Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-30 / 30. szám
O —éretnék írni a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkaráról - mondom telefonba Janda Ivánnak, a bratislavai Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium igazgatójának, az énekkar művészeti vezetőjének és karnagyának. - Úgy tudom, a hét végén Léván lesztek, a rendes havi központi próbán. Ezt az alkalmat használnám ki, hogy találkozzam veletek. - Jól van, csak gyere, találunk időt, szombaton vagy vasárnap. Bár nem lesz könnyű, mert közben fellépünk Zselizen mindkét napon, és épp most vendégünk is van, a szófiai Rogyina-kórus, mellyel régóta baráti kapcsolatban vagyunk - válaszolja Janda Iván, aki még megadja szálláshelyük, egy internátus címét. Vasárnap délelőtt van, szép időben érkezünk Lévára (Levice). Hamar megtaláljuk az internátust, ahol azonban a portáson kívül senki. - Reggelizni mentek a szállodába, nemsokára visszajönnek, azt mondták, még akarnak próbálni - tájékoztat a többemeletes épület őre. Leülünk az előcsarnokban, de néhány perc múlva már látjuk az ablakon át, hogy a kapu előtt bolgár buszok állnak meg egymás után. Bolgár és magyar szavak hallatszanak, több ismerős arc tűnik föl, így nem nehéz kitalálnom, hogy együtt jött a két énekkar. Az egyik a szálláshely felé veszi az irányt kisebb-nagyobb csoportokban, a másik a szomszédos épület felé, ahol a próbaterem van. Ez a másik a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, röviden, a CSMTKÉ.- Hát most nem tudom, beszélgethetsz-e valakivel is, mert próbálnunk kell - mondja Janda Iván. - Tegnap este, a zselizi fellépés után, közös vacsoránk volt a bolgárokkal, később keltünk, elhúzódott a reggeli. Egy körül megyünk ebédelni, aztán indulunk megint Zselizre. Talán ebéd közben. És a karnagy is belép a próbaterembe, ahol már mindenki helyet foglalt kottalappal a kezében, sőt, az egyik szólam már éberen figyeli Vass Lajost, az Erkel-díjas zeneszerzőt, akit a dalkultúránk iránti érdeklődése, szeretete és elkötelezettsége emberként is, vendégkarnagyként is a kórushoz kötött sok esztendő során; nem tudhatom, de azt hiszem: ott van a kórus a szívében, a lelkében. Magyaráz most is lendülettel, aztán dallamok hangzanak föl intésére, egy másik kézmozdulatára elcsendesednek, majd újraindulnak, újra és újra. ÚJ SZÚ Van időm belelapozni a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának történetébe, mely 1964 őszén kezdődött Nyitrán, abban a városban, ahol akkor már néhány éve egyre bővülő keretek között folyt egyre eredményesebben a magyar pedagógusok képzése. Az énekkar megalakulásával jó gondolat vált valósággá nem kis lelkesedéssel és nem kisebb céllal, mint azzal, hogy a CSMTKÉ ,, hatást gyakoroljon a vidéki énekkarokra, műsorpolitikájukra, úgy képezze tagjait, hogy azok később önálló karvezetökként tevékenykedhessenek, kiváló művészi produkciókkal terjesztve Szlovákia magyarlakta vidékein a kóruskultúrát, és nem utolsósorban az, hogy magasabb szintre emelje az iskoláinkban folyó zenei nevelést“, (CSEMADOK-év- könyv, 1974). Költő, népművelési vezető, karnagy és zeneszerző volt ott a bölcsőnél; az első összejöveteleken száznál többen jelentek meg, saját költségükön. És tanultak, dolgoztak. Az első hangversenyt 1965-ben tartották Nagymegyeren (Čalovo), és még ebben az esztendőben további fellépések más városokban, a Jókai-napokon, Gombaszögön, ahol azóta többször jelen voltak, mint ahogy további országos seregszemléken, irodalmi napokon. 