Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-02 / 26. szám
kJ szú 5 1982. VII. 2. A NEPEKNEK BÉKÉRE VAN SZÜKSÉGÜK Az atomfcatasztrófa megakadályozására törekvő hatalmas békemozgalom, amely egész bolygónkra kiterjed, napjaink jellemző sajátosságává vált. Olyan férfiak és nők kapcsolódtak belé, akik átélték a második világháború szörnyűségeit, az élet útján most elinduló fiatalok, hívók és ateisták, különböző politikai nézeteket valló emberek - mindazok, akik aggódnak a civilizáció és az élet további sorsáért a Földön. Az APN tudósítói azzal a kéréssel fordultak számos neves politikushoz és közéleti személyiséghez, hogy mondja el, mi a véleménye a jelenlegi nemzetközi helyzetről, és milyen indokok miatt vesz részt a békemozgalomban. Francisco Noguera, az ENSZ-et támogató Spanyol Társaság főtitkára:- A legutóbbi két évben a világhelyzet szemmelláthatóan kiéleződött. A kialakult feszültséget én elsősorban az amerikai kormányzat tevékenységének tulajdonítom, amely a Szovjetunióval való globális konfrontáció irányvonalát választotta. A „helyi“ atomháborúkról Washingtonban hallható szóbeszéd: teljes képtelenség. Kis bolygónk népeinek arra van szükségük, hogy békében és barátságban éljenek: vagy békés egymás mellett élés, vagy pusztulás az atomtüzvészben Meglepő, hogy ezt az egyszerű igazságot egyes nyugati államférfiak nem értik meg vagy inkább nem akarják megérteni. Jean-Matis Bressand, a Testvérvárosok Világszövetségének megbízott elnöke: — Szervezetünk célja: a békéért, a fegyverkezési verseny megfékezéséért vívott harc. Szövetségünk alapszabálya rögzíti azt az elvet, amely mindenféle fegyveres beavatkozást elitéi. 3500 város és falu a tagja, amelynek összesen mintegy 800 millió lakosa van. A testvérvárosi kapcsolat létrejöttének puszta tényét az emberek kinyújtott baráti kéznek tekintik. Az amerikai városok sokáig nem vettek részt szervezetünk munkájában, azért, mert mi együttműködünk a Kelettel. Az Egyesült Államok békeszeretó erői manapság azonban amellett szállnak síkra, hogy amerikai városok is létesítsenek testvéri kapcsolatot, többek között szovjet városokkal'is. John Humphrey, a londoni Királyi Orvosi Egyetem professzora, az „Orvosok kampánya az atomfegyver ellen“, nevű szervezet elnöke.- A brit orvosok, képletesen szólva, kijárták a maguk atomegyetemét. Teljes mértékben felismerték az emberiséget fenyegető katasztrófa méreteit. Azt is megértették, hogy a tory kormánynak a polgári védelem területére vonatkozó nézetei egyszerűen nevetségesek. A „Védekezzél és életben maradsz“ című hivatalos brosúra például azt ajánlja, hogy az atomrobbanás elől a sárokvasról leakasztott ajtó alatt kell menedéket keresni. Európa: sűrűn lakott kontinens. Itt ipari központok váltakoznak a pompás természettel, ez pedig a világkultúra kincsestáraival. Elképzelhetetlen, hogy a világ- egyetemnek és az emberi tehetségnek ez a csodája ne létezzék többé. Meg kell akadályozni a járványt, megfelelő intézkedéseket kell tenni a betegség megelőzésére, ha ismeretes, hogy nem lehet kigyógyulni belőle. Az emberek milliói nem maradhatnak örök időre atomtúszok. Noel Gayler tengernagy, az Egyesült Államok csendes-óceáni fegyveres erőinek volt parancsnoka:- Én mélységesen bízom mind az amerikai, mind a szovjet vezetők józan eszében és abban, hogy képesek felelős elöntéseket hozni. Mindazonáltal úgy vélem, hogy az atomkatasztrófa veszélye teljesen reális, és nekünk minden lehetőt el kell követnünk ennek csökkentésére. Kürtő Wumpeknann, a Baptisták Európai Szövetségének főtitkára:- Az egyháznak és a hívőknek, felekezetűktől függetlenül, hozzá kell járulniuk az emberiség jövőjéért jelenleg