Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-04 / 22. szám
sak egyetlen valóságnak. De a látható és optikailag em kitapintható valóságtól való félelem túlzott (és ;in- megmondhatom ostoba is egy ennyire optikai =k- művészetnél különösen, mint a festészet). A fé- :él, lelem, hogy az emberi optika világa nem olyan ia- „érdekes“, mint az elvont lelki-világ, aminek írs- jeleit mégiscsak - mi festők - optikailag tudjuk !8.) kivetíteni, eluralkodott rajtunk az utóbbi évtizedekben. Ezért ez az elvont világ, aminek festett jeleit csak a beavatottak - nagyon sokszor azok se - értik. Minden valamirevaló művész napjainkban el- :kal jutott az absztrakcióig. De - és ezen van a hang- for- súly - csömört is kapott tőle és iparkodik ne. impotens karjait lefejteni magáról. Ha másért nem, akkor a kétségtelenül sok tehetséges eg- munka előtt - és nem mögött! - felsorakozott az tehetségtelen, üres, szélhámos pozörök láttán. Mert valljuk csak be: egy absztrakt mester téri külsőségei könnyebben utánozhatok, mint xtil- mondjuk Rembrandt-é, vagy hozzá hasonló régi, és vagy akár újabb mesteré. fás Légiónyi azoknak a művészeknek száma zú- szerte a világon, akikből nem belső kényszer, ötét hanem az absztrakció következtében jelentkező un- mesterségbeli könnyebbség csinált „művészt“, ért. Nem volnék igaz, ha a kiválók eredményeit nem fd- méltányolnám. De szeretném, ha elhinné mű- Ők vész is, műélvező is, hogy színek és formák <et, ízléses, vagy ízléstelen dekorációja nem: Grand lylö Art. lék Szép, szép a sok spekulatív szerkesztgetés és az ezekbe-való szellemes belemagyarázga- fól, tás. Mondhatnám azt, hogy ezek a reménytele- ról. nül impotensek mentsvárai. Ezért van az úgyne- vezett absztrakt „irodalommentes“ művészet- > és nek olyan kiterjedt irodalma. Rembrandtról min- El- dent elmondott Rembrandt, ha egy sort sem nek írtak volna művészetéről, akkor is. Hol lehet azt elmondani ezt egy „irodalommentes“ absztrakt >ar- mesterről. ér Több becsületesség és szív kell a dolgokba Sítől és kevesebb extravagancia. Akkor értelmet kap Jff- a valóság, ha mégoly szintetikus is. Akkor értel- tlen met nyer az élet és ezen keresztül az üzem és xjf- a szorgos kezű munkás is! bői- Nem éppen szükséges, hogy fölismerhetét- inte lenre darabkáljuk azt, amit végső okaiban nem ítja, értünk, mert ez nem közelebb visz a lényeghez, '■ hanem távolítva, értelmetlen, szívtelen káoszok- iket ba taszít. Ez nem jelenti azt, hogy üres plakáto- nu_ kát csináljunk rosszul értelmezett „realista“ mó- jain dón: az életről, a munkáról és annak mívelőjéről. 3en Aki nem most fog bevonulni a művészetbe, mert : 32 a fáraók reliéfjein is ott vannak már, csak len viszonyaikban mások. Ott a kényúr piramisának, sót, túlvilági „kényelmének“ is hordozói, építői íkor rabszolga-sorban, most pedig új emberekként yon saját jövőjüket kovácsolják. S ezen sziszifuszi )lna munka közben hálásak a szépért, ha nem is >vti- majmolják az értelmetlent is értő „szakértőt“, .tó- Tanulni akarnak. Meg akarják ismerni a világot e is ami belőle az Emberé! od- Szomjaznak a dolgokra. S nem affektálnak )tól megértést, amikor inni akarják azoknak a forrá- inül soknak nedvét, amiktől el voltak zárva. Hogy >bb, nem módjával csinálják, az lehet. Hiszen annyi az minden történt velük is, nem „módjával“. De majd megtanulják a módokat. Erre zálog eleven érdeklődésük, természetességük és szeretetük azok iránt, akik őket is szeretik. Nincs tiálásabb, érintetlenebb közönség a művészetnek ill. művészeteknek a munkásságnál! Amilyen húzódozva mentem első nap, olyan nehezen jöttem el tőlük az utolsón. Most már előre örülök újabb és újabb találkozásainknak, munkaszünetekben való beszélgetéseinknek, a föl-fölcsillanó szemeknek, amikben az értelem és egy szebb világ ígérete ég. Végezetül meg kell mondanom: távolról sem kívánják, hogy csak őket fessük, de, hogy