1966. január 1 -tői a CSE- MADOK anyagi támogatásával működik az énekkar, melynek tíz évig neves nép- zenekutatónk, Ag Tibor is a karnagya volt. Sok hangversenyt adtak az elmúlt tizennyolc esztendő mindegyikében, falvakban és városokban a Csallóköztől a Bodrogközig és számos más helyén az országnak, aztán külföldön, az NDK-ban, Lengyelországban, Bulgáriában, Magyarországon, Finnországban, Ausztriában, Írországban, Angliában. Megalakulásuk után egy évvel a budapesti Zene- akadémia nagytermében a Vasas Szakszervezetek Központi Művészegyüttesének Énekkarával adnak közös hangversenyt, melyen ott van Kodály Zoltán; 1971-ben az írországi Cork-ban rendezett nemzetközi énekkari fesztiválon az elsőnek járó díjjal tüntetik ki a női kart, negyedik a vegyeskórus; eddig kétszer vettek részt a debreceni Bartók Béla nemzetközi kórusfesztiválon, ahol a köztudottan erős mezőnyben az elsők között végeztek, mint ahogy több más találkozón. Legutóbbi szép sikerüket az idén tavasszal érték el, amikor a szlovákiai énekkarok számára ötévenként szervezett újabb minősítő versenyen nemcsak hogy első sávval védték meg helyüket az A kategóriában, de ők voltak legjobb előadói a versenyre részben kötelezően megjelölt kortárs szlovák zenei műveknek; szereplésükről, elismeréssel írtak a szlovák lapok. Műsorukon a magyar nyelvterületet átfogó népdalok egész sora szerepel, Bartók-, Kodály-, Bárdos-, Vass-, Farkas- feldolgozásban, továbbá Suchoň-, Ferenczy-, Kardos-, Zema- novský-múvek többek között, de ugyanúgy Monteverdi, Lassus, Vivaldi, A hosszan folytatható sorból a legkedvesebbek közé tartoznak: Kodály: Mátrai képek, Vass: Jövendölés, Szíjjártó: Esti hangulat Zsérén, Bartók: Négy szlovák népdal. E vázlatos áttekintésben említsük meg hanglemezüket, mely az Opus gonnitási Nyelvű Alapiskola igazgatója, aki ötvenháromtól tanít és 1978 óta az énekkar elnöke.- Annak idején, az első összejövetelünkön százhúszan voltunk. Jelen pillanatban nyolcvanöt tagja van a kórusnak, ebből most hatvanketten vagyunk itt; hogy hányán leszünk két hét múlva Gombaszögön, ahol a jubileumi, a kétszáza- dik összejövetelünk lesz, még nem tudom. Mindig vannak hiányzók. Apukák, anyukák is a tagok, van, akit már unoka vár haza. Nekem szintén van két gyerekem, és részben azért könnyebb a helyzetem, mert a feleségem nem énekel, velük lehet, másrészt, nincs olyan gondom, hogy az igazgató nem enged el, a kollégák is megértők. Sok függ ettől, és azt hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom: azért, hogy mi itt lehetünk, énekelhetünk, köszönet elsősorban a csaCIMTKE dozásában jelent meg, aztán rádiófelvételeiket és nevelő-hangversenyeiket. Mindez persze „csak“ tényekkel, számokkal jelzett történt, mely a háttéröl, az összetartó erőkről, az énekkar belső életéről, az egyénenkénti és együttes magatartásról keveset érzékeltet, éppen ezért: figyelni erre az oldalra is nemcsak izgalmas (lehet), hanem feladatunk, kötelességünk is. A nagy, az ünneplő szavak mögött rápillantani az emberre; a körülményekre, melyek között olyan pedagógusok alkotnak teremtő közösséget, akiknek nem kevesebb a munkájuk, mint bármely más pedagógusnak az országban. Nincs szándékomban, meg fölösleges is lenne azzal a „nagyító“ fogással élni, hogy például ezen a napfényes vasárnapon lehetnének ők is a családjuk