Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-09 / 27. szám
Valamikor réges-régen, lehet annak már egy hete is, furcsa dolog történt nálunk. Minden azzal kezdődött, hogy Kiskata felébredt. Ami még nem lett volna baj. Felébredt, hiszen reggel volt, s ha az ember éppen nem csillag, vagy éppen nem maga a Tolvajkirály, akkor reggelenként rendszerint föl szokott ébredni. így tett Kiskata is, ami - mondom - rendjén is lett volna, ám a szemét, a szemét azt nem nyitotta ki. Nem, mert még arra sem jutott ideje, hogy kinyír ja, olyan szilaj énekelhetnékje támadt. Kiskata tehát ott feküdt az ágyon, a szeme csukva, és egészen olyan volt, mintha aludna, de nem aludt, mert énekelt. Alvás közben pedig igazán bajos lehet a nótázás... Bár ki tudja; Kiskatátói sok minden kitelik. Ha egyszer képes arra, hogy csukott szemmel énekeljen, miért éppen arra ne volna, hogy ugyanezt tegye alvás közben is? Szóval, Kiskata feküdt az ágyon és énekelt. Énekelt, hogy csak úgy zengett bele a szoba! Mit a szoba?! Az egész lakás! Äz egész lakás? Az egész nyolcemeletes lakóház! Az egész lakóház? Az egész lakótelep! Az egész lakótelep? Az egész város! Az egész város? Az egész ország! Az egész ország? Az egész világ! Ettől a nagy danázástól aztán felébredt az égbolton a Nap és a sugarait elküldte a Földre; felocsúdott az ég kékje és még kékebb volt, mint valaha is; felserkent a szél és megcsiklandozta a bárányfelhőket, amire azok nyújtózkodtak egyet és nekivágtak az égboltnyi legelőnek; kidörgölte szeméből az álmot a Föld, és felébredtek a hegyek és a vizek és a madarak és a fák és a virágok és a füvek és a bogarak...; felébredt a város, ahol Kiskatáék laknak, és felébredtek a városban az autók meg a házak meg az üzletek meg a gyárak meg az emberek...; felocsúdott Kiskatáék szobájában a szőnyeg és a függöny, felserkentek a szekrények és a szekrényekben a ruhák és a babák és a játékok, felébredt az asztal és a szék, és felébredt Kiskata papucsa és Kiskátén a paplan is. De ez még nem minden. Mivel Kiskata énekelt, JultjGlban is felébredt a dal, s ettől - nahát, vannak még csodák! - felébredt ö maga is. Felébredt, mert éppen réggel volt, ám a szemét, a szemét azt ö sem nyitotta ki. Nem mert még arra sem jutott ideje, hogy kinyissa, olyan szilajul tört rá az énekelhetnék. így hát ö is ott feküdt az ágyon, a szeme csukva, és egészen olyan volt, mintha aludna, de nem aludt, mert énekelt. Volt ám dana, csak úgy zengett tőle az ágy! Fejtől-lábtól zengett, ha mondom! Fejtöl-lábtól, mert Kiskata és Julijul azon a nevezetes éjszakán és reggelen egy ágyban feküdtek. Fejtöl-lábtól. Kiskata lábánál Julijul feje volt, Julijul lábánál meg Kiskata feje. így Kiskata is meg Julijul is úgy festett, mintha a vállukból nőtt volna ki a lábuk. Vagy a lábukból a fejük? Nem is tudom már, "hogyan volt pontosan. Csak azt, ha valamelyikük fölsírt volna álmában, aligha tudtam volna eldönteni hamarjában, hogy melyikük lába nyöszörög. Hogy miért feküdtek egy ágyban? Megmondom azt is. Mert nem kell mindjárt azt hinni, hogy biztosan azért, mert nem volt külön fekhelyük. Volt, volt bizony, csakhogy Julijul ágyában a nagymama aludt. Mert a nagymamáknak is aludniuk kell valahol, még ha az is a szavajárásuk, hogy: AZ ÉJJEL MEGINT NEM ALUDTAM SEMMIT; s így nagymama, aki akkor már harmadik napja Kiskatáéknál volt, bekéredzkedett az egyik kislány ágyába.