Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-15 / 41. szám
Még magunk sem vagyunk állandóan tisztában azzal, hogy mikor mi történik velünk, és hogyan. Sorsunknak, pillanatnyi helyzetünknek a redőit, a fölszínét ismerjük, s legföljebb megérezzük az épülésünket, vagy jövendő bukásunkat. Panek Oszkár, ha hosszas és többértel- mü vívódás árán is, végül azzá lett, amivé lenni akart, önmaga számára elviselhető emberré. Tisztában volt azzal, hogy másként nemigen történhetett volna. Túljutva életének lenge szakaszán, jólesett az a bizsergető bizonytalanság, amely reggelente a hatalmába kerítette. A G-Magazin művészeti rovatának a vezetője volt, s szerzője a féltucatnyi kismonográfiának, amelyek ismertté tették öt, míg egy napon úgy érezte, elérkezett az a pillanat, hogy hátat fordíthat a tanulmányírói mivoltának, a sűrűsödő értekezleteknek, s egyéb- energiát, álmokat, ábrándokat pusztító- megnyilvánulásoknak. Felszámolta a fölöslegesnek tudott kapcsolatait, s középkorú emberhez képest szokatlan hévvel vetette magát a teendőibe. Néhány szapora esztendő alatt újra szervezte a Gúnyárd-megyei kulturális mozgalmakat, üj alapokat teremtett az előbbre jutásokhoz, és újraértékeléseivel új kritériumokat hozott létre. Szerencséjére legyen írva: mindezt úgy cselekedte, hogy sikerült elkerülnie mindennemű közösségi hacacárét, időt és tehetséget emésztő ünneplést, kocsonyás hódolást s egyebeket... A következetes munkájának lassan érlelődő, kevéske eredményei, s a lehetőségei fütötték öt, s reggelente, a méregerős kávé után hatalmába kerítette az a bizsergető, de jóleső bizonytalanság, amely mindig is erősebb volt nálánál, szívósabb. Az ablakhoz húzódott. Alatta a tar lllényi út. A kajszuló háztetők. És... A kitárt ablakon behömpölygött a közeli sütöde kenyérillata, s elvegyült a száz- és százezernyi frissen kapott papírlap illatával, amelyre majd a patetikus leveleit-eszmefut- tatásait írja. Á szenvedélyesséqe. a lelki emelkedettsége, úgy érezte: szűk pátriájának elévülhetetlen közösségi tulajdonsága. (Gúnyárd- megye, ez a közép-európai galandféreg, lám, létrehozta a saját, heves, örökké nyughatatlan, izgő-mozgó, túlfűtött vérmérsékletű népcsoportját.) És, Panek Oszkár néha dühödt nekikeseredéssel, máskor tárgyilagos megbocsájtással, de mindig visszanyúló szeretettel gondolt az övéire. Ő: aki egy kicsit mindig a végletek embere volt, kismonográfiáiba becsempészte önnön élményeit, gondolatait, gondjait és vízióit. Különös, kis népek művészetének határait bántó kísérletek voltak e művek, és néha a szerző is megtorpant, s hosszasan tűnődött. Titkolt óráiban, amikor az élményeinek csapdájában hánykódott, rövid és tömör, ezüstveretű novellákat is írt, és intenzíven egy nagyregény-lehetőségre gondolt, de megérezte, hogy misztikusabb alkatú, semhogy megírhatta volna a profán Gúnyárd- megyét. (,,Én szívesebben írom meg azt, ami a valóságban nem is történt meg. Amit kiötlők, és megírom: szebb. .“) Ez az ember, ez a rengeteget kísérletező,, gondolkodó, jóra törő, révet kereső élő: mindig önmagát, sorsát, létezésének fontos állomásait s benső világát nyújtotta, amíg egy napon a néhány száz oldalnyi szépprózai kísérletezéseit a Gúnyárd folyóba hajította. Nem hasonlott meg. A művészeti rovat vezetője ezután csakis a leveleibe, a monográfiáiba rejtette mindazt, ami az eltelő évtizedek alatt lecsapódott benne. A hosszú-hosszú, bensőséges magánbeszédei, naplózó órái fölvillanyozták. Volt, hogy munka közben ivott is, szinkronban figyelte, hogy hogyan reagálnak a szervei.