Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-14 / 19. szám
Funkció, feladat, felelősség Jegyzetek irodalmi kritikánkról ÚJ szú 982. V. 14. Kétségtelen, hogy gyakran esik szó a kritikáról az utóbbi időben a csehszlovákiai magyar irodalomban, s e szavak nem a rajongás és elismerés dokumentumai. Ellenkezőleg: a kritika hovatovább az esendő indulatok és a még esendőbb (tudatos vagy nem tudatos) felelőtlenség megnyilvánulásainak levezető csatornája az irodalmi életen belül, s ennek következtében többször a lebecsülés céltáblája a kívülálló olvasó szemében is, valami szükségesszükségtelen, vagy legalábbis elkerülhetetlen-elkerülhetö jelenség, melynek ha már van, legalább annyi haszna legyen, hogy el lehet rajta verni a port (olyan dolgokért, amelyeken nem tudjnk egykönnyen segíteni). íróink része (is) hálátlan feladatnak tartja a kritikaírás nem könnyű műfaját. Van olyan alkotó, aki félreértben vélekedik a kritikaírásról: „...elütni a dolgot azzal, hogy a könyv vagy tetszik az embernek, vagy nem tetszik. Ha tetszik s alkalmunk nyílik rá. . . szívesen ajánljuk mások figyelmébe, ha nem tetszik, minek rá a szót pazarolni, hadd telepedjen csak reá minél előbb a feledés pora". Egy nemrég készült interjúban pedig egyik költőnk válaszolt így a müvei fogadtatásával kapcsolatban feltett kérdésre: „Az az igazság (bármennyire is nagyképünek tetszik), hogy engem nem érdekel sem a közönség, sem a kritikusok véleménye". Egyes műfajok értékelése esetén is ,,jó“ összehasonlítási alapot nyújt a kritika emlegetése, így egy többek között kritikákat is publikáló szerző elismert műelemzőnk és esztétánk munkásságának méltatásánál a műelemzés és a kritika gyakorlatát összevetve ilyen következtetésre jut. ,,A kritikusnak elég egyszer elolvasnia a könyvet - s már írhatja is a bírálatot, tulajdonképpen még jegyzetekre sincs nagyon szüksége. Ha egy év múlva kérdezed a könyv felől, rendszerint már nem is emlékszik rá, mert időközben tucatnyi más kötetet kellett végiglapoznia és kritizálnia. Nem is lehet ezt rossz néven venni tőle, hiszen nem az utókornak szánta írását, hanem kortársainak, akik éppoly feledékenyek, mint ő s ezért nem fogják a vérét kívánni, ha netán tévedett volna". (Ezzel szemben a tárgyát jól megemelve, a műelemzést komoly odafigyelést és szakértelmet igénylő, nem kevés munkával járó tevékenységnek tünteti fel...stb.) Sok mindent elárul e néhány^ észrevételt megállapító, de kellően nem indokló összevetés is az alkotók viszonyáról a kritikához (olvasóhoz) s ezen keresztül irodalmunk eredményeihez. Az irodalmi kritika ilyen és hasonló értelmezései a műfaj helyének, funkciójának nem kellő felismerését és tudatosítását, felelősségének minimális respektálását veti felszínre akaratlanul is, nem beszélve (az utóbbi példában előforduló) sajnálatos, talán egyszeri tapasztalás negatív példájának elhamarkodott általánosításáról. Úgy tűnik, nemcsak a kritika gyakori bírálata jelenti a problémát, hanem a kritika helyének, funkciójának, feladatának és felelősségének helytelen értelmezése is, mely mindenképpen forrása és kindulási pontja a kritikáról alkotott leegyszerűsítő és félreértő, bizonyos esetekben öntudatlan nézetformálásnak. xxx Az irodalmi kritika helye és funkciója ma (de talán nemcsak ma, hanem általában is, korról korra bizonyos hangsúlyváltozásokkal) kettős. A kritika feladatait valóban teljesíteni csak akkor tudja, ha a tudomány és a művészet szférájában egyaránt beletartozva, mindkettőből meríti mérő és érzékelő eszközeit. Igen szerencsés esetben mindkettőt gazdagíthatja is, az egyiket új folyamatoknak az önmagára ismertetésével az ,,új“ érdekében. A nevéhez méltó kritikát a felismerési képessége, felelősségvállalása hitelesíti a tudomány s az irodalom világában, mindpedig a szélesebb közönség előtt. Ha ezt a képességet és erőfeszítéseit nem az igazi értékek védelmében működteti, akkor lejáratja magát mind a három körben, s ezen sem indokolatlan óvatoskodással, sem pedig következetlen csapkodással nem segíthet. A kritikának egyszerre feladata és kötelessége, hogy a közönséget tájékoztassa, értékek felismeréséhez, káros tendenciák elvetéséhez, művészi érzéke és ítélete fejlesztéséhez segítse, s az is, hogy az irodalmi életen belül mint eszmélő és eszméltető járuljon hozzá az új