Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-29 / 4. szám
ÚJ szú 15 1982. I. 29. S partanburg az Egyesült Államok déli vidékén, Dél-Karolinában található. Az állam a hajdani gyarmattartó Anglia királyáról, Károlyról kapta a nevét, a városka pedig arról az itt alakult Spártai Lövészezredről, amely élén a legendás hőssel, Morgan tábornokkal, a függetlenségi háború idején elkergette innen az angol királyi csapatokat. Ennek emlékét a város közelében emlékmű hirdeti. De ez sem magában Spar- tanburg-ben van. Az 50 ezer lakosú városnak nem igen vannak nevezetességei és jobb híján még azt is számon tartják, hogy a második világháború idején egy itteni kaszárnyában kapott katonai kiképzést Henry Kissinger. Nem egyszer hallottam - és alighanem így igaz hogy az Egyesült Államok lakosságának túlnyomó többsége nem New Yorkban vagy Chicagóban él, hanem pontosan ilyen jellegtelen és szinte egyforma városkákban. Spartanburg emellett még tipikusan déli település is. Főterét egy-két emeletes épületek szegélyezik, földszintjükön üzletekkel, ingatlanügynökségekkel. A harmadik oldalon az áruház és a bizományi üzlet található. Az utóbbi kirakatában zálogban felejtett és most eladásra kínált pisztolyok, kézigránátok, kulacsok láthatók. Á tér közepén a felszabadító Morgan tábornok szobra. A negyedik oldalról a teret semmi sem határolja: az ott állt irodaépületet évekkel ezelőtt felrobbantották (elég szerencsétlenül, négy munkás halt meg benne), hogy a helyén kongresszusi csarnokot emeljenek, ám az egyelőre várat magára. A tervek még a fellendülés idején készültek. Akkoriban alakították át a főutcát sétálóutcává. Most - legalább is hétköznap délben - egyetlen sétálót sem látok itt. Az előkelő ékszer-, divat- és egyéb üzletek konganak az ürességtől. A városba bevezető utcák - helyesebben utak, tulajdonképpen autópályák - mentén benzinkutak sorakoznak (négyöt vetélytárs is egymás mellett, vagy egymással szemben), azután motelek, éttermek, gyorsbüfék, falatozók. A 85-ös számú államközi autópálya két oldalán ezenkívül nagyon sok - szemmel láthatólag viszonylag új - gyárépületet láthat az ember Spartanburg határában, illetve már a város területén. Nem az Európából ismert többemeletes piros téglaépületek ezek, hanem földszintes, ablaknélküli, már klímaberendezéssel tervezett kockák. És elég kicsik. Csak a nagyon magas amerikai termelékenység ismeretében hiszi el az ember, hogy ezek a három-négy perc alatt körüljárható, melléképületek nélküli látszólagos múhelyecskék valójában tekintélyes nagyüzemek. Jobbára textilgyárak. A rabszolgákkal művelt gyapot-, majd indigó-ültetvények között, az akkor még községnyi Spartanburg-ben a múlt század 20-as éveiben jelent meg az első gyapotfeldolgozó üzem. Azután másfélszáz esztendőn át gyarapodott itt és a környéken a textilipar, amely a nyersanyagon kívül jó vizet és olcsó munkaerőt is talált a vidéken. Századunk 60-as, 70-es éveiben az Egyesült Államok északi és észak-keleti, klasszikus ipari körzeteiben a munkaerőigényes, tehát gyorsan emelkedő önkölt- ségú textilipar hanyatlásnak indult. Előnyösebb volt a tőkekivitel. Északon bezárták az üzemeket, hogy aztán valahol Ázsiában, vagy Latin-Amerikában folytassák a termelést, ahol az órabér töredéke az egyesült államokbelinek. Itt, délen viszont még mindig viszonylag olcsó volt a