- Az enyémbe gyere, az enyémbe - kiabálták az első estén a lányok, s bizony nagymamának nagy fejtörést okozott, hogy melyikükét válassza. Hogy végül Julijulé mellett döntött, annak az az oka, hogy a sorshúzásnál - mert sorsot húztak - Kiskáténak nem volt szerencséje és így - ha tetszett, ha nem - bele kellett törődnie, hogy nagymama mégsem az ő ágyában fog aludni. Hiába minden, a scrs hozta így, és a sorsot aligha lehet holmiféle nyifegéssel- nyafogással más belátásra bírni, nem úgy, mint Aput vagy Anyut, akiknél ez általában eredményes szokott lenni. De most hallgassuk Kiskátét, ahogy énekel. És Julijulra is figyeljünk egy kicsit. Lám, Kiskata már végére is ért a dalocskának. És a végére ért Julijul is.- Olyan szépen énekeltem, hogy a hajamban rózsa nőtt - szólalt meg ekkor Kiskata, és fölnyitotta a szemét.- Az enyémben is - nyitotta ki a szemét Julijul is.- Ugye, nagymama, milyen szép? - fordult nagymama ágya felé Kiskata.- Ugye, az enyém is? - fordult oda a másik is. De nagymama nem volt ott. Nagymama sehol se volt. Döbbenten nézett az üres ágyra Kiskata, és döbbenten nézett Julijul, aztán egymásra, ám ettől sem lettek okosabbak. Mi történt nagymamával? Vajon mi történhetett? A szoba most is tele volt fénnyel és ragyogott benne minden, mint máskor, amikor a nagymama itt-van. De most valahogy mégis minden más volt. Nem akarom azt mondani, hogy szomorúbb, annyi mégis bizonyos, hogy a piros is más piros volt, a sárga is más sárga, a kék is más kék, a zöld is más zöld, a barna is más barna, s a többi színek is másmilyenek voltak, mint egyébként.- Hová lett nagymama? - kérdezte bátortalanul Kiskata nagymama vánkosától.- Az előbb még itt volt, lám még most is itt: van az egyik hajszála - így a vánkos.- Add nekem azt a hajszálat - kérlelte őt Kiskata.- Nem adhatom - szólt a vánkos, azután elhallgatott. Csend lett a szobában, csend, csend. De Julijul nem bírta sokáig ezt a csendet.- Hol van nagymama? - kérdezte nagymama paplanétól.- Nem tudom. Az előbb még itt volt, lám még most is őrzöm a teste melegét - így a paplan.- Add nekem azt a meleget - kérlelte őt Julijul.- Nem adhatom - szólt a paplan, azután elhallgatott. Kiskata erre leguggolt.- Mit tudsz nagymamáról? - kérdezte az ágytól, melyben nagymama aludt.- Fölkelt rólam - így az ágy. Julijul a szőnyeget fogta vallatóra.- És te? Te mit tudsz róla?- Elment - így a szőnyeg. Kiskata Szepi babához fordult, akit azért hívtak Szepinek, mert az arca tele volt szereplővel.- Nem láttad merre ment?- Ki - mutatott Szepi az ajtó felé. A szobába épp abban a szempillantásban bukferencezett be egy napsugár. Julijul ötöle kért segítséget:- Te biztosan tudsz róla valamit.- Kint láttam az utcán - így a napsugár. Az utcán? - tátotta a száját a két kis nyomozó. Ugyan, minek ment volna oda? Ha ment is, biztosan nem jószántából, hanem... Hanem valaki rákényszeritette őt. Elrabolták volna? Igen, igen, semmi kétség. Nagymamát ellopták. El-lop-ták! Ha nem lopták volna el, hát még most is itt lenne, s nem máshol. Hiszen mi oka lehetne arra, hogy máshol legyen és ne itt?!- Nagymamát ellopták - állapította meg Kiskata.