Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-06-25 / 25. szám

gyet ütött az óra, amikor az elkezdődött. klödéssel várakozó vendégek ól kilépett az első szónok, és örülnézett. Látszott rajta, hogy elyet, amely megfelelne mon- slentőségének. Nyilván meg- szónoki emelvényt vagy leg- ódiumot, itt azonban egyik sem án egy aszfaltozott gyalogút, ;.ét síremlék, amelyek még te ilékeztettek. ', hogy a szónok bátorságot sdöntő elhatározáshoz - merje ,erje...? A bátorság végül győ- cedett, és ő, kissé esetlenül :odott egy síremlék talapzatá- yal mellé, akinek hiányzott egy szárnyából. A törött szárnyú jzönyösen bámult. A szónok djárt az első szavak után tűzbe ányszor ugyan bizalmatlanul ott a szomszédos szoborcso- in azért, hogy megbizonyosod- an pfirkot és nem temetőt ad át sének... brr, még a puszta i is megborzongott. Szeren- k egy röpke pilllanatra kerítette i ez az érzés, nyomban felülke- Ihivatásbeli rutin, a fennhangon öt közhely kiváltotta az eleve tt tapsot, s ö azzal a tudattal í a szót a soron következőnek, jességének eleget tett. >dik szónok már magától értető­dött föl a szobor talapzatára ;nki által elismert szónoki emel- amely megfelelt az elhangzott s a most következő szavak jelentősé­gének. A hálás közönség a bevezetőben meghallgatta azokat a szavakat, ame­lyekkel ^ első szónok a beszédét befe­jezte, aztan megtudta, hogy nyilvánosan köszönet jár mindazoknak, akiknek érde­méből az újjávarázsolt városi parkban sétálgathat. > Ez volt az a pillanat, amelyre az öreg várt. Idegesen topogott, görnyedt vállát egy percre kiegyenesítette. Szeme felra­gyogott, látszott rajta, hogy valami rend­kívülire« várva csüng a felszólaló ajkán. Szívós férfi volt ez az öreg, s aki a korát találgatta volna, nem fog mellé, ha hetve­net mond. Az óváros e tájékának látogatói, akik idejöttek, hogy saját szemükkel győződ­jenek meg annak az ötletnek a bizarrsá- gáról, hogy az elhanyagolt temetőt para­dicsomkertté varázsolják, láthatták az öreget, ahogy megfontoltan tolja a talics­kát, csákányoz vagy lapátol. Megmoso­lyogták ezt a munkabrigádot, az asztmás öreg tempóját, s nem állták meg, hogy ne ugrassák, ezért aztán gyakorta vetették oda neki: Szóljon ám, ha olajat talál... Vagy: állítólag karácsonykor adják át... csak azt nem tudja senki, melyik kará­csonykor. Az öreg bólogatott, látszólag igazat adott a gúnyolódóknak. De amint a meg­jegyzések abbamaradtak, még kemé­nyebben megmarkolta a lapát nyelét, és még bőszebben nekiveselkedett a mun­kának. Hiszen majd meglátják! Egyszer eltűnik a csalánrengeteg, s az idő kikezdte megdőlt sírkövek átadják helyüket a díszcserjéknek, s a gyerekko­csik kerekei alatt finom homok csikorog majd. Legalábbis így képzelte el évek óta az öreg. Egyszer... Ez az egyszer végre elérkezett abban a pillanatban, amikor az öreg régimódi ünneplőjében szerényen meghúzódott az egybegyűlt tömegben. A bő munkaruhá­hoz és kigombolt nyakú inghez szokott teste esetlen volt a zakóban, kérges keze otrombán kilógott a rövid kabátujjból. Az öreg eleinte áhítattal hallgatta a szónok szavait, de gondolatai a felleng- ző dicséretekről csakhamar