bér, ha nem is annyira, mint a fejlődő országokban. Eközben a nyugat-európai textil- (és vele együtt persze a textilgép-) ipar is előszeretettel települt ide. Az utóbbi két évtizedben a hagyományos amerikai Délen, továbbá Texasban és részben Kaliforniában (ez együtt az úgynevezett Napfény-övezet) nagyon sok üzemet építettek fel nyugatnémet, japán és más külföldi cégek. A 85. sz. autó pálya mentén a gyárépületek előtti zászlórudakon sok helyen lehet nyugatnémet, olasz, svájci lobogót látni. Ez a tulajdonos hovatartozását jelzi. Ennek a nagy fellendülésnek - amelyet itt még a 70-es évek közepén jelentkezett válság is csak alig érintett - most kezd végeszakadni. Igaz, radikálisan. xxx Spartanburgi házigazdám nem éppen gazdag, bár jó kereső, nem tőkés, nem részvényes, de vezető beosztású gyári tisztviselő volt, amikor meghívott. Mire megérkeztem hozzájuk, állás nélkül találtam. Éppen aznap folyamodott munkanélküli-segélyért. Tizenhét évig dolgozott egy óriási textilcég helyi vállalatánál, ahol most leépítésekre került sor. Nem nézték az érdemeit, de azt sem, hogy alig egy-két éve van csak hátra a nyugdíjjogosultságig. Most hatvanegy esztendős, a felesége nem dolgozik, a fiuk egy méregdrága egyetemen tanul. A munkanélküli-segély csak fél évig jár. Ismerősömnek - az általános leépítések miatt - nem sok reménye lehet arra, hogy helyben elhelyezkedjék. Ám ha ez sikerülne is, vállalati nyugdíjra később akkor sem számíthat, mivel itt nem adják össze a különböző munkaadóknál eltöltött munkaviszonyt. Az állalmi nyugdíj pedig legutolsó fizetésének talán csak a tizenötöd részét teszi majd ki. A munkásokat legalább ennyire, ha ugyan nem sokkal súlyosabban érintik a leépítések. Az egyik legnagyobb spartanburgi textilvállalatnál, a Butteknittingnél ottjártamkor 1500 fizikai dolgozó közül 600 volt ideiglenes (de ki tudja, meddig tartó) hatállyal elbocsájtva. A 295 munkást foglalkoztató Arkwright Mills textilgyár nemrégiben húzta le a redőnyt örökre. A közeli Lyman-ben működött Pacific Mills üzem ugyancsak tönkrement és 900 munkását bocsájtotta el végleges hatállyal. Még az ősszel kezdődött általános recesszió előtt jártam Spartanburg-ben, de ott a pangás már akkor szembetűnő volt.- Nap nap után látom, hogy milyen gyér a forgalom az üzletekben - mondta háziasszonyunk. - Az emberek kétszer is megfontolják, hogy ilyen időkben mire adják ki a pénzüket. Az amerikai textilipar válsága is részben ezzel magyarázható, (túl az általános gazdasági és gazdaságossági tényezőkön). Az Egyesült Államokban - bár a világ legtöbb országához képest abszolút értelemben magas, mégis - negyedik esztendeje hanyatlik, vagy stagnál az átlagos életszínvonal. Enni kell, a házbért, a bankkölcsönt fizetni kell, a munkábajárást egyedül biztosító eszközt, az autót fenn kell tartani. Min lehet tehát takrékoskodni? A textiltermékeken, a ruhán. És ehhez jött még hozzá a 70-es és a 80-as évek fordulóján az, hogy a tökének immár az amerikai Délen is egyre kevésbé érdemes munkaigényes üzemeket fenntartania. Ezt erősítették meg a Női Ruházatiipari Dolgozók Szakszervezete 581 számú spartanburgi csoportjának vezetői is: Bobby Dorman, a tagozat elnöke (55 év körüli, apró termetű, nagybajszú karbantartó lakatos) és Jerry Macdaniel, a 35 évesnek látszó függetlenített titkár. Több más déli szövetségi