értük is, nekik is fessünk, mert meg akarják ismerni mindazt, amivel a világ ékes és értelmes. (1950) A kutató, kísérletező kereső emberé volt mindig a jövendő! De ezt a kutatást, keresést, kísérletezést - ne higgyük, mint ma hisszük - hogy valami „naivság“ vagy ordító dillettáns- ság végezheti el a mindig új társadalmakban. Ez olyan volna.mintha elhinnök, hogy a javasember különbül végezhetné el a szívátültetést, mint a tanult, zseniális orvos, vagy orvosi közösség. Az embernek minden valamirevaló dolga tudat és ösztön, vagy ha jobban tetszik: ösztön és tudat konstelláció eredménye. (1966) 0) Áthato[hatatlan a csend. Ez a reggel is hallgatással kezdődik. Nem mozdul a gondolat. Megremeg a lélek: az ilyen feladatok tisztaságot követelnek. Végeláthatatlanok a reggelek, mert nem tudni mikor kezdődnek. Amikor elindulnak az első buszok? Vagy még előbb? A kődzsungel egyetlen madár-lakója, a verébcsiripelés első hangjaira? De ki tudja a végét a reggelnek? Sárga delek óráiba fullad? És kinek van rá szüksége? Az alvóknak? Az álmatlanoknak? A feledésnek, hogy esti elhatározásunk örömét, majd álmodó fájdalmunkat feledhessük? Mit akar velünk a reggel? És mit akarunk mi a reggeltől? Mélyet lélegzek. Tüdőmben parányi vérsejtek telnek meg oxigénnel. Napról . tapra kevesebb jut, mert a betonnak nem kell a tüdőmből kiáramló szénmonoxid. A fáknak, a virágoknak igen. Segítenek, hogy tisztálkodhassam kívül és belül. Mert minden reggel a napba kell nézni, s ezt csak tisztán szabad megtenni. De ennek a tisztaságnak ára van: egy élet megy rá, ha következetes az ember. Mily áthatolhatatlan ez a csend! Ez a reggel is hallgatással kezdődik. Pedig már megmozdult a gondolat. Nem remeg a lélek: a Nap az íróasztalomra költözött. Fehér és fekete ez a Nap. így színes! A Festő, aki fába véste, szerette a Napot. A Nap: földi élet. Víz, levegő, növény, állat, ember és az ember szülte gondolat. Nem istenség, hanem az örök anyagnak olyan egyesülése, amely létrehozta az embert. A Festő hozzám beszél. Szabó Gyula hozzánk beszél: Ecce homo! Egy könyv, amely eltűnt. Megvásárol- hatatlan, mert még 1975-ben jelent meg ezer példányban. Fellelhetetlen antikváriumokban, hiányzó darab a könyvesboltokból. Képek: metszetek. Szabó Gyulát a .képzőművészet-kedvelő nagyközönség innen ismeri. Másokéval összetéveszthetetlenek fametszetei. Rajtuk a kézjegye, amely oly jellegzetes emberi arcokat, alakokat teremtett. Mondják: a grafika a kispénzű művészet- kedvelőknek is elérhető. Sokszorosítóeljárások közbeiktatásával otthonok szellemiekben gyarapodhatnak általa. Régi kívánságom: szeretném megvenni egy sokszorosított grafikai lapon Szabó Gyula Aratás című metszetét. Ez a kép véremben lobog. Még láttam apámat aratni, mellette anyám markot szedett. Ez a kép az ö életük. A Nap fejük fölött, a Hold vállukra száll. A kaszásmozdulat végig suhint életükön - életemen. így lett enyém e kép világa. Szeretném naponta látni, a reggelek áthatolhatatlan csendjében nézni: miből lettem. Még egy kép az 1945-ben és 1946- ban metszett sorozatból: Földnyúzás. Ez szinte ketté hasad: a magasságot uralja a Nap. Itt nem fekete, fehéren izzik. Alul a Föld, amit egy árva lóval szánt egy göbbedt paraszt, mögötte asszonya, gyermekével. Nem lehet ezeket a képeket nem szeretni. Naponta igénylik a sze- retetet, amely sohasem lehet legendát kerítő.misztifikálás. Ecce homo! Mennyit tudhatott Szabó Gyula az emberről! Mennyit tudhatott átadni az embernek! Egy művész aki megszenvedte művészetét. Töprengéseivel, vívódásaival, önégetésével, lezuhanásaival és felemelkedéseivel. Ez a felemelkedés a legjellemzőbb képeire. Forradalom - élet. E ciklus 1962-ben született. önarckép kakassal. A nézőben elindult a gondolat: önarckép hajnallal. A Nap, kukorékoló kakas és a Festő. ,,Nem azért jön a hajnal, hogy szól a kakas. .. “ A hajnalt a Nap hozza. De