Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-29 / 4. szám
ÚJ szú 5 1982. I. 29. A sportnyelvből kölcsönvett kifejezés, a szárnyjáték szorgalmazása futballber- kekben egyet jelent a támadó, agresszív szellemű játék ösztönzésével. A külpolitika nyelvére átfordítva: a szárnyjáték a katonapolitikában is sejteti, véletlenül sem védekezési szándékok, hanem kifejezetten terjeszkedő, világuralmi ambíciók húzódnak meg mögötte. Nos, ilyen veszélyes „szárnypróbálgatásokba“ kezdett az utóbbi hónapokban washingtoni sugallatra a NATO is. A tömb déli szárnyát nem találták elég erősnek és agresszívnak - értve alatta Olaszországot, Görögországot és Törökországot -, ezért erősítés, friss vér után néztek. Az új szélső játékos posztjára - földrajzilag a tömb balszárnyára - Spanyolországot szemelték ki, amely a jelek szerint még az idén a NATO-csapat 16. tagja lesz. Ezzel lényegében az egyik szélsőkérdés megoldódna, marad viszont a jobbszárny: a török-görög tengely problémája. Ezek a posztok ugyan már 1952 óta betöltötték, de a két viszálykodó szomszédos NATO-ország szinte örökös problémát jelent a paktumnak. Az alábbiakban e szárnyproblémák eredetét próbáljuk kideríteni. K ezdjük a szárny törzsgárdatagjai- val: Olaszországgal, Görögországgal és Törökországgal. A tömb legbiztosabb láncszeme Olaszország, hiszen jómaga a katonai szervezet egyik alapítója. Az egymást váltó római jobboldali kormányok — a háború után volt belőlük vagy félszáz - a mai napig is a katonai paktum elkötelezett hívei. Az olaszországi Nápolya déli NATO-haderö parancsnoki központja, az amerikai hatodik flotta fő támaszpontja, egyszóval a déli szárny fontos eleme. Az egyik „beteg“ A déli szárny két keleti „betege“ Görögország és Törökország. Nem nehéz megállapítani, hogy a NATO a két tagország közül stratégiailag melyiket tartja fontosabbnak, mert hiszen Brüsszelben mindig ez az elsődleges szempont. Feltétlenül az utóbbit, hiszen Törökország Norvégia mellett a másik olyan NATO- állam, amely közvetlenül határos a Szovjetunióval (591 kilométer hosszúságban). S tegyük hozzá: Irán elvesztésével az USA szemében még inkább felértékelődött az ország szerepe, hiszen a Washingtonban konstruált úgynevezett válságív utolsó láncszeme lett Irán helyett. Mindezt szem előtt tartva a NATO mindig is különös óvatossággal kezelte Törökországot. Az utóbbi évtizedben kétségtelenül az 1974-es Ciprus elleni török invázió tette leginkább próbára ezt a viszonyt, másrészt p>edig a végletekig kiélezte a két NATO-partner, Törökország és Görögország kapcsolatait. A török ágyúnaszádok ciprusi kikötése az ottani puccs után viharos felháborodást váltott ki Görögországban, lévén a ciprusi lakosság 80 százaléka görög nemzetiségű. A katonai akció következményei megterhelték a török-amerikai viszonyt is. Az USA kényes helyzetbe került, hiszen mindkét NATO- tagország homlokegyenest mást kívánt tőle: Athén azt, hogy az invázióért büntesse meg a törököket, Ankara viszont az akció jóváhagyását. Sőt Görögország a kormányszintű fenyegetéseken is túllépett, mert kivonult a tömb katonai szervezetéből. A Fehér Ház, hogy jobb belátásra bírja az athéni vezetést, „megbüntette“ a török felet. A washingtoni kongresszus ideiglenes fegyverszállítási embargót rendelt el azzal érvelve, hogy „az egyik szövetséges nem rendeltetésszerűen“ a másik szövetséges ellen használta az USA-tól kapott fegyvereket. Azon nyomban megszületett az ingerült török válasz: felülvizsgálják az USA-val korábban megkötött védelmi szerződést, amely szabályozza a török területen levő amerikai támaszpontok