Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-10-01 / 39. szám
¥ > l SZUSSZANÁSNYI SZÜNETBEN BESZÉLGETÉS TURNER ZSIGMONDDAL M ár elkezdődött Méhes György A pe- leskel nótárius című darabjának beugrópróbája, amikor megérkeztem a komáromi (Komárno) Szakszervezetek Házába. Egy-egy beugrás a már sikeresen futó darabba mindig izgalmat szül a színházi világ valamennyi társulatában. Megbomlik a kötés, s az aki átvesz egy szerepet, sokáig keresi a kapcsolódás helyét, a játék szellemébe való beilleszkedést. A MATESZ komáromi társulatának tagjai előtt izgalmakkal teli néhány nap állt még akkor, s az ilyen próbák közti szünet egyben a néhány pillanatnyi oldódást is jelenti. TurnerZsigmondegy elég nehéz időszakot élt át, mielőtt tavaly ismét bekapcsolódott a társulat munkájába.- Átestem egy műtéten, amelynek sikerében néha nehéz volt hinni. Amikor egy színésznek a hangszálaival történik valami, mindig fennáll annak a veszélye, hogy nem játszhat tovább. Nagyon örültem, amikor közöljék velem, hogy minden a legnagyobb rendben van és színpadon maradhatok.- Röviddel ezután szinte valamennyi bemutatott darabban szerepet kapott. Nem az ön hibájából, de a Velúrzakó már a bemutatón megbukott. Ezt követte a Fata morgana. Ebben Blondyt, a furcsán esendő, tudathasadásos, a társadalomból menekülő figurát formálta meg.- Fontos szerepnek tartottam Blondyt S csak sajnálni tudom, hogy ez a Bukovcan- darab nem mindenkinek tetszett. Pedig a ma bennünket leginkább foglalkoztató dolgokról vall, igaz, filozofikusan, de tiszta és mély emberséggel. Visszatérve a bomlott tudatú férfira, el kell mondanom, sokáig nem tudtam eldönteni, valós-e ez a jellem. Kissé misztikusnak is éreztem, olyannak, aki más, mint ami valójában.- Az évad legnagyobb komáromi sikerét A peleskei nótárius aratta. Turner Zsigmond ebben címszerepet játszik. Egy jó szándékú, a fejlődés szükségszerűségét elismerő, de mégiscsak konzervatív, befolyásolható nótáriust jelenít meg a színpadon.- Most, amikor már sikerrel játsszuk a darabot, könnyebb erről beszélni, hiszen kész a jellem. Zajtai István nótárius nemcsak a korabeli gondolkodásmódot képviseli. Sok vonatkozásban igencsak mai típus, találkozhatunk vele a mi falvainkban, azokban a Pe- leskékben, ahol a színházat olyan jelenségnek tekintik, amely jön, játszik, majd továbbáll. Pedig mi. egy kicsit ott is maradunk, pontosabban ott is maradnánk. Mert akkor igazi a művészetünk, ha fizikailag eltávoztunk ugyan, de az odavitt gondolatok, érzelmek még sokáig foglalkoztatják az embereket. Ehhez azonban a peleskei nótárius jó szándéka kevés. Gondolkodni tudás, nyitottság és kölcsönös tisztelet kell.- Az idei évadot Ibragimbekov szovjetazerbajdzsán író drámájával nyitották meg. A homokra épülő házban mai témát dolgozott fel az író. Az előadást szaratovi művész, I. Kiszelja rendezte. Mit váré nem mindennapi eseménytől?- Az egyik főszerepet játszom ebben a darabban. Most még keveset tudok róla mondani, de mire az interjú megjelenik, bizonyára megtalálom a szerep lényegét. Szeretnék azonban szólni a vendégrendezésröl, úgy általában. A mi rendezőink azt állítják, hogy egy rendezés ideje alatt lehetetlen kiismerni a színészeket. De hát nem is erről van szó, hanem az új szemlélet, a más alkotói elképzelés jelenlétéről. A vendégrendező tehetségétől, felkészültségétől függően tud újat adni. Az pedig a színészeknek még szerencse is, ha pedagógusi képességei vannak, hiszen az igazi rendező mindig tanít. A szovjet rendezőnek külön is örülünk, hiszen egy olyan színházi kultúrát képvisel, amely az egész világon elismert.- Befejezésül szeretném, ha elmondaná, mit vár pályáján a színháztól, mit önmagától?