Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-20 / 33. szám
J. Jersov A TŐKÉS GAZDASAG A 80-AS EVEK ELEJEN (A cikk első részét lapunk múlt heti számában közöltük) K itartó kereskedelmi „ütközetek“ eredményeképpen a nyugat-európai és más országok acélipari részvénytársaságai 1981-ben magukhoz ragadták az Egyesült Államok belső acélpiacának 25 százalékát. Nagyrészt ez okozta azt, hogy 1981-ben az amerikai kohászati ipar csak termelő kapacitásának 65 százalékát vette igénybe. 1981-ben az amerikai cégek a konkurrenciaharc következtében újabb engedményekre kényszerültek a japán monopóliumokkal szemben. Hozzávetőleges értékelések szerint a Japánnal szembeni amerikai kereskedelmi mérleg hiánya 1981-ben elérte a 15 milliár- dot. Az ezt megelőző évben ez az összeg 10 milliárdot, 1970-ben pedig csupán 1 milliárdot tett ki. Ennek kapcsán az Egyesült Államok kereskedelmi miniszterének helyettese kijelentette, hogy amennyiben a jelenlegi tendenciák továbbra is fennállnak, úgy 1985-re az Egyesült Államok Japánnal szembeni kereskedelmi deficitje eléri a 22 milliárdot, 1990- re pedig a 48 milliárdot. Lényegesen megerősítették helyzetüket a japán cégek a nyugat-európai országok piacain is. Az EGK-or- szágok Japánnal szembeni kereskedelmi deficitje az 1970. évi 0,3 milliárd dollárról 1979-re elérte a 6,3 milliárdot, 1981-re pedig a 10 milliárdot. Az amerikai részvénytársaságok jelenleg nemcsak a kereske- , delem térén vesztik el vezető helyüket a tökésállamok sorában, hanem a közvetlen külföldi beruházások volumenét tekintve is hátrább szorulnak. Az OECD adatai szerint a 60-as évek elején a nyugati országokban megvalósított közvetlen külföldi beruházások 60 százaléka jutott az amerikai részvénytársaságoknak, 1974—79 között ez a mutató már alatta volt a 30 százaléknak. Ezzel egyidő- ben a hetvenes évek második felében szemmel láthatóan növekedett az Egyesült Államok gazdaságába irányuló közvetlen külföldi beruházás. Így például 1974-79- ben a tőkésországok és Japán beruházásainak több mint egynegyede az Egyesült Államokba irányult. A külföldi monopóliumok leányvállalatainak száma többszörösére emelkedett az Egyesült Államokban. A külföldi, elsősorban japán beruházások gyors növekedését az utóbbi években az magyarázza, hogy a japán és más országbeli ipari-kereskedelmi körök így szeretnék megkerülni az exportjukat gátló tarifa- és egyéb akadályokat. Az amerikai monopóliumok versenyképességének gyengülését nem kis mértékben az okozza, hogy a külföldi - elsősorban japán - részvénytársaságoknak az utóbbi években az amerikainál magasabb munkatermelékenységet sikerült biztosítaniok. Reagan elnök beismerése szerint Japánban az egy munkásra vetített gépkocsitermelés kétszerese az amerikainak, a japán kohászati iparban dolgozók munkatermelékenysége pedig közel 25 százalékkal haladja meg az amerikai munkatermelékenységet. A z amerikai ipar termelékenysége csökkenésének egyik alapvető oka a hadiipar elszívó hatása, az Egyesült Államok politikájában felerősödő militaristatendenciák következménye. Seymour Melman, az ismert közéleti személyiség, a Columbia Egyetem professzora megjegyezte, hogy az Egyesült Államokban 1977-ben minden 100 dollárnyi beruházásból 46 jutott a hadiiparnak, Japánban ugyanerre a célra mindössze 3,7 dollárt költöttek. Ennek eredményeképpen 1980-ra Japánban a munkatermelékenység 6,2 százalékkal emelkedett, az Egyesült Államokban pedig 0,5 százalékkal csökkent. A katonai kiadások növelésének leállítására felszólítva, Melman hangsúlyozza, hogy a költségvetés katonai rendeltetésű összegének 7 százaléka elegendő lenne az egész amerikai acélipar magasfokú termelékenységének visszaállítására. Az amerikai termékek verseny- képességének csökkenését okozza az ország tudományos-technikai potenciáljának viszonylagos csökkenése is. Az öt legnagyobb tókésország által a tudományoskutató és kísérleti-konstruktőri tevékenységre fordított költségeken belül az Egyesült Államok részaránya 1962-1978 között 75 százalékról 51 százalékra csökkent. Mindehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az Egyesült Államok ilyen irányú