kávéját - mosolygott Marcela Kosíková, és gondoskodása jeléül rámutatott a párolgó csészére. A doktort nem tévesztette meg a nővér tartózkodása - az ügyelet még csak kezdődik, ez a tartózkodás csak halasztás - letelepedett az illatozó kávé mellé. Majd éjszaka, egy kis időre átvonul a szomszéd helyiségbe, hogy kinyújtóztassa tagjait, lehetőséget adva ezzel Marcela Kosíkovának, hogy utánamenjen, mint már jő néhányszor, amikor segített neki elviselhetővé tenni az egyébként unalmas éjszakai ügyeletet, mégpedig mindkettőjük számára élvezetes és elfogadható módon. A doktor ilyen kellemes gondolatokkal foglalkozva, Kosíková nővérrel szemben látszólag kimért magatartást tanúsított, ősidők óta így diktálta a képzelt kasztrendszer, s mialatt lassan kortyolgatta a kávét, mintegy ellenőrzésképpen megkérdezte:- Milyenek ma a kilátások? S anélkül, hogy figyelmet szentelt volna Marcela Kosíková rövid beszámolójának, hozzáfogott egy doboz Pali Mail cigaretta kibontásához, amelyet kifejezetten erre az éjszakára vásárolt. Rezignált arckifejezéssel mondta az égő cigaretta mellől:- Kezdhetjük. A kitárt ajtó bebocsátotta az öregembert. Halkan köszönt, s az ajtótól egy lépésnyire zavartan megállt.- Nos, mi a baj? - dünnyögte Machovsky doktor az asztallapnak, s mivel a pácienst már a folyosón szemügyre vette, tévedhetetlen biztonsággal tette hozzá: - bácsi. Az öregember keservesen sóhajtva a melléhez nyúlt. Beszélni akart a mai reggelről, arról, hogyan lepte meg az ismeretlen fájdalom, amellyel nem tudott mihez kezdeni. Ehelyett csak hörgött, képtelen volt egyetlen értelmes szót kinyögni. Machovsky doktor székestül megfordult.- Mi a ménkű, bácsi... csak nem tört ránk a tavasz, hogy minduntalan a szívéhez kap- dos. Csak nem valami nőszemély... - nyerített fel örömmel, hogy ilyen jó ötlete támadt. És Marcela Kosíková egyetértő pillantását kereste. Az öregembernek nem volt nevetdést. - Egy kicsit megpihenni... mit szól hozzá? Az öreg szaporábban szedte a lélegzetet, a keze remegni kezdett.- De én... - dadogta -, kérem, én nem akartam, ne haragudjon doktor úr... nagyon köszönöm. Machovsky doktor összeráncolta a homlokát, de lélekben elégtételt érzett: no lám, még hogy nincs igaza, telibe talált. És látnoki ereje fölötti örömében - hiszen ő szinte tévedhetetlen -, azon nyomban jó cselekedetre szánta el magát, hiszen a mai nap igazán nem kezdődött rosszul.- Semmi az egész... majd szépen rendbe jön - mondta nyájasan, hogy elejét vegye az esetleges további hálálkodásnak. És tüstént Marcela Kosíkovához fordult:- Nővérke, intézkedjen, kérem, hogy az urat... mi is a neve?- Dragoun... Karel Dragouh...- ... hogy Dragoun urat kórházba szállítsák. S mialatt Marcela Kosíková nővér bekapcsolta az adó-vevő készüléket, Machovsky doktor kitárta a meglepett öregember előtt az ajtót és kikisérte a folyosóra Néhány perccel öt előtt kapta meg Jirí Danes, a mentőautó sofőrje rádión az utasítást:- Gondoskodjon egy beteg kórházba szállításáról. A beteget a rendelőintézet ügyeletén veheti át. Jirí Danes nem tehetett egyebet, mint hogy igazolja a vételt.- Már megyek is - morogta, és nagyot káromkodott. Az edzés kezdetének befellegzett. Ki kell dobni a bünkért és lekanyarodni a föútról a végtelenül régóta javított úttestre. Tizenkét percet kell számítani oda, tizenkét percet vissza. Ezért Jirí Danes inkább berontott, mint bement a poliklinika épületébe, inkább kitépte, mint lenyomta az ügyeleti rendelő ajtajának a kilincsét. Tekintete merően az öregemberre - a füstbe ment edzés okára - szegezödött, és az agyának ezt továbbította: ilyen jó kötésű ember ne tudna elmenni autóbusszal a kórházba?! Agya hiába próbálta kétségbe vonni a szeme ítéletét. Jirí Danes mint az örült rohant ki a rendelőintézetből, mit sem törődve a mögötte sán- tikáló öregemberrel. Csak a kocsinál nyúlt hátra' önkéntelenül a keze, és felsegítette az öreget a vezető melletti ülésre. Már indulhattak is... A Jirí Danes vezette mentőautó kiszáguldott a rendelőintézetből, és az utcán még növelte a sebességet. Csakhamar kiderült, hogy ki kell használni a maradék helyet is, amely a gázpedál és a padló között volt, és szóhoz kell juttatni az említett szirénát is. Az történt, hogy az öregember arca hirtelen falfehérré vált, egész testét rázta a hideg, összecsuklott, és a vezető mellé rogyott. A tapasztalatlan ember is felismerte volna, hogy meglegyintette a halál, nem hogy a mentőautó elsösegély-tanfolyamot végzett vezetője. Jirí Danes egyszeriben tisztában volt vele, hogy a páciens állapotát illetően ugyancsak