születéséhez, az eszmileg és művészileg értékes és értéktelen helyes felismeréséhez tendenciában, egyedi alkotásban vagy szerzőben egyaránt. Az egyik funkció nem érvényesülhet a másik rovására, időként az irodalom hagyományának, alkotó egyéniségeinek okán...A kritikusok között is jelentős alkati különbségek vannak, s a megnyilvánulási forma éppen az, hogy a kritikus hol érzi tehetségét, hivatását erősebbnek és érdemesebbnek: a széles olvasói (műélvezöi) közegekkel való érintkezésben, azok szószólójaként, vagy éppen az „irodalmi szférán“ belül, annak nyelvén beszélve, s főleg csak azok köréhez szólva... Ha a csehszlovákiai magyar irodalmi kritikával szemben növekvő hiányérzet nyilvánul meg az utóbbi években, ennek úgy gondoljuk, egyik oka a valóban közönségközpontú, a legszélesebb értelemben vett olvasóközönséget orientáló és e feladatkörön- belül magas színvonalú kritika nem meggyőző léte. Ez az a terület, ahol a kritikának elsőrendűen ismeretterjesztő és normateremtő: irányító, tájékoztató, figyelemfelhívó és egyéb funkciója van; s itt egyik fontos tény, hogy a kritika nyelvi-fogalmi köre ne lépje túl feltételezett és valóságos olvasóját, de ugyanakkor az adott ismeretanyag felső szintjén mozogjon, s azt továbbfejleszteni, tágítani igyekezzék. Itt az ezoterikus túlbonyolítás éppoly veszélyt jelenthet, mint a kritika közönség felé forduló arcának legfontosabb vonásai az ideológiai betájolás és az esztétikai érzékenység fokozása. Ezzel kapcsolatban a szlovák írók nemrég lezajlott 4. kongresszusának föbeszámolója hangsúlyozta az irodalmi kritika stratégiájának offenzív-jellegét, a következetes bírálat szükségességét az alacsonyabb ideológia és művészi színvonallal szemben, a szocialista pártosság elvének erősítését. A kritika feladata a haladó irodalmi hagyományokhoz való szerves kapcsolódás mellett az irodalmi fejlődés új útjainak keresése, az irodalmi müvek elemzésének és értékelésének a marxista koncepció alapján történő elmélyítése valamint a jelenlegi irodalmi folyamat (összefüggések) megismerésének kitágítása. Az említett beszámoló a szocialista irodalom színvonalának emelkedésével, minőségi változásával egyetemben az irodalmi kritika jelentőségének, fontosságának és a társadalmi mozgás és fejlődés területén kiteljesülő funkciójának növekedését is hangsúlyozta, melynek értelmében a kritikának jelentős mértékben kell hozzájárulnia az új irodalom szocialista eszmeiesztétikai arculatának kialakításához. Ennek érdekében szükséges kifejezőbben érvényre juttatnia saját társadalmi funkcióját, hogy nemcsak pusztán az irodalom szféráiban orientálódjon, hanem a társadalmi élethez fordulva, követve annak mozgását is alakítsa nézőpontjait, így nemcsak az irodalmi kritika általánosan hangoztatott jelentőségéről van szó, hanem az irodalmi, kulturális és társadalmi élet szerves részeként tudatosított helyének, funkciójának időszerű hangsúlyozásáról a jelenlegi össztársadalmi folyamatok keretében. xxx A jelenlegi csehszlovákiai magyar kritikai élet egyik lényeges hiánya, hogy a kritikai tevékenység túlzottan „elhatárolódott“ - vagyis az írók, alkotók maguk nem kritikusok is. Természetszerűleg ez elvileg helytelen és ellenkezik az irodalmi hagyománnyal általában, különösen pedig a nemzetiségi irodalmunkat körülvevő irodalmak hagyományaival. A magyar irodalomban Csokonaitól József Attilán át Illyés Gyuláig, a szlovák irodalomban Vajanskytól Vladimír Minácig, Milan Rúfus a kritikát az író alkotó tevékenysége integráns részének tudta és tudja ma is, maga is szükségét érezte és érzi, hogy saját elveit fogalmilag tisztázza, azokat mások gyakorlatával szembesítve, s nem utolsósorban, hogy a kezdő írókat, a hangu- kért-témájukért küzdő tehetségeket önmaguk alaposabb megismeréséhez és az olvasók megértéséhez vezesse. Vannak jó példái nemzetiségi irodalmunkban is az alkotói- kritikai tevékenységnek (Bábi, Duba, Tözsérés mások), de az utóbbi évtizedben az alkotó írók kritikai vénájának elapadását tapasztalhattuk. Pedig az írói kritikának - hangsúlyozni szeretnénk - megkülönböztetett jelentősége van. Egyfelől az önkifejezésnek lényeges, mondhatni nélkülözhetetlen része, másrészt fontos alkotóeleme a művészi önkontrollnak is, a saját konkrét gyakorlatnak az önmaga által kifejtett elvekkel való szembesítése. S