kibontakozó, nemes harc sikeréhez. Meg kell érteni és ki kell küszöbölni azokat az okokat, amelyek a nemzetközi helyzet romlását idézik elő. Ehhez csupán egyetlen út vezet: a Keletet és Nyugatot izgató problémák nyugodt és tárgyszerű megtárgyalása, egymás érdekeinek tekintetbevétele. Azokat a politikusokat pedig akik úgy vélik, hogy egy rakéta-atomháborúban - legyen az akár „korlátozott“ - győzelmet lehet aratni, vagy ilyen háborút készítenek elő - komolytalannak és őrültnek kell tartani. Ingeborg Drewitz írónő, a „Művészek a békéért" nyugat-berlini szervezet létrehozásának egyik kezdeményezője:- A második világháború vége óta eltelt idő alatt egy világméretű konfliktus veszélye még soha sem volt olyan reális, mint manapság. Ennek egyik oka, nézetem szerint, a NATO-nak az a határozata, amely szerint Nyugat-Európába, a már meglevő atomrendszerek kiegészítésére, Pershíng-2-es típusú közép-hatótávolságú és szárnyasrakétát telepítenek. A közép-hatótávolságú atomfegyverek problémájának megoldására irányuló, új konstruktív szovjet javaslatok megvitatják az utat afelé, hogy Európa atomfegyvermentes övezetté váljék. Ez még nagyobb erőt ad nekünk, a béke híveinek. Szervezetünk jelszava: „Hadat üzenünk a háborúnak - mi a békére szavazunk.“ Erik Alfsen professzor, a „Nemet mondunk az atomfegyverre“ norvég társadalmi mozgalom elnöke:- Mozgalmunk e jelszó jegyében száll- síkra: „nemet mondunk az atomfegyverre norvég földön, békében és háborúban egyaránt“. A NATO tervei szerint ezek a fegyverek bármely időben országunkba szállíthatóak, és erre sajnos minden készen áll. Éppen ezért követeljük: országunk parlamentje hozzon törvényt arról, hogy semmilyen körülmények között nem lehet atomfegyvereket elhelyezni norvég földön. Egy észak-európai atommentes övezet létrehozása mellett is síkraszállunk. Ennek a követelésnek a támogatására már 250 000 aláírást gyűjtöttünk. Gáspár Sándor,a Szakszervezeti Világszövetség elnöke:- A jelenlegi bonyolult nemzetközi helyzetben nincs fontosabb feladat annál, mint hogy a nemzetközi feszültség enyhülésének folyamata újra aktivizálódjék. A XX. század második felének egyik jellegzetes vonása az, hogy a dolgozók nélkül most már nem lehet dönteni a sorsukról, különösen a háború és a béke kérdéseiről. A háború nem végzetes szükségszerűség. Határozottan és szervezetten kell síkraszállni ellene. A háború és a béke kérdésében a széles tömegeket illeti a döntő szó.. AZ ATOMHÁBORÚ ÉS AZ ORVOSTUDOMÁNY A fegyverkezési verseny folytatásának okai és az atomháborúban elérhető „győzelem“ lehetősége mellett felsorakoztatott érvek számának növekedése közepette tekintetbe kell venni azt, hogy az efféle érvek szerzői tájékozatlanok az atomkonfliktus „orvosi realitásával" kapcsolatban. így véli Howard H. Hiatt, a Harvard Egyetem Közegészségügyi Intézetének professzora, és az Orvosok Társadalmi Felelősségéért amerikai szervezethez tartozó kollégái egyetértenek vele. A múlt évben ez a szervezet számos amerikai városban szimpoziont rendezett az atomkonfliktus orvosi következményeiről. Az ilyen találkozók elősegítették a szükséges ismeretek elterjesztését az amerikaiak között, akiknek e téma iránti érzékét eltompították a jövőbeli atomkonfliktus „forgatókönyveiről“ a tömegtájékoztatási eszközökben folytatott bizakodó hangú viták. Ezekből a spekulatív jellegű „forgatókönyvekből“ leggyakrabban teljesen hiányzik az ügy orvosi és egyszerűen még primitív egészségügyi része is. Holott, mint már Dwight D. Eisenhower elnök feltette a kérdést, honnan vegyenek elegendő számú bulldózert a hulláknak az utcákról való eltakarításához? Ezekben a „forgatókönyvekben“ absztrakt „megahalálok“ szerepelnek (1 „megahalál" = Egymillió halottal) — a bulldózerszükséglet nagyságának értékelése nélkül. Holott például azokból, akik történetesen a robbanás központjá- naK közelében tartózkodnak, csupán árnyék marad a köveken, a hirosimai bank lépcsőin kirajzolódott sziluetthez hasonlócin, a valamivel távolabb meghaltakból perig „táptalaj“ lesz a mikrobák számára és alkalmas közeg a járványok terjedéséhez. A halottak magukkal ragadják majd az élőket. így fest az atomkonfliktus „orvosi realitásainak" egyike. De mi hadd foglalkozzunk részletesebben egy másikkal, amely valamiért gyakran elkerüli az emberek figyelmét. Mégpedig: mi lesz az égési sebesültekkel? Bár az atomrobbanás egyetlen pillanat alatt sok százezer életet ragad el, még több ember égési sebeket kap - vagy közvetlenül a nukleáris felrobbanástól vagy az utána következő, elkerülhetetlen tüzek során. Természetesen olyanok is lesznek, akik fizikai traumát szenvednek, akik a sugárzástól sérülnek meg. Az épen maradottakra háruló megterhelés szempontjából azonban az égési sérültek okozzák majd a fő problémát. Ezek a sugárzás áldozatai lehetnek, és ugyanakkor fizikai sérülések is érhetik őket - s annál nehezebb lesz égési sebeiket kezelni. Jó néhány olyan eset is előfordul majd, amikor a fűztől és a füsttől a légutak és a tüdő is égési sérülést szenvednek, de az ilyen áldozatok elpusztulnak, s ezáltal szabaddá teszik a kórházi férőhelyeket mások számára, minthogy ténylegesen nem gyógyíthatók. A dolog azonban úgy áll hogy a másod- és harmadfokú égési sebek kezeléséhez az orvosoknak kivételesen nagy figyelmet kell fordítaniuk az elkerülhetetlen fertőzés, a szervezet kiszáradása, az elviselhetetlen fájdalmak ellen vívott harcra, a bonyolult kötözésekre, az elhalt testfelületre történő, sorozatos börátülte- tési műtétekre, és így tovább. John D. Constable professzor, e téma amerikai szakértője, a Harvard egyetem orvosi karának tanára, hangsúlyozza, hogy a súlyos égési sebek kezelése rendkívül drága - páciensenként 200-300 000 dollárba kerül. Az Amerikai Egyesült Államokban csupán három, égési sebek kezelésére szakosított központ van, s mindegyik 30 ágyas. Egyikük sem vehet fel naponta, két-három súlyos sebesültnél többet. Az Egyesült Államok különböző kórházaiban pedig összesen körülbelül ezer úgynevezett „égésisérült-ágy“ van, ahol speciális berendezés és gondozás is rendelkezésre áll. Nos hát, csuprán egyetlen atomrobbanás áldozatainak száma sok ezer, sok tíz- és százezer lesz. Vajon ki siet majd a segítségükre? Még ha valamennyi „égésisérült-ágy“ is épségben marad - ami túlságosan is optimista feltételezés —, ez végtelenül kis mennyiség lesz. Egyébként predig ezek az ágyak nem maradnak éprségben, sok orvos és áproló- nó is elprusztul. Ez az atomkonfliktus „orvosi realitásának“ csuprán az egyik, égési sebesülési szemprontja. Hiatt prrofesszor úgy véli, hogy az égési sebesültek kezelésére rendelkezésre álló amerikai lehetőségek mindössze 200 súlyos égési sérülttel is nehezen tudnak majd megbirkózni, ha ezek az esetek egyszerre fordulnak elő, például valamilyen kataszrófa soréin. Atomtámadás esetén predig, Hiatt értékelése szerint, mintegy 25 millió ilyen súlyos égési sérült lesz. . - Amikor valamilyen betegség kezelése nem hatékony, vagy a gyógyítás költsége túlságoséin nagy - hangoztatja ez az amerikai orvos -, akkor a betegség megelőzésére kell a figyelmet fordítani. Mindkét említett tényező az atomháborúra is vonatkozik. A szovjet orvosok osztják amerikai kollégáiknak ezt a véleményét. Mi több, a szovjet vezetők több ízben figyelmeztettek arra, hogy egy szovjet-amerikai atomkonfliktus katasztrofális