Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-02 / 26. szám
MERRE TART MUM? TÖPRENGÉS EGY ÚJABB NÉPRAJZI KIADVÁNY MEGJELENÉSE ELŐTT ,, Lesz-e a moccanásból mozdulat? Lesz-e az akarásból akarat?" (Szabédi László) A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatásának elméleti és gyakorlati problémái címmel 1980. május 26-28 között Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) tartott tanácskozás anyagának magyar nyelvű kiadása (a Néprajzi Közlések egyik köteteként) még mindig várat magára. Viszont ugyanez az anyag megjelent szlovák nyelven a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete és a CSEMADOK közös kiadásában (Bratislava, 1981). Ezzel egyben gyakorlati problémáink, bajaink elméleti orvoslásának újabb mérföldkövéhez érkeztünk, ami ürügy a vissza- és előretekintésre egyaránt. Volt egyszer egy „vita“ avagy eredmény-e a fölháborodás? Nem tudom, „bűnrészességem“ miatt nem visszatetszö-e azt az eszmecserét fölemlegetnem, amely három éve zajlott ezeken a hasábokon?! De semmiképpen nem fölösleges, hiszen egy alapvető kérdésben - a publikációs lehetőségek kérdésében - nem tisztázódott (még elméletileg sem!) a kép. „Vitaindító“ írásomban állítólag „elbagatellizáltam" ezt a problémát, és figyelmen kívül hagytam egyetlen napilapunk, valamint a képes hetilapjaink által nyújtott lehetőségeket. Úgy látom, itt a fogalmak pontos tisztázására van szükség, különben fönnáll a „két malomban őrlés“ veszélye... A tudományos életnek ütőere (lehet) egy jó tudományos folyóirat (esetünkben természetesen nem szabad egy „csak“ néprajzi szaklapra gondolni! Sokkal inkább egy honismereti vagy társadalomtudományi folyóirat jöhet számításba!), amelynek publikációi természetesen „nem tudományos nyelvezetükkel tűnnek ki“, hanem a szakemberek szűkebb rétegét érintő tematikájukkal, módszertani megközelítéseikkel. Jó szerkesztő irányításával az ilyen lap komoly szervezőerővé is válhat - ezért fontosabb az akár időszakonként megjelenő tanulmányköteteknél. Németh László egyik Írásában a befogadók képzettségi szintje alapján az ismeretterjesztésnek három lépcsőfokát különbözteti meg. Nos, napilapunk és hetilapjaink nagyjából a két alsó szintet képviselhetnék (többé-kevésbé képviselik' is, és senki nem állítja róluk, „hogy a néprajzkutatóknak nem adnának helyet“), míg a Természet és Társadalom - ha sikerül kimozdítani mostani állapotából - az ismeretterjesztés (ez sem tudományos fórum!) felső fokát jelenthetné. Az itt szóba hozott orgánumok elsődleges jelentősége tehát nem „értékes anyagfeltárásukban“ van, hanem tudat- formáló erejükben! Két külön kérdésről, külön műfajról van szó, s bármennyire is fáj, a tudományos fórum kérdése továbbra is megoldatlan! Sok mással együtt ... Például az akkor sürgetett csoport-, csúnyán: team-munkák megszervezésével, amelyre már történt ugyan kísérlet, de a lelkesedés szalmalángnak bizonyult, s ellobbant, mielőtt valami meleget adhatott volna. Az emlegetett véleménycsere egyetlen eredménye tehát az lett, hogy „sikerült néhány embert fölháborítani“? Ér ez valamit egyáltalán? önmagában nem sokat, ám ha meggondoljuk, hány pollenszemcse „fölöslegesen kárba veszik“, míg aztán közülük egy mégis megtermékenyíti a virágot, akkor tán mégsem volt annyira hiábavaló az akkori papírfogyasztás. A konferencia avagy „két part közt a mederben...“ Az írásom ürügyéül szolgáló tanácskozás sem büszkélkedhet több konkrét eredménnyel (legfeljebb mások kedélye lett fölhergelve!), bár a fent említett vitában is publicitást nyert javaslatok döntő hányada ott is elhangzott - sokkal tekintélyesebb emberek szájából. Elméletileg tehát már meg tudjuk oldani gyakorlati problémáinkat... Nézzük azonban a szóban forgó kiadványt: mit tudhatunk meg belőle? Az első pillantásra feltűnik, hogy a magyarországi és a hazai szlovák etnográfusokat (lásd főleg Sofia Kovacevicová, Paládi- Kovács Attila, Magda Periková, Ujváry Zoltán, Ikvai Nándor stb. előadását) a szlovákiai magyarság néprajzi kutatása elsősorban az interetnikus kapcsolatok vizsgálata, valamint az egyes etnikus jegyek pontos különválasztása szempontjából érdekli. Csakhogy... Mert van „csakhogy“ is, hiszen a szlovákiai magyarság nemcsak mint „kutatandó népcsoport“, objektum, de mint kulturális életet kialakítani igyekvő mikrotársada- lom, szubjektum is létezik! Az egészséges, pezsgő szellemi élet kialakulásának elengedhetetlen feltétele többek között a tudományok és művészetek állandó ápolása. Ami egyben azt is jelenti, hogy jó lenne, ha mi magunk igyekeznénk (elsősorban a saját szempontunkból, a saját érdekünkben! Haladó, hagyományainkat fölgyűjteni és tovább ápolni. Ne arra várjunk, hogy mások érdeke mikor esik már egybe a miénkkel, ami aztán munkánkat ,,könnyíthetné“. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy az összehasonlító vizsgálatokat az egymáshoz mérendő anyagok alapss megismerése előtt nemigen erdemes erőltetni... Most látszólag ellentmondók egy régebbi írásomnak, ahol a komparatív kutatásokat sürgetem éppen hazai magyar szakemberektől (érthető, hiszen adva van a két nyelv, két kultúra jó ismeretének a lehetősége). Az ellentmondás azonban csak látszólagos, ugyanis most sem azt mondom: „ezt csináljuk, azt ne; ők csinálják, mások viszont ne...“ Sokkal inkább a fontossági sorrendre szerettem volna rámutatni! Bizony az összehasonlítandó anyagot még korántsem ismerjük eléggé! Van még mit gyűjtenünk - erre a hazai magyar néprajzosaink most nyomtatásban megjelent kutatási beszámolóinak foghí- jassága is utal. Hadd ne soroljam föl itt, mi minden „maradt ki“ (tematikailag és területileg) az eredmények számbavétele során. Mindenesetre van még dolgunk! Mit is akarunk tulajdonképpen avagy hogyan tovább? Ha elfogadjuk a fentebb kifejtetteket, hogy tudniillik népi kultúránk dokumentálásával párhuzamosan egy honi magyar tudományosságot is igyekezzünk tudatosan kialakítani, akkor az első feladat (a már említett publikációs lehetőségek megteremtése után, vagy azzal párhuzamosan) egy országos hatáskörű intézmény (múzeum vagy más kutatóközpont, természetesen könyvtárral és adattárral együtt) létrehozása lenne. Az itt dolgozó szakemberek saját kutatásaik mellett irányíthatnák az amatőrök munkáját is. Hasonló gyűjtőhálózatot lehetne így kialakítani, mint amilyenről Halász Péter beszél. Mindezt elolvasva nyilván lesznek olyanok, akik fölrikkantanak: „Ni, ez már megint a csillagos eget bámulja, s közben az első rögben hasra esik!“ Igaz, fönnáll így az orrabukás veszélye; ám aki állandóan a rögöket figyelve araszolgat előre, könnyen szem elől tévesztheti a- csillagot: hogy mit is akart tulajdonképpen! Az viszont tény, hogy amíg a fentebb érintett (a konferencián is számtalan felszólaló által kihangsúlyozott) feltételek nem „teremtődtek meg“ (egyelőre nem éppen a néprajzos szakembereken múlnak ezek), addig is kéne valamit tenni. Hiszen nem ülhetünk ölbe tett kézzel! A legkézenfekvőbb megoldásnak az látszik, hogy a CSEMADOK KB néprajzi szekciója által irányított „mozgalom“ mellett az egyes vidéki múzeumainkban dolgozó szakképzett néprajzkutatók (illetve néhány nagy tapasztalatokkal rendelkező önkéntes) amolyan „mikrogyújtöhá- lózatokat“ igyekezzenek kialakítani, amire egyébként vannak kísérletek. A végeredmény ugyanaz lehetne, mintha egy központilag jól szervezett hálózat működne. Persze ahhoz, hogy az embereknek valóban kedvük is legyen dolgozni, valahogy mégiscsak lehetővé kéne tenni kutatási eredményeik „láttatását". Most nem a CSEMADOK dal- és táncrendezvényeire, népművészeti fesztiváljaira gondolok, hiszen azok - kissé talán jobban megnyomva a tollat - a népi kultúra értékeit „lefölözve“ reprezentálják. Néprajzi kutatásainknak ezzel szemben teljes mélységében föl kéne tárni a tárgyunkat képező műveltség minden összefüggését, törvényszerűségeit. Az eredményeket természetesen publikálni kell. Legalább (!) a Néprajzi Közléseket kellene rugalmasabban és gyakrabban megjelentetni! Azután már művészeink, nép- művészeti csoportjaink bátrabban meríthetnék az ihletet ebből a teljesebb anyagból. Nem számít tán szentségtörésnek, ha végezetül egy vicc segítségével kísérlek meg pontot (jobban mondva: felkiáltójelet!) tenni írásom végére. Ha meggondoljuk, tulajdonképpen ez is egy népköltészeti műfaj, tehát elmesélése egyúttal adatközlő jelleget is kölcsönöz írásomnak. Gyengéje, hogy nem emlékszem a gyűjtés hlyére, idejére, sót - horribile dictu! - még „adatközlőm“ nevére s egyéb „adataira“ sem. A sánta és a pösze elmentek a mágushoz, hogy gyógyítsa meg őket. Az bele is kezdett nagy szertartás, tömjénezés közepette a „kúrálásba- Abraka-dabraka, sánta, dobd el az egyik mankódat! A sánta megtette.