használatát. Ankara szemmel láthatóan hasznot akart húzni a helyzetből: azzal vádolta az USA-t, hogy elhanyagolja a Nyugat, illetve a NATO délkeleti szárnyának a védelmét, s kevesellni kezdte a támaszpontok használatáért kapott „bagatell“ 90 millió dolláros katonai segítséget. Az USA-nak végül is súlyos dollármilliókkalfs persze, újabb fegyverekkel sikerült kiengesztelnie háborgó szövetségesét. Ez úgy vált lehetségessé, hogy az embargót három év elteltével hatályon kívül helyezte az amerikai törvényhozás, s ismét zavartalanul áramlottak az amerikai fegyverek Törökországba. Mióta jóval felemelték a katonai segélyprogramot, Törökország viszonylag kevesebb gondot okoz mind Washingtonnak, mind Brüsszelnek. A dollárok és a fegyverek tehát megtették a magukét... A görög gond Görögország a török szomszéddal egyszerre lépett be a NATO-ba (1952). A tagság első éveiben a Pireneusi-félszigeten megépült a támaszpontok láncolata, melynek Brüsszelben stratégiai fontosságot tulajdonítottak. Elég a térképre pillantani: Görögország két szocialista országgal, Bulgáriával és Jugoszláviával határos, ezenkívül remek ugródeszka lehet egy közel-keleti válság esetén. A jobboldali kormányok a NATO-óhajok engedelmes kiszolgálói voltak. Az 1967-es katonai puccs után ez még jobban kidomborodott, s Brüsszelben nemhiába vélekedtek úgy, hogy amíg a „fekete ezredesek“ vannak hatalmon, nincs ok az aggodalomra. Azonban nem egészen lett igazuk. A sötét diktatúra utolsó éveiben - amely sok hazafi, köztük nem egy kommunista kegyetlen megkínzását jelentette, s melyet a hírhedt jaroszi koncentrációs tábor fémjelzett - ez a biztonság már kezdett megrendülni. Nyilvánvaló lett, hogy a görög nép a végtelenségig nem tűri a féktelen terrort, az elnyomást. Ezért a NATO-körök úgy döntöttek, „kiigazítást“ hajtanak végre. Menesztették a kompromittált Papadopuloszt, s őt egy emberarcúbb, de mindenképpen Brüsz- szelnek megfelelő bábkormányfővel helyettesítették. Pár évig ez a helyzet is eltarthatott volna, ha közbe nem jön a ciprusi puccs, amely alapjaiban rendítette meg a NATO-hoz fűződő görög viszonyt. A washingtoni ihletésű véres nicosiai puccsot a Fehér Ház azért „iktatta programba“, mert Makariosz elnök következetesen kitartott a szigetország független, semleges státusa mellett. Az USA- nak viszont stratégiai okokból sokkal inkább megfelelt volna egy kettéosztott, szuverenitásától megfosztott szigetország, amely a 6. flotta szabad prédája lett volna. Görögország - az ott élő ciprióta görög kisebbség miatt aggódva - sorsdöntő NATO-ellenes lépésre szánta el magát: 1974-ben kilépett a tömb katonai szervezetéből. Az egymásnak esett két szövetséges, Görögország és Törökország viszálya, illetve a görög kilépés jelentősen meggyengítette a NATO délkeleti szárnyát. Brüsszelben egy pillanatig sem volt vitás, hogy a görögöket mielőbb vissza kell édesgetni a NATO- ba. Ez végre tavaly sikerült, méghozzá maratoni tárgyalássorozat után. Akkor - októberben - úgy tűnt, hogy belátható időn belül a NATO-nak nem lesz görög gondja. Alig két hónapra rá - decemberben - Athénban balratolódás következett be, amire Brüsszelben gondolni sem mertek. A PASOK Papandreu vezetésével fölényesen megnyerte a parlamenti választásokat. Már a választási kampány idején sejteni lehetett, ha ez a szociáldemokrata irányzatú párt kerül hatalomra, átértékeli a NATO-hoz fűződő viszonyt. Mindössze egy hónapja áll a kormány- rúdnál az új kabinet, de azóta Görögország minden NATO-ülésen nagy fejfájást okoz a többi 14 partnernek. Eleinte Brüsszelben Papandreu újratárgyalási