Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-06 / 31. szám
szú a A Kommunyiszt című szovjet folyóirat idei harmadik számában jelent meg az ismert angol publicista felfigyeltetó és időszerű írása, amelyet az alábbiakban közlünk. JAMES ALDRIDGE: A KULTÚRA ELLENSÉGEI EURÓPA MINT AZ „EMBERISÉG MŰHELYE“ M ontesquieu, a filozófus, akinek eszméi olyan népszerűek voltak a felvilágosodás korában, azt írta, hogy Európa az emberiség műhelye. A francia gondolkodott a földrajzi determinizmusban és eleve elfogult volt Európa javára, amelyben a bölcsesség és a tudományos haladás kútfőjét látta. Meggyőződése volt, hogy az emberiség jövője az európai kultúrától függ, mivel úgy vélte, hogy a kontinens földrajzi környezete ideális az emberi természet legjobb tulajdonságainak kibontakoztatása számára. Nézetei abban a korban haladóak voltak, de az európai expanzionisták saját érdekeikhez idomították azokat, és felhasználták nagyhatalmi hódításaik igazolására. Habár Európa ma már nem nagyon tarthat igényt az emberiség egyetlen „műhelyének“ szerepére, mégis az egész emberiséget gazdagító eszmék egyik éltetője maradt. Európában nincs egyetlen olyan ország sem, amely ne járult volna hozzá az egész emberiség kulturális örökségéhez. Ez a hozzájárulás még szembetűnőbb, ha áttanulmányozzuk minden ország történelmét és minden nyelvben, minden nemzetben felfedezzük egy sajátos kultúra jelenlétét, amely egyedülálló az adott földrajzi helyen, de ezzel együtt elválaszthatatlan az egész kontinens vívmányaitól. Ennek a jelenségnek megvan a saját történelmi logikája. Európa történelme - egyes nemzetek sorsa, egyes kultúrák összefonódásának története. Mindig egymás ölelésében éltünk, s habár Európa történelme a háborúk és a nemzetek versengése, az állandóan változó szövetségek történelme volt, nem a katonai hódításoknak, hanem egyedülálló kulturális vívmányainak köszönhetően győzedelmeskedett. El kell ismernünk, hogy a mai európai országhatárok a legreálisabb és a legokosabb módon léteznek. A történelem folyamán azonban soha egyetlen határ sem volt olyan éles vonal, amely hermetikusan elzárta volna az egyik országot, az egyik népet a másiktól. Valamennyien tudjuk, milyen gyakran keveredett a határvidékek lakossága a „külföldiekkel“. Csakhogy - természetesen - tévedés lenne kulturális viszonylatban túlzott jelentőséget tulajdonítani ennek a keveredésnek. Ennek ellenére Európában sehol sincs olyan nemzeti kultúra, amelyen ne érződne a szomszédok hatása, többek között a kulturális „inváziók“ eredménye. Nem a nyelvekről van szó, habár a nyelvek is keveredhetnek. Mindenekelőtt a hatalmas társadalmi mozgások kereszteződéséről kell beszélnünk, amelyek most ismét megindultak a nyugat-európai társadalmakban. Tekintet nélkül az erőszak, a versengés és elnyomás hosszadalmas szakaszaira, végül mégis kialakult az általános euróftai kultúra, amelyet a gótika, a reformáció, a reneszánsz, az ipari forradalom stb. korszaka szült. A nemzeti kultúra sosem volt „tiszta“. Az eszmék sokkal szélesebb körű áramlásának terméke, mint azok a szűk határok, amelyeket országhatároknak nevezünk. A művelt ember minden európai országban mindig is igyekezett magába szívni nemzeti kultúráját. Csakhogy ez sosem volt elég számára, a mások által létrehozott legjobb értékek feltétlenül magukra vonták figyelmét. Shakespeare egész Európáé és az egész világé éppúgy, mint Beethoven vagy Tolsztoj. Nem vagyunk függetlenek egymástól. Csak az ostoba, vagy az előítéletektől reménytelenül szenvedő ember állíthatja, hogy Európa valamely országa gazdagabb kultúrával rendelkezik, mint a másik. Kié ez a kultúra Függetlenül az államhatároktól és korlátozásoktól az egész európai kultúrát, mindenekelőtt Nyugat-Európa kulturális kincseit új veszély fenyegeti. Mi Angliában már tudjuk, hogy valahol Walles vagy Cornwall hegyeiben már kiástak egy mély tárnát, amelybe- mint állítják - nukleáris háború esetén elrejtik legértékesebb műkincseinket. A sajtóhírek szerint Franciaországban, Nyugat-Németországban, Hollandiában, Svédországban és talán Belgiumban is kidolgozták a műtárgyak „megmentésének“ hasonló tervét. Ezzel egyidöben óvóhelyek épülnek az „elit" kisszámú csoportja részére, akik- állítólag - képesek lesznek a nukleáris katasztrófa után visszaállítani a „jogrendet", s ennek alárendelni