- Abraka-dabraka, sánta, dobd el a másik mankódat! Csodák csodája, a sánta azt is megtette. A gyógyász ekkor a pöszéhez fordult:- Abraka-dabraka, pösze, beszélj tisztán!- Máguf! A fánta elefett! Hát igen: nem elég kimondani, kinyilatkoztatni a gyógyulás mikéntjét, feltételeit - tenni is kéne érte valamit! „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.“ LISZKA JÓZSEF JSZÚ Mi MM d PORTRÉVÁZLAT FERENC GYÖRGY FIATAL KÉPZŐMŰVÉSZRŐL T izenkét éves volt, amikor kifaragta János vitézt, majd az iskolai állattankönyvből madarakat mintázott. A gyermeki fantázia így kezdett szárnyalni, lassú emelkedéssel, körkörösen nőtt a tehetség spirálja. A tehetség felismerésére alighanem a környezet hivatott. Család, iskola - felelősséggel tartozik érte, de sohasem vonható kérdőre, ha elmulasztaná feladatát. Az igazán erőteljes indíttatás belső nyomását érzők a tudat és a lélek önsúlyától hajtva, előbb vagy utóbb feltörnek a búvópatakok mélyvilágából. Ferenc György a pontos, emberi sejtekben lüktető természeti óra szerint dolgozik. A fák sorsa teljesedik ki keze alatt. Föld-termette, nap-égette lombkoronájuk, szél-szárította törzsük születik szoborrá - maradandóságra. Mert a fa természeti környezetéből kiragadva tárgyainkban kap emberi léptéket, lesz felruházott az öröklétért munkáló művészet vágyaival. Tudja ezt Ferenc György is, hiszen a hőerőmű munkásaként, két gyemnek apjaként megélt hétköznapjait a nagykaposi bérház alagsorába szorult műterem-műhelyben változtatja ünnepnapokká. Ha kérdezik felőle, a lehető legtömörebb a válasz:- Életszükséglet. S ebben a fogalomban benne van a világról vallani akaró, a világot láttatni tudó fiatalembert a művészet magaslataira lendítő alkotói láz. Órák múltán, a beszélgetés lassan mozgó szekerén ülve még hozzáteszi:- Beteggé válók, ha nem faraghatok. Az alkotó ember évezredes betegsége az, ha karjait a tétlenség bilincsei szorítják. Azért már önmaga tesz, hogy ritkán kerüljön ilyen állapotba. Ha nincs is ideje az elmélyülésre, az órákig tartó önégető faragásra - úgy momdja - megszökik a hétköznapi helyzetből:- Lemegyek a pincébe simogatni a fát. Ilyenkor nyílik meg, fedi fel titkát. Szerelmesek együttléte a miénk. Belelátok a fába, a világot látom benne. Évekig rusztikus alakokat faragott. Közben fegyelmezetten szoktatta magát a részletekben való elmélyülésre. NépJulianus művészeti ihletettségü használati tárgyakat, szalonnázófát, mángorlót, mosósulykot, tálast mintázott. Dús, eredeti népművészeti alkotásokról vett motívumokkal díszítette ezeket. Geometriai pontossággal szerkesztett rajzolatok, a megmunkált parányi felületek tisztasága, a dőlt, homorú és domború síkok míves kifaragása jellemzi a tárgyakat. Közben egyre több szobrot faragott. Történelmi, népi témák váltották egymást, majd alig három évvel ezelőtt, a Löffler Bélával való találkozás után, a fa mikrovilágát követő, a színt, az erezetet és az évgyűrűket képzőművészeti funkcióval felruházó szemlélet uralkodott el Ferenc György művészetében. Ma már kisméretű plasztikái is olyan kifejező erőt sugároznak, mint a nagy szobrok. A fák találják meg őt. Tud arról, hol vágnak ki elöregedett cseresznyést, od- vas diófát, s legutóbb az orgona és a szőlő különleges színezetű, sokszor csavart erezetű fáját is felfedezte. De faragott már szilvát, körtét, almát, diót, hársat, fenyőt, cseresznyét, nyárfát, tuját, mahagónit, bükköt, tölgyet, gesztenyét. Mégis ezt vallja:-A körte a legigazibb fa. Kemény, minden sejtemben érzem fizikai erőt fejtek ki, amikor faragom. Több órás munka után érzem a fával vívott küzdelmet. Aztán a kész szobor láttán tudom, hogy legyőztem a fát. Belekényszerítettem akaratomat, gondolatomat a világról. A szobrairól készült képeket nézegetve tudatosítom igazán, milyen keveset adnak vissza abból az esték, éjszakák sűrűjében, szabadszombatok szokvány- idilljét űző órákban születő világból, amely Ferenc György sajátja. Paraszt- ősök örökkévalósága a munkáskéz teremtette szobrokban. DUSZA ISTVÁN 32. VII. 2.