melléfogott, nyilvánvaló kollapszusról van szó, s ilyen esetben semmi mást nem lehet tenni, csak sietni. A mentőautó vezetője, Jirí Danes teljes sebességgel a kórház felé irányította a men- tökocsit, anélkül, hogy tudomást vett volna a többi járműről, amelyek a sziréna hangja elől sietve lehúzódtak az úttest szélére. A riasztó vijjogás készenlétbe szólította a kórház személyzetét, s a belgyógyászaton biztosítandó ágyat jelzett. Ha idejében odaérnek. .. Először megcsikordulnak a fékek, majd nem kisebb sebességgel odagördül a négykerekű tolókocsi. Az öregember teste kizuhan az autóból és súlyosan ránehezedik a hordágyra. A mentőautó vezetője végzett a munkájával. Még a garázsba kell vinnie a kocsit, s aztán áthuppanhat az embébe. Az öreg arca olyan, mint a nyitott könyv, azt lehet belőle olvasni: ne haragudjanak, nem akartam... De Jirí Danesnak nincs ideje olvasni, már késik az edzésről, és siet... Marten főorvos szabad idejét - ha lehet egyáltalán szabad időről beszélni -, a dolgozószobájában töltötte, egy nem nagy helyiségben a belgyógyászat folyosójának legvégén. A helyiség kétharmadát szakirodalommal telerakott könyvszekrények foglalták el, közeprén állt az asztal meg egyetlen szék. Semmi több: a főorvos már közismerten szerette az egyszerűséget. Itt magára zárta az ajtót, leült az asztalhoz, és gondolataiba merült. Néha böngészte a könyveket, beléjük lapozott, majd visszatette őket a helyükre. Ismételten meg akart bizonyosodni arról, hogy helyes utat választott. Túlságosan hosszú orvosi gyakorlat volt mögötte, hogy hiánytalanul és azonnal elfogadjon minden újdonságot. Annak azonban örült, ha a munkatársai, kivált a fiatalabbak, lelkesen érdeklődtek minden iránt, ami új, ami haladó az orvostudomány területén, örült, ha hozzáfordultak valamilyen bolyolult probléma megvitatása ürügyén, vagy javaslatokat tettek a belgyógyászati osztály munkájának a javítására. Előzékeny volt a fiatal karfásakhoz, gondolkodásra késztette őket, igyekezett felkelteni benünk az egészséges becsvágyat, s egymáshoz való viszonyuk katalizátora volt. De itt a szobájában legszívesebben egyedül tartózkodott, ugyanis nem tartozott azok közé, akik kénytelenek minduntalan megbizonyosodni psótolhatatlanságukról. Marten főorvos ismerte a lehetőségeit: nem volt fantaszta, sem felfuvalkodott. Az élettapasztalatok és a betegágyak mellett töltött idő töprengővé tették, de mit sem vettek el életszemléletéből, amelyre az optimizmus volt jellemző. Józan és tárgyilagos optimizmusa lehetővé tette, hogy tapintatosan és megértőén viselkedjék azokkal szemben, akik szüntelenül váltakozva, véget nem érő sorban megszállva tartották a belgyógyászatot, s akiknek a sorsáért felelősséget érzett. Habár mikor a belgyógyászatot választotta, már a kezdet kezdetén tudatában volt annak, hogy erről az osztályról ritkán távoznak az örökkévalóságba hangos jajgatás közepette, a halál éppen itt sokkal rafináltabb és alattomosabb, mert olyankor is beállíthat, amikor a legkevésbé várják. Ez a felismerés kifejlesztette Marten főorvosban az állandó készenlét reflexét, úgyhogy még a viszonylagos nyugalom pillanataiban, még itt is, menedékhelye ajtaja mögött, magánzárkájában, ahogy mondani szokta, még itt is reagált a legapróbb kinti rezzenésekre is. És sietett, mindig sietett, ahogyan csak annak szabad sietnie, aki elhatározta, hogy fittyet hány a tolakodóan jelentkező öregségnek. Alighogy megkezdték az első megerőltető élesztési kísérleteket, az öregember fölé hajolt. Ö volt az első, akin a kimerítő procedúra után megpihent a páciens szeme. A főorvos azonnal tájékozódott az öregember tekintetében, nem úgy, mint az öreg, aki az alvilág sötétségéből hirtelen felmerült a fény tengerébe, ahol horgonyként áll előtte egy idegen szempár. Persze hogy belekapaszkodik. Mint ahogy a fuldokló kapaszkodik a szalmaszálba. Csak az arcot sehogy sem tudja összerakni a szempár köré. Teljes bizonyossággal csak annyit tud, hogy idegen. De az idegen arc szája kedvesen szól hozzá, enyhet adó és gyógyító szavak preregnek róla, érezhető bennük a jobbnak ígérete. Az öregember hasztalan viaskodik a föléje hajló arccal, zengi magányának dicséretét, úgy vélte, hogy a magány csigaházát nem jó elhagyni. Az idegen és mégis egyre ismerősebb arc nyomosabb érveket hoz fel, szót emel az élet érdekében, amelynek tartalma nem lehet pusztán monológ. Az öregember már eszméletre tért, a hallucinációk szövevényében elmerült az elmúlt nap minden szereplője, s a szíve ismét ütemesen kezd dobogni. Él... 'Rövidített szöveg KOPASZ CSILLA fordítása