- Nehéz erre válaszolni. Sok mindent megkaptam, tehetségemhez és a körülményekhez mérten mindig a legtöbbet akartam nyújtani. Vágyaimról csupán ennyit: szeretnék nyugodt, kiegyensúlyozott közösségben, mai színházat csinálni. Remélem, lesz elég erőm, hogy esetenként megújuljak. A legtöbbet azonban mindig a nézőktől kaptam és kapom. A színészi pálya legszebb pillanatai közé tartozik az, amilyet nemrég Libádon éltem át. Megállított egy férfi, s zavartan elmondta, hogy ő nagyon pontosan emlékszik rám a harminc évvel ezelőtt játszott Tűzkeresztségből. Ilyen pillanatokat kívánok a fiatal pályatársaknak, s mindenekelőtt a miénknél több és nagyobb feladatokat. Mert feladat neveli a színészt, s a mi színházunknak egyre érezhetőbbek az utánpótlás gondjai. DUSZA ISTVÁN Elmúlt évadok sikerdarabjában (a kép bal oldalán), A beszélő köntösben Pőthe Istvánnal ANATOLIJ EFROSZ: Szerelmem a próba (részlet) M indig érdekel, hogyan különbözteti meg a szakértő a nagy festő művét a hamisítványtól. És egyáltalán, miben különbözik még a remek kópia is az eredetitől? Lehet, hogy semmiben? A színházban is megvannak a finom megkülönböztetések. Ez páratlan mester, ez meg a divat után fut, mindent tud, de saját egyénisége nincs. Ez élő, amaz csak művirág. A színházi megoldásban mindig csak az egyszerinek, a megismételhetetlen- nek van értéke. A másodlagosság lehűt és csalódást okoz. Persze a saját munkáimat nehéz megítélni - egyszeriek-e, vagy pedig másodlagosak. Ennek mások a megmondhatói. De a vélemények ellentmondásosak. Ezért az ember teszi, amit tud, azt, amit elhatározott, amiben nagyon hisz, amit nagyon kíván, aztán, ahogy mondani szokás, lesz, ami lesz. Nekem nagyon drága és közelálló Bulgakov. Egész világa, amely tele van az élet szülte fantasztikummal és teatralitással. Szeretnék hű maradni hozzá. Másrészt Bulgakov színre vitele alkalmával szerettem volna a SAJÁT gondolataimat is kifejezni, és hittem abban, hogy ezek a gondolatok ugyanakkor Bulgakov gondolatai is. Moliére a Palais Royalban lépett fel. Pompás palota pompás színpaddal. Arany. Az öltözőkben rengeteg gyertya. És bizonyára maguk az öltözők sem olyanok, mint a mieink. Aztán a királyi palota. Micsoda pompának kell ott lennie! De valószínűleg Moliére sem élt úgy, mint egy suszter. Egyszóval el lehet indulni ezen az úton. De ez olyan messze volna „tőlem“, aki megszokta, hogy negyedmagával készül egy öltözőben. Olyan messze Mo- liéretől, aki ugyan az udvarnál lépett fel, de mégis amolyan hajléktalan vándorszínész volt. Es, végül, Bulgakovtól, aki azt az életet mint bolondokházát és húsdarálót írta le. Fogtak egy zsenit, és keresztülcsavarták a húsdarálón. Mi több, Bulgakov a zseniális művészt mint nagyon bonyolult, nehéz embert írja le, olyat, aki másokat kínozott, meg önmagát is. Bárki horogra kaphatja. Es ha valaki el akar vele számolni a Tartuffe- ért, annyi ürügyet ad neki, hogy az illető csak tartsa nyitva a tenyerét... Aztán meg Moliére-t nem lehet elválasztani ezektől a régi cipőktől, a rongyoktól, amelyekkel a színészek leszedik a sminket az arcukról, a jelmezektől és attól az aranyfüsttól, ami éppenséggel a színház - a kulisszáktól, a társulattól, a színészekkel való viszonytól, stb., stb., stb. És még egy - sohase lehet megtudni, hogy ezek a színházi emberek mikor szenvednek valóban, és mikor játszanak rá, hol kezdődik és hol végződik életükben a művészet. Ezért, elképzelésünk szerint, mindennek úgy kellett végbemenni, mintha valami füstös, kábító légkörben történne. A rivalda mentén gyertyák gyúlnak, az asztalokon is gyertyák - rengeteg gyertyacsonk. Amikor kezdik őket meggyújtani, a nézőtéren még nem aludt ki teljesen a fény. És amikor meghal Moliére, anélkül, hogy befejezte volna az előadást, ugyanaz a Bouton oltja el a gyertyákat, aki meggyújtotta őket az előadás kezdete előtt. Aztán a tűzoltóság mindezt megtiltotta, és nem volt semmiféle kábító, füstös légkör, hanem ötven villanylámpácska csillogott le a színpadról. Na, de nem baj A zene pedig orgona- és csembalózene legyen, de ne kölcsönvett klasszikusok Az kell, hogy zeneszerző írja, aki olyan zenét tud szerezni, amely egyszerre modern és klasszikus. Moliére társulatának tagjai lassan gyülekeznek, és abban a füstös, kábító légkörben, amelyről már szóltam, leülnek egy kerek asztal köré. Az asztalon sok rongy van, a színészek apró tükrökbe néznek, és úgy sminkeliK magukat, ahogy ez máig valamennyi színházban lenni