körében, valahol víz mellett vagy házkörüli munkával, ehelyett itt próbálnak, és vár még rájuk egy fellépés a zselizi hőségben. Nem élek ilyen szöveggel, mert ezt vállalták ezek a tanítók, és csinálják is szívesen, ha olykor, különböző okok miatt, csökken is a kedvük, némelyikükben talán a kiválás gondolata is fölbukkan. Nem számítva most ide azokat, akik kénytelenek megválni az énekkartól, mert, mondjuk, a családi körülmények már nem teszik számukra lehetővé, hogy (nem egy esetben) több száz kilométert utazzanak négyhetenként a két-három napos központi próbára, aztán a fellépésekre, hosszabb turnékra; hogy órákat szenteljenek otthon a tanulásnak, gyakorlásnak. Nem véletlen, hogy a tizennyolc esztendő több mint háromszáz ember fordult meg az énekkarban, de azért alapító- és, úgymond, régi tagok is vannak szép számmal. Egyik ilyen alapítótag Horsicza Ferenc, a Hidaskürti (Mostová) Magyar Taládnak, aztán a kollégáknak, akik távollétünk alatt helyettesítenek bennünket. Sokan éppen a meg nem értés hiányából adódó nehézségek miatt váltak ki a kórusból. Voltak persze, akik azt hitték, hogy ez csupa szórakozás, rekreáció, aztán amikor látták, hogy munka, elmentek.- A távozásokban meg egyáltalán abban, hogy, tudomásom szerint, utánpótlás-gondokkal küzd a kórus, más nem játszott szerepet?- Sajnos, az énekkar nem mindig kapta meg azt az erkölcsi elismerést és támogatást, melyet megérdemelt volna. Ha mások, legyenek akár tekézők, díjat nyernek valahol, üdvözlőleveleket, pénzt kapnak, ha mi hozunk nagydíjat, ránk se figyelnek, egy szál szegfű nem sok, any- nyit sem látunk. És ezt érzi a tagság. Négy-öt éve a CSEMADOK Központi Bizottságával gyengült a kapcsolatunk, melyről azért reméljük, hogy rövidesen megerősödik újra. Egyébként majdnem úgy van, hogy az országos énekkart nyugat-szlovákiai kollégák alkotják, keletebbről jóval kevesebben vannak. Távolság, idő, pénz — sorolhatjuk az okokat. Szükség lenne újabb tagokra, különösen a férfiszólamokba. A CSMTKÉ-tagság anyagi áldozatokkal is jár mindegyikük számára, persze nem azzal az ötven koronával, ami a tagsági díj évente. Honoráriumot nem kapnak, csupán napidíjat, és az útiköltséget fizetik ki nekik. Mire ez az írás megjelenik, éppen Bulgáriába indulnak a Dimitrov- centenáriumra, ami itt azért érdekes, mert a költségek nagy részét saját zsebükből fizetik. Pedig akár ajándékút is lehetett volna, az elismerés, a megbecsülés egyik jeleként. A CSMTKÉ-nek nincs székháza, állandó helye, helyisége. Nem kevesebb a munkájuk, mint bármely más pedagógusnak (Gyökeres György felvétele) A tizennyolc év alatt három garnitúra ruhát kaptak. A riport Zselizen folytatódik, fellépés után. úgy tervezem, hogy többen leülünk a Schubert-park valamelyik fája alá, de hamar kiderül, hogy ez lehetetlen, indulnak a buszok a folklórcsoportokkal, viszik az énekkari tagokat is, kit erre, kit arra. Ketten maradnak, de őket is várják, siessünk. Pálinkás Zsuzsanna komáromi (Komárno) tanítónő, matematika-fizika szakos, alapítótag, gyermekkórusok karnagya:- Az énekkarban olyan igényes munkát követelnek meg, amelynek nemcsak kezdete és folyamata van, hanem gyümölcse is. Keményen kell dolgozni, sokkal többet, mintha a tagok egy helyről lennének, és mintha hetente találkoznánk két-három órára. Néha eszébe jut az embernek, hogy kilép az énekkarból, de mindig van új élmény, amely feldobja, amelyben máshol nem lehetne része. Az iskolában és iskolán kívül sok feladat hárul ránk, pedagógusokra, ezért is a fluktuáció, két-három év után nem mindenki bírja. De azért volt rá példa, hogy a szülés után visszatértek anyukák. Lévay Tibor Rimaszombatból (Rimavská Sobota) 1965 óta tag, otthon van gyermekkórusa, vegyeskara, fúvós zenekara; az ő kórusa részt vett minden Kodály-napokon; zene szakos, huszonhárom éve tanít.