átugrottak a befestetlen kert'tésre, a töredezett sze­gélykövekre, elkalandoztak a befejezet­lenül maradt illemhely és a- túlságosan meredek lépcső felé. Még annyi mindent kellene... Az öreg elmélkedését megszakította azoknak a ..vállalatoknak a felsorolása, amelyek az átépítésben részt vettek. Épp elég volt belőlük. Az ünnepi perceket harsonaszó teszi még ünnepélyesebbé, és máris előlépnek a vállalatok képvise­lői, hogy átvegyék a megérdemelt kitün­tetést. Minden kézfogás után felcsattan a taps. Az öreg krákogott, nagyot nyelt, és topogott a helyén. Olyan volt, mint akit láz emészt. Mennyi ember... Álmában sem gondolta volna, hogy ennyi ember kap­csolódott be ebbe az átépítésbe. Hiszen nemrég egyes-egyedül járt ide dolgozni. Olykor melléje szegődött még égyik-má- sik nyugdíjas, de senki se bírta sokáig, hiszen nem volt könnyű munka, és rá­adásul a temetőben - hát kell az nekünk? A fiatalokról majdnem megfeledkezett, nekik minden kordha jól jött. Számít is az, ha temetöszaga van! Aztán már csak a mérnök maradt, aki Őt tatának szólítot­ta, és kergén rohangált fel s alá, mert a valóság néha nem felelt meg az elkép­zeléseknek, és ilyenkor nagy szitkozódá- sok közepette közbe kellett avatkozni és helyenként megváltoztatni a tervet. Egyébként ez látszólag senkit sem za­vart. így folyt ez évekig, nem másként. Egészen tavaly őszig, amíg nem érke­zett egy kőművesparti. Azt aztán érde­mes volt megnézni. A keverőgép éjjel­nappal üzemelt. Tavaszra meg kell a parknak lennie és meg is lesz. Szak­munkásokkal hogy tudna lépést tartáni az öreg! Eleinte csodálta a lendületüket és ügyességüket, amellyel belevetették ma­gukat a munkába. A legnagyobb fagyban is rakták a falat. Ezt már nem állhatta meg szó nélkül.- Hiszen ez leomlik - jegyezte meg bátortalanul.- Azt mi nagyon jól tudjuk - nevettek. Őt, a bolondot nevették ki. Tavaszra mindenáron késznek kell lennie, és kész is lesz. A falakon virítanak a lehullott vakolat foltjai. Tavasz van - elkészült. Az öreg letörölte homlokáról a verítéket. Fűiébe hatolnak az egzotikus hangzású nevek: ahány név, a vállalatok annyi parádés képviselője. Micsoda természetességgel viselkednek, tűnik fel az öregnek, mintha csak otthon volnának. De hogy valame­lyiküket is látta volna az építésnél...? Nem és nem tudja felidézni. Közben a színjáték véget ér. Hirtelen, az öreg számára szinte meglepően vá­ratlanul. A tömeg, amelyet a szolgálati kocsik sora csalt oda, a tehetetlenségi nyomatéknak engedelmeskedve, tapsol. De már hallatszik az ajtók zajos becsapó­dása, ami jelzésül szolgál a kocsisornak, hogy mozgásba lendüljön. így nyitnak meg, avatnak fel, adnak át valamit. Az összeverődött tömeg, eleinte bátortala­nul, később azonban természetesen szétoszlik a homokkal felszórt ösvé­nyeken. A korábbi gúnyolódok... Az öreg is elindult. Ide-oda bolyong még akkor is, amikor 'a felszakadozott felhők között kigyúltak az égen a csilla­gok lámpásai. Bolyong és érthetetlen bánat szorongatja. Hát ez a vége min­dennek. ..? Végül a lakókocsi felé veszi útját, főnökének - a mérnöknek - a főha­diszállásához. Már semmin sem lepődik meg, még azon sem, hogy odabent vilá­gosság van. Úgy vonzza az öreget, mint fény az éjjelt lepkét. Lám, világosság! Vajon megmelengeti-e a szárnyaszeget- tet, vagy hidege megdermeszti azt, ami még megmaradt? Az öreg lenyomja a ki­lincset, és az ajtó énged. A papírhalom fölött ott trónol a kismérnök, jobb keze ügyében egy üveg rum, épp jót akar húzni belőle.