Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-21 / 20. szám
A Zobor hegy lábánál valamikor réges-régen, sok mese, monda kapott szárnyra. Az itt élő embereket tavasztól késő őszig gúzsba kötötte a munka, de gondolataik szárnyaltak, mint Gerince felett a sas. A hosszú téli estéken, ahol jó mesemondó került a guzsaly végre, repült az idő, nem hatott álmosítóan az óra egyhangú ketyegése. A mesékben végtelen egyszerűséggel ölelkezett a régmúlt a jelennel, erény az erénytelenséggel, álom a valósággal, szükségszerű a véletlennel, hit a hitetlenséggel. A hiedelem szerint azért történt itt meg, ezen a tájon, a sok furcsaság, mert a hegy itt öklendezte ki magából a gonoszt, a sok ördögfajzat meg nem talált vissza a pokolba és elvegyültek a békés lakosság között. De az isten teremtménye, az ember, azért ember, hogy túljárjon az eszükön. Hát még a sok, minden hájjal megkent szemfüles özvegy! Lett is ebből nagy bonyodalom, a sok könyörgésre még Jézus is bejárta a környéket tanítványával, Péterrel, hogy így győződjön meg a történtekről. A hegy alatti ösvény köve, ami abban az időben még puha volt, mai napig is őrzi sarujának, szamarának és pálcájának nyomát. A nagy vízálló kőből ivott, amiből azóta sem száradt ki a víz, hogy az arra tévedő vándorok, kolduló barátok, arra rászorulók szomjúságukat olthassák. Az itt élő emberek hittek istenben, de tartottak a gonosztól, tehát, megadták kinek-minek, mi dukál, szemük a hosszú hegygerincet simogatta, s amikor annak tetején a nap sugarai összeölelkeztek a frissen hullott hóval, tudták, itt az ideje a pihenésnek, tokosztásnak, fonásnak, hímzésnek, mesélés- nek, hogy az örökül rájuk hagyott történetekkel megédesítsék silány életüket, mint a tűzhely szélén rotyogó édes aszalt gyümölccsel a lányok és asszonyok szájukat, ami estéről estére a pozderja törmelékét rágta a kenderfonálról. A múlt addig él, míg vannak emtékezők, de lassan minden a feledésbe merül. A jelen túl gyors, az öregek lába ehhez túl fáradt, az utánuk jövő generáció a beat zenén nőtt fel, az unokák meg lassan nem értik meg a mesélő szavát. De hagyjuk a fájó kérdéseket, vallassuk inkább a múltat. A mesemondó egy öreg ember, aki megpróbál kényelmesen elhelyezkedni a tűzhely előtti fásládában, ijedt madárhoz hasonló szeme révetegen rebben, mint utódainké a kút fenekére, ahol békésen lapulnak kincseink, a múlt drága örökségei, amit elkótyavetyéltünk... A rosta megy, az aranyat érő szemek a mélybe hullnak, ami a rostán fennakad, csak ocsú, és aki ocsút vet, ocsút arat. Ma már nem születnek új mesék, történetek, nincs rá idő, mert mindenki építi a maga kis egzisztenciális babilonát... Egyesek szerint a múltat nem kell feszegetni, a rozsda úgyis megteszi a magáét, szemünk ne hátrafelé tekintgessen, hanem a jelent térképezze fel, és az ocsútól sem kell tartani. A jelen, mint gyorsszárnyú madár repül, éppúgy, mint a csermelyek a Zobor lábánál békésen csörgedeznek mindig lefelé, visszafelé sohasem... Csak nézzük, csöndes figyelők vagyunk, nem szabunk gátat folyásának, hogy lelkünk ugarát öntözgessük, nyelvünk szomját oltsuk, s ha a természet erői feldagasztják, ha hullámai átcsapnak fejünk felett, kertünk, otthonunk esik martalékául, ne a folyót hibáztassuk! Inkább figyeljünk a mesélőre, aki már kényelmesen elhelyezkedett a fásládában, kalapját a fején hagyja, hogy a kobakjába szorultakat még melegen tartsa. Nagy cseréppipáját közben megtömte, fadarabbal óvatosan parazsat piszkál kérges tenyerébe, ügyes himbálással a pipa tetejére helyezi és hüvelykujja körmével a dohányra nyomja. Az első