költségei egyre inkább orientálódnak a katonai szükségletek felé a polgári rendeltetésű termékek hátrányára. A piacokért folytatott konkurrenciaharc kiéleződésének feltételei mellett a fejlett tökésországok kereskedelempolitikáját a protekcionizmus gyors felfutása jellemezte, ami az export erőltetésében és az import visszafogásában tükröződött. Megnőtt a protekcionista politika olyan eszközeinek alkalmazása, mint a közvetlen korlátozó intézkedések bevezetése, különleges pótvámok kivetése, valamint „önkéntes“ exportkorlátozó egyezmények megkötése. így például az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok nyomására az elmúlt évben Japán kénytelen volt ,,önkéntesen“ korlátozni az ezekbe az országokba irányuló gépkocsiexportját. A Közös Piac országaiba különféle szintetikus anyagokat és kőolajvegyipari termékeket szállító amerikai monopóliumok a Közös Piac újabb korlátozásaiba ütköztek. Az Egyesült Államok a maga részéről kiterjesztette egész sor nyugateurópai terméket illető dömpingellenes vizsgálatait, és követelte, hogy csökkentsék a tagországok Egyesült Államokba irányuló mezőgazdasági exportjának támogatását. Emellett, kiéleződött a konkurrenciaharc a Közös Piacon belül az egyes tagországok között is. A Nyugaton felfokozódott protekcionizmus komoly károkat okoz a fejlődő országoknak. Jelenleg az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok által exportált termékek jelentős részét érintik a fejlett tőkésországokban hozott protekcionista intézkedések. Mindez megnehezíti a felszabadult országok fiatal ipara által előállított termékek eladását, és tovább növeli kereskedelmi mérleghiányukat. így például az Egyesült Államokban 17 százalék vámot vetnek ki a textilárura és a ruházati termékekre, a Közös Piac országaiban 11 százalékot a híradástechnikai és háztartási rendeltetésű elektronikus berendezésekre, Norvégiában 15 százalékot a bőrárura, Kanadában 10 százalékot a kéziszerszámokra. A fejlődő országokból a nyugati államokba irányuló késztermékek kivitele 1970-1978 között 12 milliárd dollárral nőtt, ugyanakkor, amikor ugyanezen árucikkek tőkésországokból a felszabadult országokba történő exportja 32 milliárddal emelkedett. Az utóbbi években folytatódott ez a tendencia. Ennek következtében a fejlődő országokban gyártott késztermékek fogyasztásának aránya az adott árucsoport összfogyasztásán belül az 1970. évi 1,7 százalékról mindössze 2,9 százalékra emelkedett 1978-ban. Az elmúlt év során valutáris- pénzügyi téren is kiéleződött a helyzet a vezető imperialista hatalmak között. A nézeteltérések egyik pontja a kamatlábak nagyságát érintő kérdés volt. Az infláció leküzdése érdekében a Rea- gan-kormányzat felemelte a kamatlábakat. Washingtonnak ez az akciója érzékenyen érintette a nyugati országok gazdasági életét. A magas amerikai kamatlábak mágnesként vonzották Európából a tőkét, elvonva ezáltal a szükséges eszközöket és megdrágítva a kölcsönöket. Végső soron ezek az intézkedések megnehezítették a nyugat-európai országok számára a válság leküzdését. Az Egyesült Államok által kibontakoztatott „kamatlábháború“ a dollár árfolyamának a többi tőkés ország valutáihoz viszonyított gyors növekedéséhez vezetett. Ez pedig következésképpen számos, a világkereskedelmi forgalomban részt vevő termék árának emelkedését okozta, hiszen a tőkés világ nemzetközi kereskedelmi áruforgalmának jelentős hányada dollárban bonyolódik. Az amerikai valuta árfolyamának ingadozásai és a nyugati kamatlábak emelkedése érzékenyen érintette a fejlődő országokat is, különösképpen a kőolaj, élelmiszer, amerikai műszaki cikkek és egyéb késztermékek behozatalára szorulókat. Eme országok számára a magasabb dollárárfolyam az importköltségek növekedését jelentette, továbbá a külföldi adósságok dollár-reálértékének emelkedéséhez vezetett. Az adott körülmények között az egyetlen lehetőség számukra újabb külföldi hitelek felvétele, ami az amerikai politika következtében csak tovább súlyosbítja valutáris- pénzügyi nehézségeiket. 