- Ellopták - nyugtázta Julijul. De hát ki tehette? Vajon ki? A hétfejű sárkány? Az erdei zsiványok? Esetleg maga a Tolvajkirály? Vagy valami titkos maffia? Na, nézzük csak, morfondíroztak a kis nyomozók, lássuk, ki nincs itt a nagymamán kívül?! A Róka itt van, a Mókus itt van, a Teherautó is itt van... A Bohóc is, a Bagoly is... De Brumi! Hol van Brumi? Itt sincs... ott sincs... emitt sincs... amott sincs! Igen, igen, semmi kétség! Nagymamát Brumi lopta el! Bru-mi! Ki más, ha nem ő? Senki más nem lehetett, csak ő. Gyerünk a hálószobába Apuhoz meg Anyuhoz!- Apu! Ellopták a nagymamát - bukott be az ajtón Kiskata.- Anyu! A Brumi lopta el - gurult utána Julijul.- Ellopták? - ámult Apu.- A Brumi? - bámult Anyu is, mit sem értve az egészből- Míg ti itt heverésztek, addig a nagymamát szépen ellopják! - támadt iá Apura meg Anyura vészjóslóan Kiskata.- Ezt akartátok?! - kiáltotta, ha lehet, még fenyegetőbben és még harciasabban Julijul.- Nem... mi ezt... mi ezt nem... mi ezt nem akartuk - dadogta ijedtében Apu meg Anyu. Azután Apu még hozzátette;- Ha ellopták, akkor nem tehetünk mást, mint hogy tegyünk valamit.- Igen, valamit tenni kell - kontrázott Anyu is. Tenni, tenni, de mit? Ezt bizony hamarjában nem tudták eldönteni. Telefonáljanak a rendőrségnek, hogy kerítsék elő nagymamát? Vagy az erdészeti föhivatalnak, hogy tegyék ártalmatlanná Bru- mit? Netántán maguk menjenek nagymama és Brumi keresésére? Igen, igen, ez lesz a legjobb. Na jó, de merre induljanak?! Talán az volna a legjobb, ha megkérdeznék a napsugártól, amelyik nagymamáról hírt hozott, pontosan hol is látta öt? És hogy Brumi vele volt-e? Mert ha vele volt, akkor megvan a bizonyíték: valóban Brumi lopta el. Rohantak a játékszobába mind a négyen- elöl Kiskata, mögötte Julijul, utánuk meg Apu meg Anyu -, ám az a napsugár már nem volt ott. Épp abban a szempillantásban bukfencezett ki az ablakon, amikor ők berontottak a szobába. A bentlevő napsugarak közül pedig még egyik sem látta ma reggel a nagymamát. Hát most mitévők legyenek? Éppen ezen tanakodtak, amikor egyszeriben furcsa neszre figyeltek föl: mintha nyílott volna az elöszobaajtó. Egymásra néztek mind a négyen, a szemükben tanácstalanság és félelem: vajon mire véljék ezt a váratlan látogatást. És ki lehet a titokzatos látogató? Csak nem őértük - Kiskátéért meg Juliju- lért, Apuért meg Anyuért - jött valaki, akit talán maga Brumi küldött, hogy őket is elrabolja? Sitty-sutty... sutty-sitty... - figyelték elborzadva az ismeretlen tolvaj egyre közeledő lépteit: sitty-sutty... sutty-sitty... - amikor- jaj! - már meg is jelent a játékszoba ajtajában. És ekkor megint csoda történt. Mert nem a titokzatos emberrabló szörny álldogált ott, hanem a nagymama - kezében bevásárlószatyor, s abból két zacskó tej, egy doboz sajt meg néhány friss kifli kandikált ki. A szobában meg egyszeriben minden olyan lett, mint máskor: a piros is olyan piros, a sárga is olyan sárga, a kék is olyan kék, a zöld is olyan zöld, a barna is olyan barna, meg a többi színek is olyanok...- Nagymama! - csúszott ki egyszerre mind a négyük száján a csodálkozástól.- Hát téged nem loptak el? - hitetlenkedett Kiskata.- De elloptak - erösködött Julijul -, ugye, elloptak, csak te megszöktél?!- Miért loptak volna el? - mondja nagymama, és nem akart hinni a fülének. - Kell is valakinek egy ilyen öregasszony, mint én vagyok! - tette még hozzá.