államtól eltérően Dél-Karolinában már eltűrik a szakszervezetet, de (talán mondanom sem kell) helyiségük nem valamelyik gyár területén található. Azok közelében bérelnek - két másik szakszervezeti csoporttal közösen - egy fabódét. A hivatalos adatok szerint 1980-ban az amerikai ruházati iparban feleannyival emelkedtek a bérek, mint általában a kiskereskedelmi árak az országban. Szakszervezeti funkcionárius ismerőseim szerint valójában még nagyobb a különbség. A ruházati és a textiliparban egyébként a bérek viszonylag nagyon alacsonyak. Azokban az üzemekben, ahol nem működik szakszervezet (és Spartanburg- megyében a textilgyárak jelentős része ebbe a kategóriába tartozik) alig fizetnek többet, mint a törvény által megszabott legkisebb órabér. Ahol a szakszervezetnek sikerült kollektív szerződést kiharcolnia, ott valamivel magasabb az órabér, vannak bizonyos könnyítések a munka- körülményekben, szociális kedvezmények stb. Egyébként - mind elmondták - Dél-Karolina állóimban a dolgozóknak 8 és fél, a ruházati ipari dolgozóknak mindössze 2 százaléka szakszervezeti tag. xxx Az amerikai Délen sokminden emlékeztet az 50-es évek sematikus brosúráira. (Úgylátszik azért volt bennük igazság, ha egyszerűsítették is azt.) Hát a faji probléma? Az óikkori szemináriumokon sok szó esett a néger kérdésről. Hogy fest ez Délen ma? Természetesen nem úgy, mint negyedszázaddal ezelőtt. Az 50-es évek közepén a spartanburgi autóbuszokon még külön ültek a fehérek és a feketék. Alig tizenöt esztendeje a gyárakban még külön öltözőik is voltak. A két spartanburgi főiskolára - a Converse-re és a Wof- fordra - néger csak mint fűfő vagy takarító tehette be a lábát. Ma már mindenki magától értetődőnek veszi (ha magában nem helyesli is), hogy a hallgatók között feketék is vannak. Igaz, arányszámuk jóval kisebb, mint általában a lakosságon belül. Vajon miért? Talán megkülönböztetést alkalmaznak velük szemben a felvételnél? Ellenkezőleg. Mivel az állam részben éppen attól teszi függővé a főiskoláknak nyújtandó anyagi támogatást, hogy nem alkalmaznak-e faji megkülönböztetést (legalább is a Reagan-kormányzat hiva- talbalépése előtt így volt), néger fiatalokat gyakran olyan ki nem elégítő tudással is felvesznek, amivel fehér diákot talán nem is vennének fel. ösztöndíjat is adnak nekik. A probléma gyökere nem ez. A fekete fiatalok túlnyomó többsége eleve nem versenyképes, mivel nem a gazdag és viszonylag színvonalas elővárosi iskolákból jön, hanem a városi négergettók tanintézeteiből, ahol sokkal alacsonyabb a nivó. Mint ahogyan rendszerint előnytelen a családi hátterük is. Szüleik félanalfabéták, segédmunkások. Ezért jutnak be ők az egyetemre kisebb számban és morzsolódnak le nagyobb arányban. A doktorátusig pedig vajmi kevesen jutnak el. A két helyi főiskola tanári karában jóformán nincsenek négerek. Egy spartanburgi fekete lelkész hívta fel a figyelmemet arra: mi az oka annak, hogy az amerikai, különösen a déli börtönökben sokkal több néger fiatal ül, mint a lakosságon belül elfoglalt arányuk. Vajon ennyivel hajlóimosabbak a bűnözésre? Szó se róla - magyarázta a lelkész. Csak ügyükben már eleve másként jár el a Ku Klux Klan-tagoktól hemzsegő rendőrség, másfajta verdiktet hoz a fehér többségű esküdtszék és más ítéletet szab ki a fehér bíró. Ugyanazért a bűncselekményért, amiért egy