1982 elején a fejlődő országok külföldi adósságait 524 milliárd dollárra becsülték. Ez azt jelenti, hogy a fiatal államoknak évente mintegy 40-50 milliárd dollárt kell pótlólag előteremteniük, csupán a külföldi adósságok kamatainak fedezésére. A fejlődő országok növekvő külföldi eladósodásának fő oka nem az olajárak emelkedése, amint azt a nyugati propaganda állítja hanem a kamatlábak növekedése. Ha a kőolaj árának egyszázalékos emelkedése következtében a behozatalra szoruló fejlődő országoknak 400 millió dolláros többlet- kiadással kell számolniok, úgy a kamatlábak ugyancsak egy százalékos növekedése már kétmilliárdos pótlólagos kölcsöntörleszté- si összeget igényel, olvashattuk az UNCTAD „ Kereskedelem és fejlődés, 1981“ című beszámolójában. K omolyan befolyásolta a fejlődő országok gazdasági életét az 1981-ben a tőkés világ központjait megrázó válság is. A nyügati országok fejlődési ütemének lassulása csökkentette a fejlődő országok által exportált termékek iránti keresletet. Az elmúlt évben a világpiacon rosszabbodtak az eladási lehetőségek és megváltoztak az árak, elsősorban a nyersanyagokat illetően. így például, 1980-hoz viszonyítva 1981- ben 20 százalékkal csökkentek az élelmiszeripari termékek árai, és több mint 19 százalékkal a mező- gazdasági nyersanyagok, az érc, a fémek és az ásványi nyersanyagok árai. Ezzel párhuzamosan egész éven át emelkedtek a nyugati államokból a fejlődő országokba szállított késztermékek, műtrágyák, gépek, élelmiszerek árai. Mindez a fiatal államok exportbevételeinek csökkenéséhez és importköltségeik növekedéséhez vezetett, és végső soron a felszabadult országok dolgozóinak amúgy is alacsony színvonalát tovább csökkentette. A fejlődő országok helyzetét az elmúlt évben továbbra is károsan befolyásolta a transznacionális monopóliumok tevékenysége. Különleges aktivitást tanúsítottak a japán, az amerikai és a nyugatnémet társaságok. Amint azt a fejlődő országok közgazdászainak 1981 áprilisában, Havannában megtartott második kongresszusán hangsúlyozták, a transznacionális monopóliumok ellenőrzik például a nemzetközi kakaóbab-, banán-, tea-, kávé-, cukor-, rizs- és búzakereskedelem 60-90 százalékát, a kaucsuk-, gyapot-, juta- és fűrészáru-forgalom 70-90 százalékát, a réz- vasérc-, kőolaj-, bauxit-, ólom- és foszfátkereskedelem 50-95 százalékát. Jelentős szerepet játszanak ezek a monopóliumok a gépek, berendezések és más késztermékek kereskedelmében is. A fejlődő országok exporttermékeinek gyártása és kereskedelme feletti ellenőrzés lehetővé teszi, hogy a nyugati monopóliumok kiszipolyozzák ezekből az országokból a hatalmas tartalékokat. így például, csupán az amerikai transznacionális monopóliumok 1969-1979 között 13,2 milliárd közvetlen beruházás után 51,5 milliárd dollár hasznot húztak. 1981-ben a nyugati országok, elsősorban az Egyesült Államok imperialista körei még szélesebb körű támadást indítottak a nemzeti felszabadító mozgalmak ellen, és a fejlődő országokkal szembeni globális stratégiájuk céljául a gazdasági élet és a természeti kincsek feletti ellenőrzés visszaállítását és megszilárdítását tűzték ki. 1981 októberében Cancúnban, ahol a nyolc legfejlettebb tőkés állam és 14 fejlődő ország állam- és kormányfői ültek össze az úgynevezett ,,Észak-Dél“párbeszéd keretében a nemzetközi gazdasági kapcsolatok megvitatására, Reagan amerikai elnök a megnyitón elmondott beszédében igyekezett meggyőzni a fiatal államokat arról, hogy a legcélszerűbb a tőkés fejlődési mód útjára lépni, és megerősíteni a magánszektort a gazdasági életen belül. Kitartóan agitált az amerikai akcióprogram mellett, amely szerint ösztönözni kell a nemzetközi kereskedelmet oly módon, hogy ,,a piacokat megnyitják az egyes országokban és országok között“, továbbá „a magántőke, különösképpen pedig a beruházások beáramlását szolgáló légkör" javítását szorgalmazta. Az elnök határozottan visszautasította a fejlődő országoknak új gazdasági rend kialakítására irányuló követeléseit. A z Egyesült Államok az elmúlt évben, hogy úgymond „létérdekei“ védelmében tevékenyen beavatkozott a fejlődő országok ügyeibe. „A monopóliumoknak szükségük van a külföldi kőolajra, uránra, színesfémekre - és az Egyesült Államok »létérdekeinek« szférájává