- Á... Maga az, tata - szemmel látha­tóan örül a látogatónak. S máris felugrik a székről, és hellyel kínálja az öreget.- Iszik velem erre a mai napra, ugye? - és tolja az orra alá azt a kotyvalékot. Az öreg ebben a pillanatban meghökkentő felismerésre döbben: az elmúlt délután képeiről a mérnök kétségkívül hiányzott. így ülnék hát egymással szemben, a két kiközösített, egy órát... kettőt, téren és időn kívül. Egyszeriben minden kötött­ség nélkül - csak ők ketten. Az öreg fülében visszhangzanak a mérnök szavai. Nélkülünk sohasem lett volna ez park, és maga nélkül, tata, a park nem volna park. A mérnök beszél: ajkáról peregnek a szavak, az öreg számára érthető sza- ' vak, szavak, fogalmak a munkáról, sza­vak a töredezett szegélykövekről és a be­fejezetlen illemhelyről, a nyaktörő lép­csőkről és a befestetlen kerítésről. Egy­szerű szavak és mégis tettre hívók.- Tudom, hogy ezt nem kívánhatom magától, tata... - fejezi be a mérnök de... hiszen maga tudja a legjobban... kellene, még ha, ahogy mondják, ki is van már pipálva. Az öreg bólogat, tudja, amit tud. Aztán egyszer csak szedelödzködik. Elmenő­ben mondja:- Eljövök. Biztosan eljövök! Eljövök, mondja, és mára azzal a gon­dolattal távozik, hogy a teátrális gesztust talán csak a tett képes helyrehozni... NAGY JUDIT fordítása Almási Róbert illusztrációja E gy este - emlékezett vissza K. - hasztalan igyekeztem elérni a W-i rend­őrkapitányságot. Sürgősen el kellett jutnom egy bűntény színhelyére, de az ügyeletes két rendőr közül egyiket sem találtam a helyén. Szolgálati tervük alapján, melynek egy példánya nálam volt, meg tud­tam állapítani, hogy 20-tól 22 óráig az Odera menti Frankfurt felé vezető autópályán tartóz­kodnak. Kerestem őket az au­tópályán, a közeli utcákban, de sehol sem voltak. Keresés közben ráakadtam egy párocs­kára. Kétségbeesetten újsá­golták, hogy valaki ellopta a kocsijukat, egy Wartburgot. Sétálni voltak a közeli erdőben. A kocsit az út szélén hagyták, de az ajtót nem zárták be, ráadásul még az indítókulcsot is benne felejtették. Mikor visz- szaérkeztek, a vadonatúj autó helyén csak egy rozsdás bicik­lit találtak. Hiába volt a siránko­zás, szenvedélyes esküdözés, dühös szitkozódás, a rend­őrök, akik tehettek volna vala­mit, eltűntek. Aztán eltelt vagy két óra, mikor a telefonhoz hív­tak. Sürgős, mondták, a har­minc kilométernyire lévő Frankfurtból keresnek. A tele­* fonhoz rohantam, és mit gon­dolnak, ki volt a hívó? A két eltűnt rendőr.- Hogy az ördögbe kerültek maguk Frankfurtba? - kiabál­tam a kagylóba.- Autóval - válaszolta za- zavartan Meier főtörzsőrmester, a szolgálatvezető rendőr.- Hogyhogy autóval? Milyen autóval? - kérdeztem inge­rülten. bői. Azt hittem, mind a ketten megbolondultak. Csak később értettem meg, hogy mi történt Azzal kezdődött, hogy W.