következményekkel jár az emberiség számára. Egy évvel ezelőtt, az SZKP XXVI. kongresszusán, Leonyid Brezsnyev azt javasolta, alakítsanak tekintélyes szakemberekből álló nemzetközi bizottságot, amely felhívja a figyelmet arra, hogy az atomkatasztrófa megelőzése létszükséglet. A tudósok - többek között a szovjet és az amerikai orvosok - együttműködése ezen a téren már megkezdődött. Annak a gondolatnak, hogy a megelőzés a legjobb gyógyítás -, vezéreszmévé kell válnia az atomháború rémítő orvosi realitásaival kapcsolatban. GENNAGYU GERAMISZOV az APN politikai szem leírója l z ötvenes évek végén kezdték el l vándorlásukat. Hívták, csaknem „Minden bajt Ók okoznak“ - állítják, vagyis már meg akarnak tőlük szabadulni, már nem kívánatosak. Ók, a vendégmunkások. Milyen megalázóan, lenézően hangzik ma az NSZK-ban ez a szó: Gastarbeiter. Pedig annak idején, a konjuktúra éveiben jó szolgálatot tettek. Elvállalták a legnehezebb, legpiszkosabb munkát. Alacsonyabb bérért, lényegében szociális biztosítás, szakszervezeti jogok nélkül dolgoztak, s dolgoznak ma is- már amelyiküknek van munkája. De így is jobban jártak, mint hogyha otthon maradtak volna. Igen, a szegénység, a nyomor, a kilátástalan- ság, a jobb élet utáni vágy hajtotta őket hazájuktól gyakran többezer kilométer távolságba. A konjuktúra ma már rég a múlté, a tókés világ általános válsága, elsősorban a munkanélküliség őket sújtja leginkább, a vendégmunkás az első, akit kitesznek munkahelyéről. A Nyugat-Európában dolgozó vendég- munkások száma egyes adatok szerint (családtagjaikkal együtt) eléri a 16 milliót!! Törökök, görögök, olaszok, portugálok, jugoszlávok, marokkóiak, tunéziaiak, indiaiak százezrei élnek az NSZK-ban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, és sok a vendégmunkás Svédországban, Svájcban, Belgiumban is. Túlzsúfolt, rossz állapotban lévő lakásokban, sokszor a legelemibb higiéniai feltételek nélkül élnek, s az utcán, a munkahelyen el kell viselniük a ,, bennszülöttek“ megvető pillantásait. Gyermekeik perig a játszótéren, az iskolában hasonlóképpen szenvednek. A nyugatnémet Vorwärts karikatúrája képletesen mutat rá az újnácik és a külföldiek ellen gyűlöletet szítók közötti szoros kapcsolatra A jelenlegi súlyos gazdasági helyzet teszi lehetővé, hogy egyes körök elhitessék: a vendégmunkások felelősek a munkanélküliségért, a lakásválságért, hisz sok munkahelyet, lakást foglalnak el. Az NSZK-ban így viszonylag széles rétegek között terjed a külföldiekkel, főleg a vendégmunkásokkal szemben szított gyűlölet légköre. Ez pedig táptalaja az újnáci mozgalmak aktivizálódásának. A vendégmunkások kiszolgáltatottak. Le kell nyelniük mindent, mivel szeretnének tőlük megszabadulni. Egyébként nem nehéz ürügyet találni ahhoz, hogy hazakükJjék őket: elég egy apró félrelépés, vagy akár egy nyomtatvány helytelen kitöltése - s a tartózkodási engedélyt nem hosszabbítják meg. Az NSZK-ban kb. négymillió a vendég- munkás, ebből 1,5 millió a török állampolgár. Kiszolgáltatottságukra, megaláztatásaikra akarta felhívni a figyelmet kétség- beesett tettével Semra Ertan 25 éves török lány, aki. június elején Hamburg központjában benzinnel öntötte le, majd felgyújtotta magát. Sérüléseibe természetesen belehalt. Halála előtt néhány nappal az Észak-német Rádióban hangzott el vele egy riport. Tragikus lépése után még súlyosabban hangzanak akkori szavai: „Úgy bánnak velünk, mint a kutyával. Nem a németek és a törökök hibásak ebben, hanem azok, akik számára az NSZK-ban és Törökországban az ember csak munkaerő, s a munkaerő nem más, mint áru. Olyan ám, amelyet megvesznek, eladnak, amelyet - ha elhasználódik - kidobnak...“ (PAP-)