Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-25 / 25. szám
gyet ütött az óra, amikor az elkezdődött. klödéssel várakozó vendégek ól kilépett az első szónok, és örülnézett. Látszott rajta, hogy elyet, amely megfelelne mon- slentőségének. Nyilván meg- szónoki emelvényt vagy leg- ódiumot, itt azonban egyik sem án egy aszfaltozott gyalogút, ;.ét síremlék, amelyek még te ilékeztettek. ', hogy a szónok bátorságot sdöntő elhatározáshoz - merje ,erje...? A bátorság végül győ- cedett, és ő, kissé esetlenül :odott egy síremlék talapzatá- yal mellé, akinek hiányzott egy szárnyából. A törött szárnyú jzönyösen bámult. A szónok djárt az első szavak után tűzbe ányszor ugyan bizalmatlanul ott a szomszédos szoborcso- in azért, hogy megbizonyosod- an pfirkot és nem temetőt ad át sének... brr, még a puszta i is megborzongott. Szeren- k egy röpke pilllanatra kerítette i ez az érzés, nyomban felülke- Ihivatásbeli rutin, a fennhangon öt közhely kiváltotta az eleve tt tapsot, s ö azzal a tudattal í a szót a soron következőnek, jességének eleget tett. >dik szónok már magától értetődött föl a szobor talapzatára ;nki által elismert szónoki emel- amely megfelelt az elhangzott s a most következő szavak jelentőségének. A hálás közönség a bevezetőben meghallgatta azokat a szavakat, amelyekkel ^ első szónok a beszédét befejezte, aztan megtudta, hogy nyilvánosan köszönet jár mindazoknak, akiknek érdeméből az újjávarázsolt városi parkban sétálgathat. > Ez volt az a pillanat, amelyre az öreg várt. Idegesen topogott, görnyedt vállát egy percre kiegyenesítette. Szeme felragyogott, látszott rajta, hogy valami rendkívülire« várva csüng a felszólaló ajkán. Szívós férfi volt ez az öreg, s aki a korát találgatta volna, nem fog mellé, ha hetvenet mond. Az óváros e tájékának látogatói, akik idejöttek, hogy saját szemükkel győződjenek meg annak az ötletnek a bizarrsá- gáról, hogy az elhanyagolt temetőt paradicsomkertté varázsolják, láthatták az öreget, ahogy megfontoltan tolja a talicskát, csákányoz vagy lapátol. Megmosolyogták ezt a munkabrigádot, az asztmás öreg tempóját, s nem állták meg, hogy ne ugrassák, ezért aztán gyakorta vetették oda neki: Szóljon ám, ha olajat talál... Vagy: állítólag karácsonykor adják át... csak azt nem tudja senki, melyik karácsonykor. Az öreg bólogatott, látszólag igazat adott a gúnyolódóknak. De amint a megjegyzések abbamaradtak, még keményebben megmarkolta a lapát nyelét, és még bőszebben nekiveselkedett a munkának. Hiszen majd meglátják! Egyszer eltűnik a csalánrengeteg, s az idő kikezdte megdőlt sírkövek átadják helyüket a díszcserjéknek, s a gyerekkocsik kerekei alatt finom homok csikorog majd. Legalábbis így képzelte el évek óta az öreg. Egyszer... Ez az egyszer végre elérkezett abban a pillanatban, amikor az öreg régimódi ünneplőjében szerényen meghúzódott az egybegyűlt tömegben. A bő munkaruhához és kigombolt nyakú inghez szokott teste esetlen volt a zakóban, kérges keze otrombán kilógott a rövid kabátujjból. Az öreg eleinte áhítattal hallgatta a szónok szavait, de gondolatai a felleng- ző dicséretekről csakhamar átugrottak a befestetlen kert'tésre, a töredezett szegélykövekre, elkalandoztak a befejezetlenül maradt illemhely és a- túlságosan meredek lépcső felé. Még annyi mindent kellene... Az öreg elmélkedését megszakította azoknak a ..vállalatoknak a felsorolása, amelyek az átépítésben részt vettek. Épp elég volt belőlük. Az ünnepi perceket harsonaszó teszi még ünnepélyesebbé, és máris előlépnek a vállalatok képviselői, hogy átvegyék a megérdemelt kitüntetést. Minden kézfogás után felcsattan a taps. Az öreg krákogott, nagyot nyelt, és topogott a helyén. Olyan volt, mint akit láz emészt. Mennyi ember... Álmában sem gondolta volna, hogy ennyi ember kapcsolódott be ebbe az átépítésbe. Hiszen nemrég egyes-egyedül járt ide dolgozni. Olykor melléje szegődött még égyik-má- sik nyugdíjas, de senki se bírta sokáig, hiszen nem volt könnyű munka, és ráadásul a temetőben - hát kell az nekünk? A fiatalokról majdnem megfeledkezett, nekik minden kordha jól jött. Számít is az, ha temetöszaga van! Aztán már csak