mikor kezdődnek a reggelek? És még mindig a Nap. Ez az anyagi egyesülés, világmeleg égitest, világ-nehéz tűzgolyó. A Gond című metszeten csak egy férfi váll, egy fej, amely mögött lenyugodni készül a Nap, egy ökölbe szorított kéz. Ezen az atlaszi vállon nyugszik a Forradalom, e bordák, e rekeszizmok préselik a tüdőbe a levegőt, hogy a vér vigye az agysejtekbe az oxigént. A Gond érzés és gondolat tiszta sugárzása. Tiszta ez a reggel. Nem madárdallal kezdődik, nem is dübörgő motorok hajtják maguk előtt. Parasztnak, festőnek, munkásnak, írónak egyszerre kezdődik a reggel. A Munkával. Écce homo! (2) Ki ez a Festő, hogy ilyen erővel ráz fel? Ki küldte, hogy érzéseimet, gondolataimat így tudja, így ismeri? Ki ez az ember? Ki volt Szabó Gyula? Lám, ha nem ellenőrzőm magam, kimondom a múlt időt legkegyetlenebben hordozó szót. Tényleg, csak volt? De hol a '„van“, hol a „lesz“? Képeiben. Igen, „képeiben“. A „képein“ nem szól a tartalomról. A benne lévő, a benne látható, a bennük rejtőző, a belőlük kiolvasható, a belőlük áradó gondolatról. így van, így lesz Szabó Gyula, így áll gondolataival közénk. Gondolatai ránk kiáltanak. A kiáltás. Igen. Ez ma már neveletlenségnek nyilváníttatott. „Az kiabál akinek, a háza...“, „Kiabál, mert ütik... “, „Nem ér egy irgalmas kiáltást“. Pedig oly sokszor jólesne, ha az okosabb, a többet látott, a tapasztaltabb nem a kezemre ütne, hanem kiáltana. Ez nem fenyítés nem fájdalom - ez az emberi hang, Fábry Zoltán „vox humanája“. ,,Kiáltozok, zajongók, csepűrágok, komédiások!“ - mondják még néha-néha. Pedig nagy különbség az, ha valakinek a hatalom ad munkát, valakinek pedig a munka ad hatalmat. Tárlat a Nógrádi Galériában. Sokáig nem értettem, minek egy kiállítást felügyelni, mit adhat egy művészet- történész szakértő elrendezése a képek gondolatiságához; mivel lehet fokozni, lehalkítani egy festő hatását. Jó ideje már tudatosan próbálok olvasni a kiállítások szerkezetében. Olykor a legfontosabb képek kerülnek oszlopok mögé, tablókkal takart szegletekbe. Szemérmesek is tudunk lenni. Ha már a művész nem volt ilyen, felvállaljuk helyette. örülök, hogy a Kubicko Klára rendezte tárlat nem ilyen. Nyitott - mindenki felé a festő igazi arcát fordítja. Nekünk csak Szabó Gyula arcába kell tekintenünk. De merünk-e, merhetünk-e? Egyik legnagyobb alkotónk első művészi korszakának olajfestményeit mutatja be ez a gyűjteményes kiállítás. Mégis mintha a hallgatás venné körül életművét. A csehszlovákiai magyar nemzetiség szellemi életének irodalomközpontúsága - szemben a bizonygatásokkal - nem változott. Tény, hogy elkezdődött egy folyamat, amikor a könyvkiadásunk Adósságokat akart törleszteni. Képzőművészeti könyvek, népköltészeti válogatások, egy bölcselettörténeti mű, történelmi monográfiák is megjelentek. Valami megfeneklett. Pedig a bonyolult gazdasági feltételek a minőségi válogatásra buzdítanak, az adminisztratív kirekesztések helyett. Ha így lenne akkor most egy Szabó Gyula életmű-monográfiát is az olvasók, a képzőművészetkedvelők kezébe adhatnánk. Addig is marad a kiállítás. Roppant erők munkáltak a fiatal Szabó Gyulában. A társadalmi igazsátalansá- gok, az akadémiáról való kirekesztettség, az önmagával vívott küzdelem, a háború nyomja rá bélyegét az 1930-tól 1945-ig festett képeire. Egymás mellett két kép a falon. Munkanélküliek és Fizetés után. Az elsőn szinte uralja a képet a hatalmas fal, az oszlop szinte fenyegetően terpeszkedik a fal tövében ülő emberek mellett. Az alacsony látóhatárból égben nyúlnakafák. Az emberek feje fölött a szinte felhőtlen szabad égbolt. A kiszolgáltatottság képi megfogalmazása. Ennek az 1934-ben festett képnek csak látszólag ellentéte az 1933-ban készült Fizetés után. Az apró táskák, a vállakra lapuló zsákok, a lelógó vállúak csapata szorongást sugall. Ezek az emberek akkor kenyerüket-életüket féltették. Szegények