- ből, ahol egy intézet működik idegbetegek gyógyítására, egy ápolt megszökött. Nem volt ne­héz dolga, mert az ihtézet igazgatója a betegek egy cso­portjával különleges orvosi- pszichológiai kísérleteket vég­zett. és a betegeknek szinte FRANZ FRÜHMANN 4 /10/7/ T A l/i 01 ÁUklÁl UnULT A V\ jLhNNmL- Hadnagy elvtárs... én. .. - kezdte, de megtorpant. Rá­kiáltottam:- Válaszoljon, ha tud! Mi­lyen autóval?- Valószínűleg egy lopott Wartburggal - jött a lehangoló válasz.- Ezer ördög, de hát ki vitte magukat Frankfurtba? - értet­lenkedtem tovább. - Hiszen egyikük sem tud vezetni!- Egy őrült - motyogta elha­ló hangon Meier Még a tele­fonkagyló is kiesett a kezem­korlátlan mozgási szabadságot engedélyezett. A szökésben lévő bolond talált az út szélén egy elhagyott biciklit, ráült és elindult vele az autópályán. Amikor az üres Wartburghoz ért, megállt. Nemcsak az indí­tókulcsot találta meg, de egy zakót is, benne jogosítvánnyal és mindenféle iratokkal Az ed­dig ingujjban lévő bolond fel­vette a zakót, a biciklit pedig felcserélte a Wartburgra. Most már autóval folytatta az útját Frankfrut felé. Nem sokáig, mert néhány száz méter után a mi két rendőrünk megállí­totta.- Közúti ellenőrzés, kérjük a vezetői jogosítványt! A bolond kigombolta a za­kót, és úgy tett, mint aki nem találja a tárcáját.- Ah, uraim - szólt bocsá­natkérő mosollyal -, uraim, végtelenül kínos helyzetben vagyok. Most vettem csak ész­re, hogy a tárcámat pénzzel, igazolvánnyal és minden ira­tommal együtt a másik ruhám zsebében felejtettem. Kérem, szánjanak be, és jöjjenek ve­lem Frankfurtba! Megmutatom az irataimat, aztán visszaho­zom magukat ide! Szigorúan tilos ismeretlen személyekre bízni magunkat, de a történetben szereplő elv­társak újoncok voltak a rendőr­ségnél, a bolond is meggyőző­en beszélt, ellenszenvük is nagy volt a hosszú, unalmas szolgálattal szemben - s kü­lönben is, hosszú még az éj­szaka! - gondolták és beszáll­tak a kocsiba. Robogtak Frankfurt felé a bolonddal együtt, aki egyébként nagyon megbízhatóan vezetett Még nevettek is, amikor megkér­dezte, nem akarnak-e golyócs­kázni. Az sem tűnt fel nekik, hogy miközben bolorxdvicceket meséltek, útitársuk újra meg újra megjegyezte: pontosan így van! Rövidre fogva, az idő gyor­san elrepült, s nemsokára megérkeztek Frankfurtba. A bolond testvérének a háza előtt álltak meg, aki elképedve nézte, milyen kísérettel jelenik meg a fivére. De még nála is együgyübb arcot vágott az én két rendőröm, amikor a kocsi­ból kiszálló udvariasan, csillo­gó szemmel így szólt:- Uraim, maguk pompásan > szórakoztattak! Kérem, fogad­ják el tőlem ezt az autót ennek a kellemes utazásnak az emlé­kére! A legjobban mégis a kocsi tulajdonosa lepődött meg, aki nem volt más, mint az intézet igazgatója, és aki a kocsival együtt a bolondot is visszakap­ta. Berlinből jött éppen a meny­asszonyával együtt egy kongresszusról, ahol arról szá­molt be neves professzorok­nak, milyen eredményeket ér­hetnek el, ha nem korlátozzák a betegek mozgási szabad­ságát. LENDVAY TIBOR fordítása ■Mi ■MM ■MMMMMMMMMMMMMM

Next

/
Oldalképek
Tartalom