a-lakos- ság megmaradt részét. A népek gyakorlati megsemmisítésére készülve filisztereink így akarják demonstrálni „sze- retetüket" az európai civilizáció kulturális értékei iránt. Van valami patologikus öngyilkos vonás a műkincsek megőrzésének eme tervében. A reneszánsz a maga idejében rendkívüli módon elősegítette a tudomány és a művészet fejlődését. Most azonban a burzsoázia a jelenből ítélve sokkal egyszerűbben vélekedik: utánunk a vízözön. Balgán arra számít, hogy „túléli“ a nukleáris háborút, és kész kockára tenni saját társadalma jövőjét, mintegy úgy határoz, ha már nem tud életben maradni, hát más se maradjon életben. Csakhogy azok a műalkotások és kulturális értékek, amelyeket az előző nemzedékektől örököltünk, nem a burzsoáziáé, s nem neki kell a föld alá rejteni vagy birtokolni azokat. A reneszánsznak, amely megalapozta a mai európai kultúrát, nem a személyes birtoklás volt az alapja. A reneszánsz intellektuális egysége Európában nem a katonai hadjáratok, hódítók esztelen terméke volt, hanem a művészek, a filozófusok, a tudósok, az iparosok és a parasztok tevékenységének eredménye. Éppen ez az egység ihlette nemcsak a magas művészetet és a számos tudományos felfedezést, hanem a kor forradalmi filozófiai eszméinek születését is. Az európai eszméknek, a művészetnek és a tudománynak ezt az egységét nem volt könnyű megőrizni. Voltak olyan időszakok, amikor a legjobb európai vívmányokat dicstelen célokra használták fel A kapitalizmus megjelenésével ilyen sorsra jutott a tudományos eredmények többsége is. Erről nem azért szólunk, hogy rossz fénybe állítsuk az intellektuális vívmányokat. Az események ilyen alakulását a burzsoá rendszernek a saját pozíciói megőrzéséért folytatott könyörtelen harca és az imperializmus- a monopolisztikus monstrumok egymás elleni harca- váltotta ki. Napjaink imperialista körei úgy tervezik, hogy megszabadulnak a dolgozó lakosság jelentős részétől, és izolálva őket, a munkanélküliek műveletlen, könnyen uralható seregévé változtatják, akik elkeseredésükben egy új fasizmus eszméi felé sodródhatnak. S mi történik közben kulturális örökségünkkel? 1834-ben Angliában törvény született a szegényekről, amely ezt a réteget a bűnözök kategóriájába sorolta. A szegények sorsára jutottak azok, akiket az ipari forradalom nem tudott, vagy nem akart produktívan használni. Sokukat bűnözőkként ítélték el és Ausztráliába telepítették. Nem tudjuk, mi lesz napjaink szegényeivel, a hárommillió munkanélkülivel. Semmilyen esetben sincs sok lehetőségük a szellemi gyarapodásra társadalmunk jelentős művészeti és kulturális értékeivel való találkozás által. A nemzeti műveltség alacsony szintje reális probléma. Egy átlagos munkáscsalád gyermekének nagyon kevés lehetősége van arra, hogy kellő iskolai végzettséget szerezzen, vagy bejusson az egyetemre, s ezért Angliában gyorsan csökken a képzettség általános szintje. 1981 első kilenc hónapjában Anglia és Walles iskoláiban négymillióval kevesebb könyvet adtak el, mint az előző évben. Ma az angol iskolások 40 százaléka 16 éves korában felhagy a tanulással és már sosem részesül semmilyen képzésben vagy szakmai felkészítésben. 1981-ben 3000 egyetemi tanár veszítette el állását, és még sokakra vár hasonló sors az elkövetkező években. Az Angliában jelenleg hatalmon levő kormány pedig nyugodtan bevallja, az ország nem engedheti meg magának, hogy az egész ifjúságot oktatásban részesítse. Művelődés helyett a hatalmas és állandóan növekvő katonai kiadásokra kell a pénz. Fenyegetés az európai kultúra számára A nyugat-európai országokban több és több egyszerű embert fosztanak meg a kultúrától, s ezzel egyenes arányban nő a kultúra kommersz vulgarizálásának veszélye. Bizonyos mértékben ez a háborús veszély kiélezését is eredményezi. A kultúra vulgarizálásának régi, majdnem- hogy hagyományos formái változatlanok, a fennálló rendszer elválaszthatatlan vonásai. A kultúra áruvá változtatása a kapitalizmus erkölcsi bukásának egyik első megnyilvánulása volt. Ezt a gyakorlatot, legalábbis Angliában, ma a kormánypolitika szintjére emelték. A konzervatív kormány döntést hozott, hogy az ország nemzeti emlékműveit •magánvállalkozóknak adják át jövedelemszerzés céljából. A nyugat-európai művészet kimagasló alkotásainak jelentős része - mint ismeretes - mindig is magánkézen volt és