- Az egyik legjobb ok, amiért az ember' iszik, hogy tudatára ébredjen annak, hogy mozog a teste, és a szelleme... Úgy okoskodott, mint egy profi. Ha már innia kellett, olykor-olykor lazítania, akkor ebből is meríteni akart. Fölhasználni a tapasztalatokat. A részegség feldobott, tiszta, mániákus impressziói, amelyek éberré teszik az embert, ilyenkor naplózásra ösztökélték, és később úgy kutatott a lejegyezett, kisze-kusza gondolatsorok logikáját keresve, mint a lélekvadász. Szavakat, ritmusokat fedezett föl, valahai jelenések-képek elevenedtek meg előtte, és máskor az időbeni ugrások logikája, miértje érdekelte őt, és néhanapján fölfedezett említésre méltót is. Leginkább a sorsának végkifejletei nyugtalanították, s ezért időt hagyott nekik: hogy ráérősen, de tökéletes mivoltukban létrejöjjenek. Jelenét mindig az ellentmondások ütközéspontjai segítették, s fontosnak vélte az első impressziót, ami kiváltotta a legelső mozdulatot. Igazából sohasem tudta, hogy adott lépésével hová is céloz. Akkor érezte kellemesen 1. magát, ha a rögtönzés-láncolatok a hatalmába kerítették, s Panek Oszkár gyönyörködve rendelte alá a valóját az azonnali kalandnak, az új fölfedezéseknek. Életének azon szakaszai tűntek izgalmasnak, ahol a játék stigmája fölbukkant. Szerette a játékot. Lélegzet-visszafojtva torpant meg a fenséges, káprázatot nyújtó lénye előtt. Tudta: a játék maga, a megtestesült komolyság. A játék végkifejlete mindenki számára fontos, és ezért csapnak föl a szenvedélyek. A játék összetartó ereje, kovácsoló-hatalma egyetlen pontban találkozik a megkülönböztetés erejével, hatalmával, és így válik azonnal zúzó-roncsoló erővé. A játék: egyszerre vonzás-központú, és ugyanakkor zilálócentrikus is. A G-Magazin szerkesztőségi szobájában ücsörögve, úgy gondolta: valamennyiünkben él a vágy a játék iránt, s ez is segíti az emberi sorsok megkülönböztetését. A baklövéseink megítélését is a játékhoz fűződő kapcsolatunk és szeretetünk határozza meg.- Mellőzhetetlen lehetőségünk: maga a játék... De nem élhetünk vissza a bizalmával sem. . . . és most már arra a kérdésre kellene választ lelnünk, vajon hogyan tarthatnánk meg könnyedén a játékkal kapcsolatos vonzalom arany-egyensúlyát, fontoskodott Panek úr örökké fontoskodó, bárdolatlan énje, és nem is sejtette, hogy mennyire lényeges húrt pendített meg, miközben a másik valója azt a kellemes, lágy lebegést éltette, ami öt körülvette. Mintha álmodta volna a saját helyzetét. Paravánná minősültek körülötte a dolgok. A tar lllényi út, akár egy aggastyán borotvált koponyája, a szemközti, dülöngélő, valahai sárga házfalak, a sütöde meghitt kenyérillaVajkai Miklós ta, s a szerkesztőségi szobában téblábolo titkárnő-feleség, nevezzük őt Katalinnak.- Idáig (persze) eljuthat az ember... - elegendő, ha következetesen belefelejtkezünk a munkánkba, föladataink erdejébe menekülünk, egy bonyolultabb és több önfeláldozást emésztő másik föladat elöl. Panek Oszkárnak megadatott, hogy e változattal is megismerkedjen az élete növő útján. A korábbi évtizedeiben a menekvései újabb menekvések kiváltóivá lettek. A negyvenedik születésnapja előtt - tószegen -, egy éjszaka Katalinba botlott. Akár egy különleges öltözék, vagy egy csokor egzotikus virág, olyan volt Panelt úr számára Katalin. Sohasem szokta meg az új élettársát, és nemegyszer elcsodálkozott azon, ha váratlanul a szobájába toppant, s azon sem morfondíroztak soha: szeretik-e egymást. A néma, kimondhatatlan és tudatos egyezségé volt e kapcsolat. Mindennek jó évtizede már. Igazából ez az évtized hozta meg Panek úrnak azt a méla nyugalmat, amire valamennyien áhítozunk. A beérkezés békéje volt ez, és ebben az évtizedben dőlt el, hogy Katalin végérvényesen mellette marad, s hogy Panek Oszkár nem folytatja tovább írói-kritikusi tevékenységét, hanem teljes figyelmével a művészeti közélet átszervezésére, új kritériumuk megszabására, és kivitelezésére fordítja az erejét. Utódja nem lévén, egyéb gondok alól fölmentődött, és éveken át a soros szabadságának idejét is átdolgozta: ide-oda utazott, új és új ismeretségeket kötött, s a délelőtti levélkötegek felbontásakor mindig hatalmába kerítette őt a bizsergető, jóleső bizonytalanság érzete, mígnem röviddel a