füstkarikákat beszippantja a nyitva hagyott tűzhely ajtaja, mikor a reszkető kéz bezárja, a nagy cseréppipából magasba tör a füst, imbolyog, mint Aladin lámpájának szelleme, hogy a múlt egy darabját itt megidézze. A gyerekek a kemence tetején, lábukat a fazékból feltörő aszalt gyümölcs párája is melegíti. A felnőttek is úgy helyezkednek el a guzsalyakon, hogy a mesélöt ne csak hallják, de lássák is, ha lopva felpillantanak. Mint régen, a kenyeret pusztító pajtásaim közé telepszem, bámulom a pipa füstöt, ami csodás alakokat formál és összeölelkezik a lábunkat nyaldosó kellemes illatú párával, én hallgatom az esti neszeket, miközben a fürge ujjak táncra kérik a kecses orsólányokat, azok forognak, forognak, majd hirtelen — a mesevarázsszóra - megállnak, de csak egy pillanatra, míg eszelős forgásuknak álljt nem parancsolnak a szövőszék bordái. Az alábbiakban átnyújtuk egyet a lap olvasóinak az általam gyűjtött mesékből. H ol volt, hol nem volt, valahol a szomszéd faluban, de még azon is túl, élt egy szegény púpos suszter legény. Biz, ennek a két dolgos kezén, apától rátestált suszter felszerelésén, rozoga szalmatetős viskóján kívül egyebe nem volt. A szülei hamar elkívánkoztak, így egymaga tengette nyomorúságos életét. Télen még csak akadt valami foltoznivaló, csizmafejelés, szárazás, de nyáron, csak a nap kandikált rá sietve viskója apró ablakán. Sok töprengés után eldöntötte, nyakába veszi a világot, szorgos két kezére valahol csak szükség lesz. Amint kitavaszodott, rendbehozta portája tájékát, a tarisznya aljába túrót, kenyeret süllyesztett, magára öltötte ünneplő gúnyáját, csizmáját a nyakába akasztotta, és hajnalok hajnalán elindult a városba. Hűvös volt még igy tavasszal, de fűtötte a remény, a tenniakarás, a pár garas, ami ritka vendég elnyűtt lajbija zsebében. Már magasan járt a nap, mikor a mi malántai szőlőhegyünknél ballagott. Már meg is éhezett, fáradt is volt, gondolta, megpihen és fal valamit. Már az újonnan kiültetett akácos erdőnél járt, amikor megpillantotta azt a ménkű nagy banyavadkörtefát, ami emberemlékezet óta a kanyar után az utat örözte. No, gondolta, itt letelepszik. Úgyis lett, de a hosszú, fáradságos út után annyira elnyomta a buzgóság, hogy mire felriadt, a vadkörtefa árnyéka az út másik felén, a diófákon remegett. Erre nyakába kapta a lábait és - uzsgyi! meg sem állt a város széléig. Bejárt itt tónát-boronát, de munkát nem talált, mindenhol elutasították. Már majdnem öreg este lett, amikor fáradt lábai a vár alá vitték. Annak magas kőkerítéséhez sok házacska volt ragasztva, itt-ott apró céhüzletekkel. Csak rótta az utat körbe-körbe, mikor szemébe esett a Fürgeujjú varga céhtáblája. Lesz, ami lesz, gondolta, bekopog: Ha munkát nem is, szállást talán csak kap isten nevében. Úgy is tett. Amikor átlépte a küszöböt, hát uramfia, mit nem lát? Egy öregedő, púpos mester áll előtte. Illendően nagyon köszönt:- Adjon isten szép jó estét, majszter uram!- Neked is! - hangzik a nem éppen nyájas válasz. A mi púpos legényünk meg elmondja, mi járatban is van. A mester válasza se ilyen, se olyan, mondván, neki is szűkösen van. De a legény addig-addig erös- ködik, addig könyörög, hogy a szállásban meg is egyeztek. Egész éjjel nem aludt szegény feje. Töprenkedett élete folyásán, ami úgy nyomta a rozoga priccsen, mint az elnyűtt lópokróc alatt a tákolmány deszkái. Még alig pitymallott, mikor felkelt. Lábujjhegyen rendbehozta az apró műhelyt, mire a cipészmester kikandikált a műhelye ablakán, a jövevény már az utcát seperte, de olyan gonddal, hogy minden fadarabkát, szalmaszálat összecsipegetett, majd gondosan összetekerte és bent rátette a gyújtósra. A szorgalma igen megtetszett a vargának. Óriásinak tűnő bajusza meg-meg- rándult az uborkának is beillő orra alatt, ami a tetszés megnyilvánulását jelentette.