van, ezeket mind gyakrabban adják-veszik, hasonlóan, mint mondjuk - a szappant. Modernebb terminológiával élve úgy is mondhatjuk, hogy a részvényekhez és értékpapírokhoz hasonlóan adják és veszik őket, mivel a műalkotások nemcsak áruk, hanem előnyös tőkebefektetések is. Nemcsak a műkincseket, a tudomány és a technika vívmányait is áruba bocsátják. Szerencsére nem minden tudós elégszik meg azzal a megalázó helyzettel, amelyet igyekeznek rákényszeríteni. Míg a burzsoázia eléggé művelt ahhoz, hogy élvezze a hatalmas európai kulturális örökséget, addig az egyes nyugat-európai országok munkásosztályának műveltségi szintje világosan demonstrálja a dolgozók és az általános kulturális értékek közti távolságot. Ahhoz, hogy a dolgozó embereknek lehetősége legyen találkozni a magas kultúrával, nemcsak kapott műveltsége korlátoltságát kell leküzdenie, hanem bizonyos értelemben egy társadalmi akadályt is át kell lépnie. Idegen a küszöbünkön Nyugat-Európa szinte naponta visszatekint múltjára és látva jelenét, meggyőződhet arról, hogy különbözik az Egyesült Államoktól. Ennek ellenére a nyugat-európai országok kultúráját mindinkább áthatja az amerikai befolyás, s ez a külső befolyás gyakorta negatívan nyilvánul meg. Míg az Egyesült Államok legjobb kulturális eredményei csak korlátozott mennyiségben jutnak el hozzánk, addig éppen a rossz okoz reális gondokat. A második világháború után Nyugat-Európa történelmét olyan döntő mértékben határozta meg az amerikai befolyás, hogy a hidegháború idején alázatosan alárendelte magát az amerikai politika Szovjetunió elleni legkisebb lépéseinek is, függetlenül attól, milyen kormány volt ha- talmpn. A hidegháború térnyeréséig az Amerika és Európa közti hagyományos kulturális csere nagyon gyümölcsöző volt. De a hidegháború a kultúra sírjává változtatta Amerikát, ami bizonyos mértékig Nyugat-Európát is érintette. Az amerikaiak a kulturális export keretében Nyugat- Európába szállítják a kegyetlenség és az erőszak saját mintapéldányait. A televíziók képernyőiről estéről estére hozzászoktatnak minket az amerikai bűnözéshez, gyilkosságokhoz, narkomániához, a durva szexhez. Ha belegondolunk, miért is teszik ezt, rájövünk, hogy így akarnak minket hozzászoktatni az erőszakra és a bűnözésre való hajlamhoz, amely jellemző az amerikai életformára. S nyomban ezután azt próbálják elhitetni velünk, hogy az amerikai életforma maga a tökély és mindenképpen követésre méltó. Hol érintkezik a politika és a kultúra Kontinensünk nyugati része monopolista urainak jóváhagyásával az amerikai kapitalizmus a nyugat-európai országoknak a kultúrától való megfosztása politikáját folytatja, s ma már nem elégszik meg csak a társadalmi befolyás szférájával. Tovább megy, a nukleáris háború katasztrófájával fenyegetőzik. Ez jelent most legnagyobb veszélyt az európai kultúra számára.Az Egyesült Államok jelenlegi kormányzóinak meggyőződése, hogy megnyerhetnek egy „korlátozott“ nukleáris háborút Európában, a neutronbomba előállítása, a szárnyas rakéták európai telepítésének tervei - nimdez nemcsak az európai kultúrát fegyegeti, hanem az életet is a kontinensen. Ázt a cinizmust, amellyel Washingtonban a „korlátozott“ háborúról beszélnek, amelytől állítólag meg lehet védeni az USA területét, Európában mindenekelőtt úgy fogják fel, mint nyugat-európai nemzetek létérdekei iránti megvetést. Ez az amerikai kormánykörök által az európai civilizáció több évszázados történelme, a világ fejlődése számára az európai kultúra jelentősége meg nem értésének egyértelmű megnyilvánulása. Ez a monopoltöke anti- kulturális politikájának logikus következménye. E s mit gondolhatunk azokról a nyugat-európai államférfiakról, akik készek az őket is pusztulással fenyegető idegen politika oltárt n feláldozni országuk lakosságának millióit? Lehet-e őket egyáltalán müveit embereknek nevezni? A nyugat-európai nemzetek napról napra mindinkább tudatosítják, hogy választás előtt állnak. A bonni, amster- dami, párizsi, római, londoni, madridi, athéni hatalmas béketüntetések nemcsak azt bizonyítják^ hogy állandóan több és több ember kész megvédeni a békét, hanem azt is, hogy készek harcolni a civilizáció vívmányainak megőrzéséért, azért, hogy az emberiség végérvényesen megszabaduljon a tudatlanságtól, erőszaktól, kizsákmányolástól. Vili. 6. Csótó László: Nézelődött