negyvenkilencedik születésnapja előtt váratlanul megemlítette Thorn-t. Csakis miatta vállalta ezt az új feladatkört, az új művészi kritériumokat is miatta szabta meg4 s amikor idáig ért, kissé zaklatottan és dadogva magyarázni kezdett. A nő már-már ráérősen egy cigarettát vett ki a dobozból, s rágyújtott. Panek Oszkár még sohasem magyarázott. Kissé egzaltáltnak látszott:- Thorn: van. Thorn: létezik. Thorn: művész. Thorn: nagyon nagy művész. Thorn: Thorn... Ez az ember, aki korábban felejthetetlen szónoklatokkal, magasröptű értekezésekkel bénította meg a hallgatóságát-közönsé- gét, akárcsak mások, ha életbe vágóan fontos tények közlésére szorítkoznak, most úgy dadogott, akár a három-négyesztendős gyermek, és kézzel-lábbal gesztikulált, hogy Katalin megértse: Thorn zseniális egyéniség, olyan emberi lény, akinek jövendő jelenléte nagy hatást gyakorol majd az emberiségre. És . . Panek Oszkár ennek a mellőzhetetlenül fontos embernek tisztogatta-egyengette az útját, s ha belegondolunk, nem csekély tettet hajtott végre, amiért elsőként Katalin megdicsérte, s az asszony (gyakran mi is beleesünk az agyunk eme játékába-csapdá- jába) pár perccel ezután már úgy vélte: réges- régtől tudott Thorn-ról, talán még azelőtt tudott Thorn-ról, mielőtt Panek úrral találkozott volna. De nem beszélt erről. A tépett utcákról-utakról-sikátorokról sem, ahol alighanem találkozott már vele, ha nem Tonkon, hát örvösgúnyárdon, esetleg Pressváron, ahol egy időben Katalin gyakorta megfordult.- Mondd csak: hány éves Thorn Henrik?... - kérdezte a nő. A pilinkézö némaságban, s Panek úr tűnődése közepette váratlanul, s talán bizarrul hatott a kérdés.- Még nagyon fiatal... - szólalt meg szégyenlősen az ember. - Még nagyon-nagyon fiatal...- 0, igen...- Szinte még gyermek...- Gyermek... - visszhangzott az asszony bensőjében az utolsó szó.- Gyermek...- De előbb vagy utóbb megérkezik...-Úgy.- És addig még rengeteg teendőnk van... Aztán a teendőkről beszélt, azokról a dolgokról, amelyeket még kellett, hogy elrendezzenek. Az utcákat róva, vagy amikor betért a Háromkirályok Hetéráinak szalonjába, és néhány méregdrága ruhát vásárolt önmaga számára, ez az elszabott, de hízásra hajlamos nő, Thorn úrra gondolt már. A hímre, aki előbb vagy utóbb megjelenik a színen, s akár megannyi nő, ha túlzásba viszi a „szépet“, valamiféle undok maskarává változott, s bebezárkózott a fürdőszobába, levetkőzött, és óráfcon át bámulta a megereszkedőben lévő, öregedő testét:- Még fiatal... Még nagyon-nagyon fiatal...- visszhangzottak benne a férje korábbi szavai-mondatai, miközben francia samponnal a haját mosta, vagy kilépve a zuhany alól megtörülközött. „Előbb, vagy utóbb megérkezik... - gondolta. „Hozzánk jön, igaz-e, hozzánk...?!“ Akkorában a kisváros lemosdott. Új köntösbe bújtak a házak, az utak, a parkok is szépecskék, rendezettek voltak, s Panek Oszkár házát is újrafestették, s új bútorzatot kaptak a helyiségek is. Ez már az a korszak volt, amikor nem említették Thorn urat. Oly közelinek tűnt a felbukkanásának napja, és oly tökéletesen elrendezték a színre lépését, hogy mukkani sem mertek már. Panek Oszkár, aki régen várt életének eme beteljesülésére, a végkifejletre, megöregedett Az arca beesett.. A szeme bizonytalanul villámlott még... Katalin tudta: legszívesebben visszavonta volna ezt az egészet, a kívánalmat, hogy Thorn Henrik megjelenjen, de hát úgy tűnt, a történés végkifejlete túlzottan előrehaladottá lett, s már riasztónak látszott Panek Oszkár ötvenhetedik születésnapja, ez az október végi, lucskos hétköznap, amikor rézvörös hajú. tépett rongyókás szakállú, de élénk szemű, negyvenöt körüli, idegen férfi lépte át a küszöbüket. A kúriának rég nem volt már látogatója, s ők meglepett tanácstalansággal dérütötten " meredtek. Az idegen? Khakiszínű vászongúnyát viselt. A szája szegletében titokzatos, már-már ünnepélyes mosoly örvénylett. Tamásra, illényi, bolond Tamásra emlékeztetett, aki tavaszonként újrajavította a helyi gólyafészkeket. Az asszony ráérősen cigarettára gyújtott, úgy mondta:- Kerüljön beljebb... Panek Oszkár, aki egyre csetlő-botlóbb- nak s ágról szakadtabbnak érezte önmagát, a ruháját igazgatta.