nyilvánítják a Közel-Keletet, Afrikát, az Indiaióceánt“ - jegyezte meg Leonyid Brezsnyev az SZKP XXVI. kongresszusán elmondott előadói beszédében. Amikor 1981-ben az Egyesült Államokban hatalomra jutott a Re- agan-kormányzat, gyorsan aktivizálódtak azok a körök, amelyek a nemzetközi feszültség fokozására és a militarizmus kiterjesztésére törekedtek. Gyorsan fokozódott a háborús veszély, lényegesen összetettebbek lettek a nemzetközi kapcsolatok. Mindennek feltétlenül negatív kihatása volt a szovjet-amerikai kereskedelmigazdasági kapcsolatokra. A kölcsönös árucserét kedvezőtlenül befolyásolta az elmúlt év során az Egyesült Államok részéről alkalmazott tarifamegkülönböztetós, az állami hitelnyújtás elutasítása, számos szovjet és szocialista országból származó árucikk exportját érintő különlegesen szigorú ellenőrző szabályok. Az év végén a Reagan-kormányzat tovább mélyítette a szovjet-amerikai ellentéteket, hisztérikus provokációs kampányt szítva a lengyelországi események kapcsán. Számos diszkriminációs intézkedést léptettek életbe a Szovjetunió ellen: leállították az Aeroflot gépeinek Egyesült Államokba irányuló járatait, elhalasztották a tengerhajózással kapcsolatos szovjet-amerikai szerződés megkötését célzó tárgyalásokat, még tovább szigorították a Szovjetuniónak eladható berendezésfajták exportját, többek között olyan termékeket is, amelyek a világpiacon a szokványos kereskedelem tárgyát képezik. Egyidejűleg szankciókat léptettek életbe Lengyelországgal szemben is. Az Egyesült Államok minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált annak érdekében, hogy NATO-szövetségesei hasonló lépéseket tegyenek a Szovjetunió és Lengyelország irányában. A kereskedelmi-politikai rendszer megszigorítása a szocialista országokkal szemben újra bebizonyítja a világ közvéleményének, hogy az Egyesült Államok és más nyugati országok a kereskedelmet egyoldalú előnyök megszerzésének eszközévé akarják változtatni a szocialista országokkal szemben. A történelmi tapasztalatok azonban arra intenek, hogy az ilyen politika általában nem éri el a kitűzött célt és elsősorban magának az Egyesült Államoknak okoz károkat. Ezzel kapcsolatban jellemző D. Candallnak, az amerikai kereskedelmi kamara elnökének kijelentése, amely szerint a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti kölcsönösen előnyös kereskedelmi-gazdasági együttműködés ,,lémintosságú az Egyesült Államok nemzeti érdekeit tekintve“. Az amerikaiaknak be kell látniuk, hogy az Egyesült Államok legalább annyira érdekelt a kereskedelmi kapcsolatok kiterjesztésében, mint a Szovjetunió. Az exporttól függ minden hetedik munkahely az amerikai iparban, minden negyedik a mezőgazdaságban és minden egyes milliárd exportdollár negyvenezer új munkahely létesítését teszi lehetővé. A Reagan-kormányzat ama kísérletei, melyeknek célja a nyugat-európai országok bevonása a Szovjetunióval szembeni embargópolitikába, komoly nyugtalanságot keltenek a nyugat-európai üzleti körökben. Ez a politika, jegyzi meg a The Observer című lap szemleírója, ellentmond a nyugateurópaiak üzleti érdekeinek és történelmi tapasztalatainak, hiszen számukra a Szovjetunióval való kapcsolatok fejlesztése politikai önállóságuk megszilárdításának legfontosabb eszköze volt és marad, s növelte szerepüket az egész világot érintő ügyekben. Azok a politikusok, akik mégis behódolnak a washingtoni nyomásnak, számíthatnak a szovjet külkereskedelmi szervekkel való kereskedelmi-gazdasági kapcsolataik rosszabbodására. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy sokkal könnyebb felszámolni a kereskedelmi kapcsolatokat, mint helyreállítani. Ezt szem előtt kell tartani- ok a nyugati országoknak, különös tekintettel az újabb gazdasági megpróbáltatásokat sejtető recesszióra. A Szovjetunió és a többi szocialista ország a jelenleg kialakult nemzetközi helyzetben is megtesz mindent annak érdekében, hogy megőrizze a békét, visszaállítsa az enyhülést, és elősegítse a kölcsönösen előnyös, stabil kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok kiterjesztését a nyugati országokkal. (Mezsdunarodnaja Zsizny)