Velencéje - egy árvízikép tragikus iróniát hordozó címe. Sok ilyen címet adott a festő képeinek. Csak néhányat a művész sorsát is jelzők közül: Anyámnak konyha, nékem műterem; A festő Pietája; A balkezes lovag. Kézenfog a festő. Újra a tárlat nyitottságát érzem. Megmutatja a genézist, a küzdelmet, a művész önemésztő hero- izmusát. Ilyen fiatalemberek kellenek a világnak! Ilyeneket követel a világ, még akkor is, ha benne élve sokan korán meghalnak. De aki túléli a szenvedéseket, annak sem kell szégyenkeznie. Nemcsak művészmártírokra van szüksége ennek a világnak, hiszen az alkotás szentsége az élet, pokla a halál. „Gyula Szabó 1934 IX. 15. d. u. 4-6“ - ennyi áll az önarckép ablak előtt című festményének a bal alsó sarkában. Sárga fény verődik kívülről az ablaküvegre, fe- héringes fiatalember ecsettel kezében néz ki a képből. Engem néz. De hiszen ez önarckép. Tükörből festve? Akkor önmagát nézi huszonhétévesen. Amikor a képet festette négy évvel volt fiatalabb, mint most én. A katalógusban olvasom, hogy „1935 áprilisában idegileg összeroppan - két- ségbesésében égeti korai festményeit, írásait. Ezután egyértelmúleg a művészetnek szenteli életét.“. Tehát az önarcképet festő fiatalember alig nyolc hónap múlva elégeti rossz képeit. (A rossz itt hangsúlyos.) Az alkotás bizonytalansága eredendően jó látást, biztos véleményt olvasztott magába, mert a megőrzött képei - ez az önarcképe is - varázslatos erjűek. Ha pénzem lenne, a Mosónők című- festményét venném meg. Nem azért, hogy talán ez a „legértékesebb“ Egy kép értékét emlegetve, úgy sem a becsüsök téveteg ízlése dönt, hanem a nézőben születő gondolat. Ez olyan kép, amelyen az emberiség három ős-asszonyát látom. Barnák, félmeztelenek. Három nő, mindegyikük derekán fehér vászon, az takarja szemérmüket. Mögöttük a negyediken vörös a szoknya... A kép jobb szélén görnyedő ruhát csavar, heroikus asz- szonyi erő, egy élet minden keserve a csavarodó karokban. Mellette a két nő egy világot emel vállára, derekára. Barna létezésük maga az emberi csoda. Mint ősi termékenység istennők... vagy a tisztaság istennői? Amikor írnom kell, amikor belülről feszülnek az izmok, amikor kínomban nyakizmaimat dörzsölöm, mindig segít a víz. Kell a kéznek, de kell az agynak is. Kávét főzök - víz ömlik az ujjaimra. Van úgy, hogy a kávé sem segíti világra a vajúdó gondolatokat. Hideg zuhany alatt borzongok. Tisztulni vágyik a test, mert lélegzik, váladékot termel. Hogyan tisztul a gondolat? Kimosható-e a tudatból, a létekből a salak, a váladék? Van-e ehhez elegendő ósanyag? A művészet? Olykor. Mindenkor nem is vágyhatunk rá. A hétköznapok után keltenek a művészetnek ünnepnapok, mert csak így tisztíthat. Legyen ünnep, ha a most kezdődő általános össznépi vándorlás idején elvetődnek a losonci Nógrádi Galériába. Szabó Gyula önmagunk múltjával szembesít bennünket. Ez a múlt minden igazságtalanságával, kiszolgáltatottságával, hontalanságával együtt is a mai szabad lét, szabad tudat része kell, hogy tegyen. Nélküle nem tehet naponta a Napba nézni. Nélküle hamis a kiáltás: Ecce homo. DUSZA ISTVÁN TISZTÁN: Válasz egy interjú kérdéseire ... az alkotóművész credója nem szavakban fejeződik ki a legjobban, de munkáiban-művei- ben. Még akkor is, ha manapság a szó, a bele- magyarázás triumfál. De, hogy ne maradjak adós a felelettel: jómagam az embert vallom! (Akár nagybetűvel is!) Itt és most ne gondoljanak valami rettenetesen nagy és főleg divatos „hidas-humanizmusra“. Csak az emberre az emberek közül, aki emberek nélkül még azt sem tudhatná, hpgy ember. Ugyanis, az ember létezésére, s így fokozottan a művészetére is, csak az ember reagál. Még az „elembertelenedést", az „elidegenedést“ is csak emberek hirdethetik és csakis az emberek felé: akik mégiscsak szeretnének - lehetőleg a legértelmesebben, és főleg a legboldogabban - emberül embernek maradni...