szándékait azzal próbálták elintézni, hogy az újonc (hiszen ő a hadügyminiszter is) szerepéből fakadó bezzeggesztus- ról van szó, majd később úgyis lehiggad. Ám nem így van, mert a korábbi athéni állásponthoz viszonyítva tényleg nagy különbségről van szó. Weinberger amerikai hadügyminiszter előtt az új görög kormányfő határozottan elvetette az ún. Rogers-tervet, amely a tavalyi visszatérés alapjául szolgált. Papandreu körvonalazta, hogy milyen feltételek mellett tartja elképzelhetőnek országa NATO-tagságát. Elsősorban védelmet követel a tömbtől' egy újabb török katonai akció esetében, ám az erre vonatkozó garanciákat nem kapta meg. Ezenkívül újra kívánja tárgyalni az USA- val a görög területen levő amerikai támaszpontok ügyét. Mint mondotta, ellenzi a bázisok létezését, de nem kíván konfrontációt az USA-val, s nem tesz egyoldalú lépést. Óriási nyomás nehezedik Görögországra, hogy változatlan feltételek mellett engedélyezze a támaszpontok működését, bár cserébe sem Reagan, sem a NATO nem mutatja semmi jelét annak, hogy hajlandó lenne a görög határok garantálására. Kérdéses, hogy az új athéni kormány mennyire képes ellenállni ennek a nyomásnak. A NATO megalakulásakor 1949-ben szóba sem jöhetett a francóista fasiszta rezsim tagsága. Pedig.maga a diktátor is megértette, már az ötvenes években, hogy az új világhelyzetben egyedül aligha maradhat életben rezsimje, a fennmaradást csakis egy külső szövetséges, az USA garantálhatná. Francót személy szerint nem szívlelték a Fehér Házban, de a NATO brüsszeli központjában sem. Ám Washingtonban csakhamar felismerték az ibériai ország stratégiai szerepét Európában, és a személyes ellenszenvet alárendelték a katonai szükségszerűségnek. Ennek eredményeképp már 1951- ben megkezdődtek a spanyol-amerikai tárgyalások a támaszpontszerződésről. Nyugat-Európa ugyan nem repesett ezért a kétoldalú együttműködésért, de valójában a dolog kapóra jött ezeknek a NATO-tagországoknak, hiszen saját népük előtt játszhatták az ártatlan bárány szerepét: lám, mi nem engedjük be Francot a NATO-ba. S hogy az USA tárgyal vele, az az ő dolga. _ 1953-ban létrejött a kétoldalú paktum, melyben az USA elkötelezte magát a rezsim mellett, cserébe pedig a madridi kormány beleegyezett az amerikai támaszpontrendszer megépítésébe spanyol területen. A diktátori spanyol rezsimnek egyenesen kapóra jött a szerződés, hiszen hozzásegítette Francót a politikai túléléshez. 1959-ig lényegében megépült az amerikai támaszponthálózat mintegy egymilliárd dollár értékben. A kapcsolatokat egy 1966-os légi baleset súlyosan megzavarta. Egy tengerparti falunál két amerikai katonai repülőgép összeütközött, a pilóták kiugrottak, de az egyiknek még volt ideje arra, hogy kidobja a terhet, négy atombombát. Hármat a közelben megtaláltak, a negyedik a tengerbe esett, és csak később bukkantak rá. S mint utólag kiderült, radioaktív szennyeződést okozott. Az eset óta a spanyol közvélemény fokozott ellenszenvvel kísérte a kétoldalú katonai együttműködést. Mivel az ötvenes évek elején megkötött paktum lejárt, új tárgyalások kezdődtek, melyek 1970-ben egy ötéves szerződés megkötésével fejeződtek be. Spanyolország elérte, hogy ezután tájékoztatják a legfontosabb NATO-döntésekről. Ekkor vetette fel először Nixon külügyminisztere, Rogers, hogy előnyös lenne a NATO számára a spanyol belépés. 