a mérnök maradt, aki Őt tatának szólította, és kergén rohangált fel s alá, mert a valóság néha nem felelt meg az elképzeléseknek, és ilyenkor nagy szitkozódá- sok közepette közbe kellett avatkozni és helyenként megváltoztatni a tervet. Egyébként ez látszólag senkit sem zavart. így folyt ez évekig, nem másként. Egészen tavaly őszig, amíg nem érkezett egy kőművesparti. Azt aztán érdemes volt megnézni. A keverőgép éjjelnappal üzemelt. Tavaszra meg kell a parknak lennie és meg is lesz. Szakmunkásokkal hogy tudna lépést tartáni az öreg! Eleinte csodálta a lendületüket és ügyességüket, amellyel belevetették magukat a munkába. A legnagyobb fagyban is rakták a falat. Ezt már nem állhatta meg szó nélkül.- Hiszen ez leomlik - jegyezte meg bátortalanul.- Azt mi nagyon jól tudjuk - nevettek. Őt, a bolondot nevették ki. Tavaszra mindenáron késznek kell lennie, és kész is lesz. A falakon virítanak a lehullott vakolat foltjai. Tavasz van - elkészült. Az öreg letörölte homlokáról a verítéket. Fűiébe hatolnak az egzotikus hangzású nevek: ahány név, a vállalatok annyi parádés képviselője. Micsoda természetességgel viselkednek, tűnik fel az öregnek, mintha csak otthon volnának. De hogy valamelyiküket is látta volna az építésnél...? Nem és nem tudja felidézni. Közben a színjáték véget ér. Hirtelen, az öreg számára szinte meglepően váratlanul. A tömeg, amelyet a szolgálati kocsik sora csalt oda, a tehetetlenségi nyomatéknak engedelmeskedve, tapsol. De már hallatszik az ajtók zajos becsapódása, ami jelzésül szolgál a kocsisornak, hogy mozgásba lendüljön. így nyitnak meg, avatnak fel, adnak át valamit. Az összeverődött tömeg, eleinte bátortalanul, később azonban természetesen szétoszlik a homokkal felszórt ösvényeken. A korábbi gúnyolódok... Az öreg is elindult. Ide-oda bolyong még akkor is, amikor 'a felszakadozott felhők között kigyúltak az égen a csillagok lámpásai. Bolyong és érthetetlen bánat szorongatja. Hát ez a vége mindennek. ..? Végül a lakókocsi felé veszi útját, főnökének - a mérnöknek - a főhadiszállásához. Már semmin sem lepődik meg, még azon sem, hogy odabent világosság van. Úgy vonzza az öreget, mint fény az éjjelt lepkét. Lám, világosság! Vajon megmelengeti-e a szárnyaszeget- tet, vagy hidege megdermeszti azt, ami még megmaradt? Az öreg lenyomja a kilincset, és az ajtó énged. A papírhalom fölött ott trónol a kismérnök, jobb keze ügyében egy üveg rum, épp jót akar húzni belőle.- Á... Maga az, tata - szemmel láthatóan örül a látogatónak. S máris felugrik a székről, és hellyel kínálja az öreget.- Iszik velem erre a mai napra, ugye? - és tolja az orra alá azt a kotyvalékot. Az öreg ebben a pillanatban meghökkentő felismerésre döbben: az elmúlt délután képeiről a mérnök kétségkívül hiányzott. így ülnék hát egymással szemben, a két kiközösített, egy órát... kettőt, téren és időn kívül. Egyszeriben minden kötöttség nélkül - csak ők ketten. Az öreg fülében visszhangzanak a mérnök szavai. Nélkülünk sohasem lett volna ez park, és maga nélkül, tata, a park nem volna park. A mérnök beszél: ajkáról peregnek a szavak, az öreg számára érthető sza- ' vak, szavak, fogalmak a munkáról, szavak a töredezett szegélykövekről és a befejezetlen illemhelyről, a nyaktörő lépcsőkről és a befestetlen kerítésről. Egyszerű szavak és mégis tettre hívók.- Tudom, hogy ezt nem kívánhatom magától, tata... - fejezi be a mérnök de... hiszen maga tudja a legjobban... kellene, még ha, ahogy mondják, ki is van már pipálva. Az öreg bólogat, tudja, amit tud. Aztán egyszer csak szedelödzködik. Elmenőben mondja:- Eljövök. Biztosan eljövök! Eljövök, mondja, és mára azzal a gondolattal távozik, hogy a teátrális gesztust talán csak a tett képes helyrehozni... NAGY JUDIT fordítása Almási Róbert illusztrációja E gy este - emlékezett vissza K. - hasztalan igyekeztem elérni a W-i rendőrkapitányságot. Sürgősen el kellett jutnom egy bűntény színhelyére, de az ügyeletes két rendőr közül egyiket sem találtam a helyén. Szolgálati tervük alapján, melynek egy példánya nálam volt, meg tudtam állapítani, hogy 20-tól 22 óráig az Odera menti Frankfurt felé vezető autópályán