szokott. De a jelmezek ne olyanok legyenek, amilyeneket Rjazanyban hordanak, hanem pompásak, mint a Palais Royalban. Aztán belép Moliére - mintha már fellépett volna a király előtt, és idejön a jelenései között, hogy megigazítsa a sminkjét, de ugyanakkor szeme előtt tartja EZT a nézőteret is, felékacsint és a szívére mutat - mármint hogy rakoncát- lankodik, öregszem. Mindez egyfajta alaphang lesz az utána következő látványossághoz, mert a továbbiakban annak egyidőben ilyennek is meg olyannak is kell lennie. És hogy mennyire sikerül az elgondolásunk, attól függ majd, hogy so- hasemvoltra sikeredik-e az előadás, áthozza-e érzelmeimet, kívánságaimat a nézőtérre, vagy nem. V alamikor Nyemirovics-Dancsenko ezzel az ismert mondattal határozta meg a Három nővér fötémáját: „vágyódás a jobb élet után“. Ez a rövidke mondat rávilágított a Művész Színház előadásának egész felépítésére, belső tartalmára. Nyemirovics-Dancsenko számára fontos volt, hogy ez éppenséggel „vágyódás“ és nem „törekvés“, nem „küzdelem“. Egész idő alatt éppen ennek a felfogásnak a pontos megvalósításán fáradozott, ehhez viszonyítva ellenőrzött minden szót vagy színészi színpadi megoldást. Nézetei szerint ez felelt meg Csehovnak. És íme, ezer ember agyában, mint a filmszalagon, egész életükre bevésődik ez a bámulatosan költői előadás, amelyben az emberek álmodoztak és vágyódtak valami elérhetetlen után. Sok év múlt el azóta, hogy ez az előadás létrejött, és noha ezt a darabot sokszor, sok más színházban felújították, majdnem sohasem hatott olyan erősen és mélyen, ahogyan ott. Ennek természetesen sok oka volt. Egyik oka kétségtelenül az, hogy új munkákban nem vehetünk kölcsön egy fégi rendezői gondolatot, még a legszebbet sem. És nemcsak a művészi változatosság kedvéért nem tehetjük, hanem azért, mert múlnak az évek, és a művésznek éreznie kell az időt, meg a nézőjét is. Ahogy Rozov egyik darabjában mondják, ezt az embernek nem az eszével kell értenie, hanem egész szervezetével át kell éreznie. Egyébként persze az ész sem utolsó dolog, tehát nekiültünk, hogy saját módunkon elemezzük Csehov darabját. A Három nővérben az emberek vágyódnak? - tettük föl magunknak a kérdést. Nem, úgy tűnik, hdgy helyesebb volna úgy mondani, hogy határozottan és erélyesen keresnek maguknak valamilyen igazságot. Hallgatják, nézik a történteket, és gondolkodnak, gondolkodnak, gondolkodnak... Sok minden nyugtalanítja őket, sok minden okoz nekik gondot, például az, miért kísérte olyan kevés ember az édesapjuk koporsóját, mitől múlik el az az öröm, amelyet fiatalkorukban érzékeltek. Valami új hivatást keresnek maguknak, bele próbálják gondolni magukat abba, hogy mi lesz kétszáz-háromszáz év múlva, és abba is, hogy miért esik a hó. Nem azért kezdenek véget nem érő beszélgetésekbe, mert vágyódnak, vagy esetleg unatkoznak, hanem azért, mert be akarnak tekinteni létezésük titkaiba. „Csak tudnánk, miért!“ - ez a darab utolsó mondata. Nem, ezek az emberek nem passzívak, locsogásuk nem teszi őket nevetségessé. Létezésük drámai mivolta abban áll, hogy minden energiájuk, okosságuk, műveltségük és intelligenciájuk mellett nem adatik meg nekik, hogy MEGÉRTSÉK saját életüket. Gyötrő kérdésekkel kezdik életüket a darabban, és ugyanazzal végzik is. Rendkívül tevékeny emberek és ugyanakkor teljesen tehetetlenek. Úgy tűnik nekünk, hogy mindez módot ad egy olyan előadásra, amely talán nem lesz elég költő, de belsőleg rendkívül energikus, kiélezett előadás, amelyben az embereket az elemzés szenvedélye zaklatja. A gondolkodás nyers folyamatát szerettük volna hangsúlyozni. Úgy gondoltuk, ez a jólismert darabnak valamelyest új, rugalmasabb körvonalakat ad. De az, ami többé-kevésbé könnyű elméletben, rendkívül nehezen érhető el a gyakorlatban, mert hatalmas szakmai tudás kell hozzá. Egyébként az alapgondolat se fér el egy képletben, és az előadás akaratunk ellenére, bonyolultabb lesz, mint ahogy ezt kívántuk. ÚJ SZÚ 14 000000000000000000000000000000000000000000000000000000 1982. X. 1. > 1 Síi I" ?! I II I (3 S' 5 flsl *H| foil m > S