- Ugye, Brumi lopott el? - faggatózott tovább Kiskata.- Nem bántott? - aggódott Julijul.- Brumi? ->• így nagymama. - Hiszen ott van az asztal alatt. S lám, Brumi valóban ott hevert a kisasztal alatt. Mi több, elég kényelmetlen helyzetben volt, hiszen az egyik keze kicsavarodva a háta mögött, a lába meg a fejénél, ahogyan a lányok az előző este odahajították. Hogy ók ezt eddig nem vették észre! Brumi fejtöl- lábtól feküdt ott, csakhogy nem egy másik mackóval, hanem saját magával. így tehát neki tökéletes alibije van: ö valóban nem lehetett nagymama elrablója. Sót, még az sem lehetetlen, hogy nagymamát nem is lopta el senki, hanem nagymama saját magát lopta el. Még szerencse, hogy úgy, ahogy ellopta, vissza is hozta magát. Ha nem hozta volna vissza, talán Kiskata meg Julijul, Apu meg Anyu is tovább folytatták volna a nyomozást, s úgy az én mesém is tovább tarthatott volna. így azonban másról már aligha számolhatok be, hacsak arról nem, hogy nagymama, miután megkerült, tüstént panaszkodni kezdett.- Az éjjel megint nem aludtam semmit... A kisfiú pár percig a holdfénytől li megvilágított ablaktalan kunyhót í lélte. A tejszerű, távoli, álomvilágnak tűnő után a négy fal és a bolhák is kissé valótl nak hatottak. De az apjának vámé kell: kemény, ke befont karok, testes, szomorú baráti mele kevés szó, végtelen, bizalmas puhaság.- Papa! Hallod? Alszol? Nézd, mit he nézd, galambok! Hé! Az apa ugyanazon a konyhaszéken és u abban a sarokban, mint minden éjjel, láts álomba merült. A gyerek megérintette, máj ijedten megrázta, foga között elfojtott egy nyi nyöszörgést, amely inkább sebesült ; mint a világban magára maradt gyereke s utoljára esdekelt:- Papa, ébredj, ébredj fel! Hallani al a hangod. Nem hallod? Aztán futásnak eredt, mert a legközi ablaktalan kunyhó nagyon messze emeli a cukorgyárhoz vezető út mentén. Eg múlva maroknyi megdöbbent férfi beszél félhangosan és egy vaskos, elszánt áss amennyire a szegényes körülmények engi elrendezte a szegény Macario holttestét.- Kellett neki ide jönnie! Egy ilyen jó e Bárcsak adna neki az isten egy kis I odafenn!- Tedd gyorsan rendbe és eredj az Chanóval - szólt a férj: vakító tiszta ing é: szemek. - Nézz be a házba, a kislányok csak megijedtek, mikor elmentünk. Réggé re el. S küldj valakivel egy kis kávét, rr nincs semmi, a népnek, érted?- Jó, rendben. De... a kisfiú? Öt itt ha így, egész éjjel? Akarod, hogy magamrr gyem?- Nyugodtan van. Hagyd, asszony. A halottvirrasztás vidéken vagy bárhol n Kubában mindig fantasztikus, borzalmas i a mindennapok valóságának peremén. A 1 úgy rendezték meg ezeket a ünnepeket, legyőzhessék megdöbbenésüket, s most az élet és halál közti furcsa, bűzös folyók fi jártak, ahol rejtelmes események, törtéi gúny és harsány nevetés terem. Mivel ez cario csendes ember volt, aki mögött nehé állt, s ez a múlt most az emberek előtt faragott mutatóujjként meredezett, beleme hát a történetbe, ahogy ismerték.- Ismerte az egész Szigetet, egyik csüc a másikig, minden falut, cukorgyárat és fc - Emlékszenek? Először az járta, hoc elmenekült, mer’ ölt. Egy igazi férfi, szőrös és fürge késü, ha kedve tartja, akár ölhet ... ki hitte volna?- Senki, ember, jó arca volt.- Há’ csak hogy tudják - mondta a tiszt; hátradőlt a konyhaszéken és szivart sód ■ ■ ■ ■ ■ Július Polák: Apu, gyere, várul