fehér fiatalt javító-nevelő munkára ítélnek, a feketét a rács mögé dugják. Aztán ott a börtönben rabtársai valóban bűnözőt faragnak belőle. A néger lelkész, akivel erről beszélgettünk, nem azok közül a vándorprédikátorok közül való, aki maga ruházta fel magát a „tiszteletes“ címmel - ahogy az Amerikában széles körben szokás. Mélyről indult, apja hat elemit végzett munkás volt, Spartanburg-ban. Ó maga kitüntetéssel érettségizett és a világhírű Yale Egyetem teológiai karán szerzett diplomát. Egyébként a legkevésbé sem emlékeztet arra a képre, amelyet a néger baptista lelkészekről kialakítottam magamban. Delois Brown tiszteletes ugyanis - ne vegye az olvasó tiszteletlenségnek: - fülig érő szájjal harsányakat nevet, 26 év körüli dundi lány, akit sokkal jobban tudnék elképzelni egy diszkóban, mint a szószéken. Pedig azt hallottam róla, hogy kiváló hitszónok, akinek a prédikációi mindig sok embert vonzanak. Mint az amerikai néger lelkészek általában, egyben polgárjogi aktivista is. Amikor a feketék helyzetéről beszélt, már nem nevetett.- A gazdasági helyzet romlik, az élet nehezebbé válik, és ez mindig a társadalmi feszültségek éleződéséhez vezet- mondta. - Főként ezzel magyarázom, hogy a Ku Klux Klan ismét erősödik, és ott is felütötte a fejét, ahol azelőtt egyáltalán nem létezett. Félék tőle, hogy a mostani évtizedben ismét az utcákra kell vonulnunk jogaink védelmében, úgy, ahogyan a 60-as évek végén, a 70-es évek elején tettük. De imádkozom, hogy ez ne történjék meg, mert ha sor kerül rá, az nem lesz erőszak nélkül. xxx A Spartanburg-röl szóló beszámoló nem lenne teljes, ha nem közölném - legalább címszavakban - még a következőket. A város lakói öt színes tv-músor között válogathatnak. A Spartanburg Herald Journal terjedelme a kelet-európai napilapok terjedelmének a négyszerese. Ennek mintegy háromnegyedét laphirdetések foglalják el. Nem ritka, hogy egy-egy lapszámban egyetlen sor külpolitikai hír sem jelenik meg. A városi (s egyben megyei) könyvtár 230 ezer kötettel rendelkezik. Szabad- polcos rendszerű. Bibliográfiai szolgálata kompjuterizált. A könyvtárt bárki ingyenes igénybe veheti. Spartanburg régi kerületeiben- a Converse Heightsen és másutt - tucatjával sorakoznak a tősgyökeres polgároknak (a hajdani rabszolgatartók le- származottainak) szebbnél szebb, rendszerint fából épült, egyemeletes, klasszi- cizáló, tümpanonos családi házai. Gazdag tulajdonosaik nem cserélnék el őket a legkorszerűbb villákra sem. Hiszen éppen a patinás régi ház adja meg a társadalmi rangot. Akárcsak például a P/edmonf-k/ub tagsága. Ilyen zártkörű egyesület a legtöbb déli városban működik. Nem is egyszerűen zártkörű, hanem a szó amerikai, déli értelmében arisztokratikus is. Még a pénz sem igen nyitja meg a kaput a belépéshez. Itt ugyanis (bár ez nincs így kimondva, sőt váltig tagadják) csak fehérbőrű, angolszász, protestáns férfi lehet tag. Egy ír katolikus, vagy német zsidó bevándorolt leszármazottja legfeljebb néha, meghívott vendégként lépheti át a Piedmont-klub küszöbét. Néger pedig még úgy sem. Az idők azonban változnak és a társadalom halad. Lehetséges - hallottam hogy az évszázad vég^ már a fekete vendéget sem fogják kinézr a spartanburgi Piedmont klubból. KULCSÁR ISTVÁN Táblákkal, benzinkutakkal, gyorsbüfékkel fogadja vendégeit Spartanburg (A szerző felvétele)