- A zenét szerető és művelő-tanító padagógusok legyenek akármilyen képzettek, itt tanulnak. Minden összpontosítás feltölti az embert, és feloldja, segít az otthoni gondok leküzdésében. Merthogy mi itt beszélgetünk, vitatkozunk a tanítók helyzetéről, munkájáról, módszertani kérdésekről úgyszintén szó van. Ismerjük a falvakat, így nemcsak tankönyvből taníthatjuk a honi valóságot, nemcsak újságból ismerjük a kulturális eseményeket például. Ami engem illet, az igazgató is, a kollégák is segítenek, az igazgató maga szintén tagja kórusunknak. Ami az egészet illeti, egy kicsit mostohán kezelnek bennünket, és valóban úgy van, ha egy énekkari tagot megdicsérnek, meg kell dicsérni a férjet vagy a feleséget is. Mindketten elismeréssel szólnak Vass Lajosról, kevésnek tartván csupán annyit mondani, hogy sokoldalú zenész. Zeneművész, pedagógus, karnagy, tanító, nevelő - lélekkel, türelemmel. Néhány perc múlva az utolsó buszok is elhagyják Zselizt. Két hét múlva, Gombaszög után, Janda Ivánnal a Duna utcán.- A kezdet? Egyszerű kórusmüvekkel kezdtünk, és zömében olyan emberekkel, akik nem tudtak lapból énekelni. Ma már kottaismerők a tagjaink, akiknek több mint a fele énekkar-vezető. És ez az egyik legnagyobb eredmény. A másik az, amit modern müvekkel értünk el az új hangzások kialakításában, az új elemek összehangolásában, a szólamok kiegyensúlyozásában. Ezt a munkát a mi énekkarunkban nem lehet jókedvből végezni, csak elkötelezettséggel és odaadással, amiért minden elismerés tanítóinknak. Bár meg kell mondani, az utóbbi időben hézagok mutatkoznak a próbára- járásban, igaz, nem keveset kell teljesíteniük tagjainknak az énekkaron kívül is. Én magam jövőre leszek hatvanéves, ha nyugdíjba megyek, szeretnék teljes erőbedobással az énekkarnak élni.- A megalakulásotok tizedik évfordulójára kiadott ünnepi füzetben az egyik derűs hangulatú fényképen Kodály Zoltán látható körötökben. Bizonyára, erőt, hitet, lendületet adó élmény volt a vele való találkozás. És itt hadd kérdezzem meg mindjárt, készültök-e a Kodály-centenári- umra.- Igen, a pesti hangversenyünk szünetében odajött hozzánk Kodály Zoltán, elbeszélgetett velünk; értékelte szereplésünket, és többek között azt mondta, szép hangok vannak a csehszlovákiai magyarságban. Születésének századik évfordulója alkalmából a kassai Csermely kórussál közösen készítünk Kodály- emlékmüsort, és szeretnénk még egy emlékhangversenyt Galántán vagy valamelyik más városban. Fejeződjék be ezzel írásom, vagyis Kodály Zoltánnal, akihez méltónak lenni a legméltóbb feladatok egyike. De hogy ez a feladat a jövőben is teljesüljön, híven a hagyományokhoz, ahhoz nemcsak felelősségteljes viszonyulás, odaadás, áldozatkészség, lelkesedés szükségeltetik, hanem valami más is, aminek hiánya, úgy vélem, akarva-akaratlanul belekerült e riport szövetébe. És az a valami nagyon kellene a szép ívben fölfejlödött csehszlovákiai magyar kórusmozgalom további értékteremtő munkáját is elősegítendő. BODNÁR GYULA 1982. VII. 30.