- No, fiam, azaz öcsém, mi a becses neved?- Mátyás, majszter uram!- Csak nézi-nézi a legényt, aki jó fejjel magasabb volt nála, és púpos létére még jóképű is, némi gondolkodás után, a nagy, görbe mutatóujjával a magasba mutat és így szól:- No legény, hiszed-é az istent? Mátyás nagyot bólint: - Az jó!- Megveted-é a gonoszt?- A legény csak bólint: - Az jó!- Hát tiszteled-e édes szüléidét?- Csak tisztelném, de már nem élnek...- No Mátyás, akkor nálam szerencsét próbálhatsz! Habár, az előző is csak egy harmadfél esztendőt bírt ki, elpárolgott...- Én nem vagyok afféle páralelkű, majszter uram.- Az jó! A legényt maga mellé ültette, hogy bevezesse a csizmadia mesterség fortélyaiba, de uramfia, nem kellett azt, mert az olyan kacifántos, eddig soha nem látott mintákat öltött a csizmák szárára, hogy a mester alig tudta palástolni a meglepetését. E ttől a naptól fogva a Fürgeujjú varga céhüzlete felvirágzott. Ások kupec, piacra igyekvő szeme majd kiesett az ablakban, ajtóban felakasztott, gyönyörű portéka láttán. így telt el vagy harmadfél esztendőnél is több, mikor a legény haza kéredzkedett a falujába búcsúba. A mester nem szívesen vált meg tőle, de látván szorgalmát, becsületességét, beleegyezett.- Jól van, Mátyás, ma szombat lévén, alkonytájt útnak is indulhatsz, de vasárnap estére meggyere!- Úgy lesz, majszter uram! Úgy lesz! - és nekivágott. Hát uramfia, a falujában igencsak megörültek jöttének! Már azt gondolták, tán meghalt, vagy ádáz farkasok martaléka lett. Ünnepnap volt, de telehordták házát foltozni valóval, no meg enni-, innivalóval. Nyájas szóval marasztalták. A legény illendőképpen megköszönte jóságukat, szíves marasztalásukat, de kora délután azért csak nekivágott a batyuba kötött hússal, kenyérrel, borral, amit a mesterének szánt. Igen ám, de a sok marasztalás közepette észre sem vette, hogy az iváshoz, bőséghez nem szokott gyomra háborog, feje meg úgy inog a nyakán, mint a tökdudában a húzogató szár. Amint a vén körtefához ért, rogyadozni kezdett a lába, pedig a nap már a hegy mögé rejtezett. Uram teremtőm, uram teremtőm! Most mi is lesz énvelem? - sóhajtozta. És mivel makacs lábainak engedelmeskednie kellett, le is heveredett a fa alá, és kisvártatva el is nyomta az álom. El szegény párát, bár ne tette volna. Bizony, hogy ez időtájt a vénbanyakörte- fán éjjelról-éjjelre pontban tizenkét órakor két ördögfijj ütött tanyát, akik kint rekedtek a pokolból. Felkapaszkodtak a legeslegmagasabb ágra, és megnyergelték, mint a lovat, közben olyan idétlenül viny- nyogtak, vihogtak, tanakodtak, hogyan is, merre is, hogy a legényt az ijedtsége öklömnyire zsugorította. Amikor jól kihan- cúrozták magukat, énekbe kaptak:- Hétfő... kedd... Hétfő.. kedd... Mivel se hangjuk, se hallásuk nem volt, fülük durva, akár a fa kérge, hangjuk erős, mint a torma, az ének inkább zagyva veszekedésnek hatott, és ettől a legénynek még a szőr is felállt a púpján. Amikor elhallgattak, imádságba fogott, de a két pokolbéli újból rázendített:- Hétfő... kedd... Hétfő... kedd... Erre a legényünk, tán nagy ijedtében, szép tiszta hangon felelgetett vissza:- Majd szerda is lesz... Majd szerda is lesz! A két ördögfijj úgy megijedt, majd lehe- rebodáltak a fáról.- Mi volt ez pajtás? Ki az az elvetemült, aki belekotyog a mi nótánkba?- Talán ez a vénség, amin vagyunk! - nyögi a másik.- Hű, hogy az-a, hát ilyen még nem volt!