1975-ben meghalt Franco, és egy Franco nélküli Spanyolország már egészen elképzelhetőnek tűnt a NATO kapuin belül. Azóta egyre egyengették a belépés útját, és a madridi kormány is hatékonyan közreműködött ebben. Főleg az utóbbi két-három évben erősödtek ezek a törekvések, és az idei esztendőt tűzték ki a belépés dátumaként. A NATO-köröket leginkább az ország rendkívül előnyös földrajzi helyzete csábította és nem utolsó sorban az ebből eredő stratégiai, katonai előnyök. Hiszen Spanyolország kiváló ugródeszka a tömb déli szárnyán, és a Gibraltári-szoros ka- puóreként csendőrszerepben ellenőrizhetné a Földközi-tenger egész hajóforgalmát. Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges közel-keleti válság idején a spanyol NATO-bázisokról könnyen Afrikába dobhatnák át az amerikai gyorshadtest alakulatait. A spanyol belépéssel r a NATO déli szárnya 320 000 főnyi hadsereggel gyarapodna, a hadszíntér félmillió négyzetkilométerrel bővülne... Nos ilyen és hasonló előzetes számítgatáso- kat végeztek Brüsszelben. Az sem számított utolsó szempontnak, hogy a spanyol belépéssel a nyugati szárnnyal némileg ellensúlyozhatnák a keleti szárny gyengeségét. A madridi kormány eröltetetten gyorsított menetben tavaly ősszel megszerezte a parlament támogatását a belépés kérelmezéséhez. Sót, a NATO decemberi ülésén elő is terjesztette ezt az okmányt, s a tömb tagjai aláírták a belépési jegyzőkönyvet. Lényegében már csak a formaságok vannak hátra - többek között a belépési okmányok letétbe helyezése - és Spanyolország a tömb 16. tagja lesz, valószínűleg még a tavasszal A belépés hűen tükrözi a spanyol parlamenti erőviszonyokat - ahol többséget élveznek a jobboldali pártok -, de korántsem az ellenzéki pártok és a közvélemény hangulatát. Á kormány mindvégig elutasította az ellenzéknek azt a követelését, hogy népszavazáson döntsenek a spanyol nép jövője szempontjából rendkívül fontos kérdésről, pedig a törvénynek megfelelően ezt félmillió aláírással támasztották alá. A Sotelo-kabinet nem merte vállalni a referendum kockázatát, hiszen játszmát vesztett volna. Az ellenzékben működő kommunisták és szocialisták kezdettől fogva ellenezték a belépést, mert szerintük növeli a veszélyt, hogy Spanyolország az USA és a NÄTO militarista terveinek egyik kivitelezőjévé, s nem utolsósorban potenciális hadviselő féllé válik. A spanyol belépés kétségtelen kockázatot jelent nemcsak a spanyol nép, hanem egész Európa békés jövője szempontjából. A küszöbönálló spanyol tagsággal ugyanis negyedszázados status quo borulna fel. 1955 óta a NATO taglétszáma nem bővült, ekkor vették fel 15. tagként az NSZK-t. Közben azután kialakult a két katonaipolitikai szövetségi rendszer - a NATO és a Varsói Szerződés - stratégiai egyensúlya, amely nemcsak az európai, hanem a világhelyzetnek is alapvetően fontos meghatározója. A jelenlegi washingtoni kormányzat militarista tervei e viszonylagos egyensúly felborítását tűzték ki célul, melyet a spanyol csatlakozás még inkább megtetézne. Nyilvánvalóan adódik a következtetés, hogy a másik fél, a Varsói Szerződés sem nézhetné tétlenül a NATO létszámbeli gyarapodását. Napjainkban ez a létszámfelduzzasztás rendkívül veszélyes, mert időben egybeesik az egyre agresszívabb washigtoni irányvonallal. A szovjet külügyminisztérium novemberi jegyzékében nyomatékosan figyelmeztet arra, ha kell, szükséges intézkedéseket hoz saját és szövetségesei biztonságának garantálására. A fenti fejtegetésekből világos: rendkívül veszélyesek a NATO militarista szárnypróbálgatásai. Visszatérve a sportnyelvhez: a zöld gyepen sem a legcélravezetőbb - még az ellenfél lerúgása árán sem - eszeveszetten támadni. A sportszerűtlen játék a futballban sem ajánlatos, a politikában pedig kimondottan veszélyes. P. VONYIK ERZSÉBET stímm A tizenhatodik