- Kerüljön beljebb... - hallották ismételten az asszony hangját, s a férfi arra gondolt, alighanem Thorn Henrikkel áldotta meg öt a balszerencse. Addig-addig hívta életre, addig-addig egyengette az útját, mígnem megjelent, pedig kis híján elfelejtette eme baklövését. A betoppanó idegen, aki élete teljében gyönyörű férfi lehetett, ráérősen, kissé töprengve, ujjaival a hajába túrt. Az asszony tekintete lassacskán végigmatatta a vörös ^ hajú, vörös szakállú, de határozott, egyedi arcvonásokkal megáldott szép férfit, aki, akár a komondor, élénk szemét reájuk függesztette, mintha csak azt mondta volna: Jól megnézegetlek benneteket.. Majd: mint aki kitünően ismeri a Ház belsejét, a fürdőszobába ment, s letussolt. 2. Dél volt már. Az a bizonyos, október végi, lucskos hétköznap. Panek úr születésnapja. Az asztallapon frissen főzött étel gözöl- gött, s a házigazda intett: lássanak hozzá. Szemközt az idegen. Az idegen: akitől még mindig tartottak. Katalin, akár a legtöbb asszony, egy mi- nutumra sem feledkezett meg a női mivoltáról. * Idő múlásával bor került az asztalra. Panek Oszkár és Katalin egymás szavába vágva szórakoztatták a vászonruhás embert, aki sokáig, nagyon sokáig hallgatott.- De hát... önök... önök vártak valakire...- szólalt meg váratlanul, röviddel a lámpagyújtás után az idegen.-Vártunk?...- Azt mondja: vártunk valakire? *- Igen. Fontos személyiséget vártak. A megérkezését várták. Két teljes évtizeden át mást nem csináltak, mint reá várakoztak... Az útját egyengettét, miközben várakoztak... Az asszony a frissen vasalt, fehér és törékeny abroszt nézte, úgy mondta.- Mások is várnak. Nincs élő e földkerekségen, aki ne várna, jóuram... Illúziók és konkrétumok keresztjére vagyunk feszítve, mi: emberek... így mást nem csinálunk, mint létrejövünk és várunk... Várunk, és várunk... Az ember egyetlen erődítménye a várakozás. .. Nem lehet ez bűn, uram?... A várakozásunk nem lehet bűn, igaz-e?...-Nem, nem lehet bún... - szólalt meg kissé szórakozottan a szakállas idegen. Úgy tűnt, a gondolatai révén távolba, ismeretlen tájak felé sodródott. Az asszony egy pohárka italt küldött a torkára' majd cigarettára gyújtott. Talán élete utolsó cigarettájára. És talán... talán élete utolsó korty itala volt az előbbi. De nem, mert a keze, igen... a keze, bátortalanul, de meglódult az asztallapon. Pár pillanattal később a kancsóhoz méltatlanul erős kar fölemelte a kristályalkalmatosságot..- A férjemnek ma van a születésnapja...- magyarázta később Katalin asszony. - Már i megbocsásson... de vendégre nem számítottunk. .. öregecskék vagyunk már. A barátaink rég elköltöztek az élők sorából, s rokonaink sem igen maradtak. Az idegen bólintott. Sokáig, nagyon-nagyon sokáig nézte őket Aztán felállt, s váratlanul Thorn Henrikről kezdett beszélni. Aki miatt Panek úr vállalta új föladatkörét.- Olyan emberi lényről van szó, akinek a jövendő jelenléte előbb vagy utóbb hatással lesz az emberiségre... És ön, Panek úr, ennek a mellőzhetetlenül fontos embernek tisztogatta-egyengette mindaddig az útját... És ... ha belegondolunk: nem csekély tettet hajtott végre... Thorn: van. Thorn: létezik. Thorn: Thorn...- De hát ki ö? _— kérdezte álmélkodva az ass zony.- Fontos személyiség. Hallatlanul fontos személyiség... drága asszonyom... Akire önök mindeddig vártak, és még várni fognak, mint ahogyan én is, és mások is várunk...- Thorn tehát van?- Van. És még nagyon-nagyon fiatal. Szinte még gyermek..- Gyermek... - ismételte meg csodálkozva Katalin. - Még gyermek...- Delöbb, vagy utóbb megjelenik a színen...- Úgy.- És addig még rengeteg teendőnk van...