- Eh, pajtás, énekeljünk tovább. Torkuk szakadtából énekeltek. A legény meg annak rendje és módja szerint felelgetett. No, atyámfiai, lett is erre a körtefán nagy zűrzavar, bonyodalom. Egyik ágról a másikra ugráltak, recsegtek, ropogtak az ágak, rázták a fa koronáját, és a sok éretlen körte csak úgy potyogott! A szegény legény azt hitte, itt a világvége. Az egyik ördögfijj le is ugrott a fáról, de már repült is vissza, mert a kenyér illata az orrába csapott.- Te koma, egy púpos fekszik a fa alatt.- És, mit csináljunk véle? Eh, énekeljünk!- Tudod-e mit, repegessük széjjel! No, erre a legénynek ijedtében, amit reggeltől a torkán leeregetett, mind a gatyájában kötött ki.- Hadd el, hadd el, cimbora - szólt az okosabbnak tűnő pokolbéli.- De, de, repegessük, repegessük!- Azért mert megcsinálta a nótánkat? - Megcsinálta? Elrandította, megzavarta az éjféli szórakozásunkat!- Megcsinálta!- Elrontotta! - kiabálták éktelenül. Lett is erre újabb hadd el hadd. Egymásnak feszültek, tépték, marcangolták egymást. Amikor belefáradtak, újból nekifogtak tanakodni, végül énekelni.- Hétfő.. kedd... Hétfő.. kedd... A legény, mivel az élete forgott kockán, olyan szép tiszta hangon felelgetett, a dallamot meg-meghajlítgatva, mint a passió éneklése a kántor.- Majd szerda is •is lesz!- Hallod pajtás, f csinálja!.. Hallod?!- Bíza igazad van, nyalogatja sebeit a n- Hát akkor, mit a De már ugrik is I körüljárták, ugrálták, sünre talál, szőrös p bökték, akkorákat ug a legmagasabb ági a legény nem mozdul- Én, meg ammon csiklandozzuk be a p- Én meg amm( javításáért ragadjuk |, a fához.- Hü hogy-a. .. te, Úgy is lett. Éles kai sál temarták a légéi erővel csapták a fáhc fa beleremegett. Azt. gadta a vállánál, m; szempillantás alatt ol tották, hogy a légéi lógott. Az ördögfiak p nyogással kereket szikrát hányt, dübörgi remegett, és úgy eltC nyelte volna el őket. A legény egy-kettc ha nem vele történili hitte volna, álmodik, után még ott terjenget por a gyér holdfénytx is farkasszemet nézel Sebtében elmondott e egy üdvözlégyet, hoc gához térjen. Meg-n árkában lógó lábasz; mókját és az ördögfi gyorsasággal nekiiran szélén állt meg. Úgy kifulladt, majd lem is még ott remeg az is tetézte, hogy t látta, világosság szű ablakán. Sokáig gönc legyen, hiszen a va nélkül pazarolja a drá pitymallott, mint rége dúlt, de most már ne ajtó előtt, hanem a gyertyaszál. Lesz, Úgy is tett.- Ki az? - hangzik £ hang.- Én vagyok az, m Az ajtó nem nyílik, ablakon kukkant ki:- Kit keres?- Hát, a majszter u- Ki maga?- Ejnye má no, a Mátyás, a segédje! A meáternek leesi csodálkozástól. A har ban a segédjéé vol termet? Szemét dörz: mot lát, még a fekhe irigység már a zsigeri azért beengedte Má a gerendát súrolja, kiscsirkék az anyjukré dálkozta magát, jók< szem nagyságú orrlil tyást beleerőlteti egy: fogja. A legénynek ni mint elmondani a sz A mester hiszi is mei pesztő történetet; égé a helyét, még a suszl megülni. Éjszaka pe ágy, a méreg, az iric nyalogatja, mint az a vékony kenderfonal, Csütörtöknél nem bepakol a tarisznyáb kell. Mátyás egészei kíséri, és lelkére ke a szorgalmas felelgetc hagyja'. A mesternek nehez idejövetelükkor még árnyékuk, így estére a elpusztította, a borból gondolta, ha törik ha rád, nehogy valamit is de az élvezettel meg« mök majd kirúgták a a második üveg born az hozzá, hogy szűrt mosság kínozta, a jc alatta a fű. A vén körte hogy egy helyben ma A két ördögfijj szók a fán kötött ki. Mikor f kát, rázendítettek ékte- Péntek... síoi szombat... Erre a fa alatt b cipészmester felhorke sárnap is lesz... hál