tartózkodnak. Kerestem őket az autópályán, a közeli utcákban, de sehol sem voltak. Keresés közben ráakadtam egy párocskára. Kétségbeesetten újságolták, hogy valaki ellopta a kocsijukat, egy Wartburgot. Sétálni voltak a közeli erdőben. A kocsit az út szélén hagyták, de az ajtót nem zárták be, ráadásul még az indítókulcsot is benne felejtették. Mikor visz- szaérkeztek, a vadonatúj autó helyén csak egy rozsdás biciklit találtak. Hiába volt a siránkozás, szenvedélyes esküdözés, dühös szitkozódás, a rendőrök, akik tehettek volna valamit, eltűntek. Aztán eltelt vagy két óra, mikor a telefonhoz hívtak. Sürgős, mondták, a harminc kilométernyire lévő Frankfurtból keresnek. A tele* fonhoz rohantam, és mit gondolnak, ki volt a hívó? A két eltűnt rendőr.- Hogy az ördögbe kerültek maguk Frankfurtba? - kiabáltam a kagylóba.- Autóval - válaszolta za- zavartan Meier főtörzsőrmester, a szolgálatvezető rendőr.- Hogyhogy autóval? Milyen autóval? - kérdeztem ingerülten. bői. Azt hittem, mind a ketten megbolondultak. Csak később értettem meg, hogy mi történt Azzal kezdődött, hogy W.- ből, ahol egy intézet működik idegbetegek gyógyítására, egy ápolt megszökött. Nem volt nehéz dolga, mert az ihtézet igazgatója a betegek egy csoportjával különleges orvosi- pszichológiai kísérleteket végzett. és a betegeknek szinte FRANZ FRÜHMANN 4 /10/7/ T A l/i 01 ÁUklÁl UnULT A V\ jLhNNmL- Hadnagy elvtárs... én. .. - kezdte, de megtorpant. Rákiáltottam:- Válaszoljon, ha tud! Milyen autóval?- Valószínűleg egy lopott Wartburggal - jött a lehangoló válasz.- Ezer ördög, de hát ki vitte magukat Frankfurtba? - értetlenkedtem tovább. - Hiszen egyikük sem tud vezetni!- Egy őrült - motyogta elhaló hangon Meier Még a telefonkagyló is kiesett a kezemkorlátlan mozgási szabadságot engedélyezett. A szökésben lévő bolond talált az út szélén egy elhagyott biciklit, ráült és elindult vele az autópályán. Amikor az üres Wartburghoz ért, megállt. Nemcsak az indítókulcsot találta meg, de egy zakót is, benne jogosítvánnyal és mindenféle iratokkal Az eddig ingujjban lévő bolond felvette a zakót, a biciklit pedig felcserélte a Wartburgra. Most már autóval folytatta az útját Frankfrut felé. Nem sokáig, mert néhány száz méter után a mi két rendőrünk megállította.- Közúti ellenőrzés, kérjük a vezetői jogosítványt! A bolond kigombolta a zakót, és úgy tett, mint aki nem találja a tárcáját.- Ah, uraim - szólt bocsánatkérő mosollyal -, uraim, végtelenül kínos helyzetben vagyok. Most vettem csak észre, hogy a tárcámat pénzzel, igazolvánnyal és minden iratommal együtt a másik ruhám zsebében felejtettem. Kérem, szánjanak be, és jöjjenek velem Frankfurtba! Megmutatom az irataimat, aztán visszahozom magukat ide! Szigorúan tilos ismeretlen személyekre bízni magunkat, de a történetben szereplő elvtársak újoncok voltak a rendőrségnél, a bolond is meggyőzően beszélt, ellenszenvük is nagy volt a hosszú, unalmas szolgálattal szemben - s különben is, hosszú még az éjszaka! - gondolták és beszálltak a kocsiba. Robogtak Frankfurt felé a bolonddal együtt, aki egyébként nagyon megbízhatóan vezetett Még nevettek is, amikor megkérdezte, nem akarnak-e golyócskázni. Az sem tűnt fel nekik, hogy miközben bolorxdvicceket meséltek, útitársuk újra meg újra megjegyezte: pontosan így van! Rövidre fogva, az idő gyorsan elrepült, s nemsokára megérkeztek Frankfurtba. A bolond testvérének a háza előtt álltak meg, aki elképedve nézte, milyen kísérettel jelenik meg a fivére. De még nála is együgyübb arcot vágott az én két rendőröm, amikor a kocsiból kiszálló udvariasan, csillogó szemmel így szólt:- Uraim, maguk pompásan > szórakoztattak! Kérem, fogadják el tőlem ezt az autót ennek a kellemes utazásnak az emlékére! A legjobban mégis a kocsi tulajdonosa lepődött meg, aki nem volt más, mint az intézet igazgatója, és aki a kocsival együtt a bolondot is visszakapta. Berlinből jött éppen a menyasszonyával együtt egy kongresszusról, ahol arról számolt be neves professzoroknak, milyen eredményeket érhetnek el, ha nem korlátozzák a betegek mozgási szabadságát. LENDVAY TIBOR fordítása ■Mi ■MM ■MMMMMMMMMMMMMM