ide sorolhatjuk a saját irányzat, módszer, gyakorlathoz kapcsolódó elveinek hirdetését, képviseletét is. Különös jelentősége van az írói kritikának abból a szempontból, hogy a művet belülről, az alkotó folyamat felől tudja szemlélni; nemcsak a valósággal és az olvasói élménnyel képes összevetni, amit a kritikus, irodalomtörténész a legritkább esetben tud csak kideríteni és feltárni. Emellett a mű nyelvi, strukturális és egyéb tartalmi és formai elemeinak olyan belső megvilágítását adhatja a szerző, amire a „csak-kritikus“, bármilyen felkészült legyen is az elméletben, nem (lehet) képes. xxx Az alkotói irányok, tendenciák, a meglevő és születő jelenségek és folyamatok -újszerű és komplex kritikai felmérését, meghatározását és bírálatát is számonkérhet- jük a jelenlegi nemzetiségi kritikánktól. (S ez a számonkérés nemcsak aktuális, de jogos is.) Itt kell érintenünk az „irodalmon belüli“ kritikát, s rámutatnunk a kritikának az irodalmon belüli fontos szerepére. A közönség felé forduló és az inkább irodalmi visszhangra számot tartó kétféle kritikai attitűd között nincs áthághatatlan fal, lényegében még minőségi különbség sem; inkább hangsúlyeltolódás van a kettő között, amely azonban nem jelentheti azt, hogy az egyik szempontjából jónak tetszhetik az, ami a másik nézőpontjából elfogadhatatlan, és fordítva: ami az egyik funkcióban jó, az a másikban sem lehet elvetendő. A kritika irodalmon belüli funkciója mindenekelőtt az ítélkezve irányítás. Mint az irodalmi élet, irodalmi folyamat integráns része, a maga eszközeivel, hangjával és módszereivel kíván beleavatkozni ennek az életnek, folyamatnak az alakulásába; arra terelni, amerre a jelen s a jövő szempontjából a leghelyesebbnek tartja. Összefügg ez azzal a ma sem érdektelen kérdéssel, amit a valósághoz való viszony író és kritikus számára jelent. Az író ugyanis a primer valóságból absztrahálja a műalkotást, míg a kritikus tevékenységében a műalkotás a közvetlen valóság, abból eredezteti a maga következtetéseit, melyeket mint egy másodlagos (de döntő fontosságú) értékrendszerhez állít, az általa mint társadalomban élő, gondolkodó individuum által átélt és észlelt társadalmi és természeti valósághoz. Tózsér Árpád 1970-ben a csehszlovákiai magyar irodalom-kritika két jellemző típusáról beszélt: az olyan kritikáról, melyben a kritikus önmagát teszi meg mértéknek, s elfeledkezik az elemzésről és a mű összevetéséről az esztétika normáival és a „nyelvészkedö kritika“gyakorlatáról (mely egzakt elemző módszerekkel írja le tárgyát, de sem ellene, sem mellette nem foglal állást, s az előbbihez hasonlóan szintén nem veszi figyelembe a mű társadalmitörténeti vonatkozásait és lehetséges hatását). Tózsér akkori summázata így hangzott: ,,S számunkra adva van a feladat: nyelvész kritikusaink módszereivel beoltott kritikánkat a társadalomkritikához közelíteni... így lenne kritikánk végre önkritika is". Több mint tíz év telt el ennek az igénynek a leírása óta, s meghatározó változás ezen a területen azóta csak módjával történt, mert elég ritka eset a jelenünkben, hogy a kritikus biztosan és bátran bánjék nyelvi, szerkezeti elemzéssel, s talán még ennél is ritkább, hogy a műelemzést az eszmei-gondolati-tematikai elemzéssel szervesen össze tudja kapcsolni, az egyiket a másikból tudja megvilágítani. Pedig ez egyre égetőbb szükségszerűséggé válik nemzetiségi irodalmunk egészének területén, külön specifikus szempontokkal bővülve az egyes műfajok és mű nemek esetében. A művészi eszközök változása és gazdagodása természetszerűén megköveteli a kritikai gondolkodás eddiginél aktívabb és megkü- lönböztetettebb művelését. ALABÁN FERENC Csótó László: VADÁSZOK A Shabwa birodalom nyomában Egy múltba veszett civilizáció tanújeleit hozzák napvilágra a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságban A régészeti kutatások színhelye Shabwa, az ország keleti részében körülbelöl két és fél évezreddel ezelőtt fennállott hatalmas Hadhramaut Királyság hajdani fővárosa. Ez a hűbéri állam körülbelül 800 évig a legjelentősebb államszervezetek közé tartozott a dél-árábiai iszlám előtti korszakban. Időszámításunk III. évszázadában egymással vetélkedő szomszédos törzsek hódították meg és elpusztították. A hajdan virágzó várost eltemette a homok. Jemeni és francia régészek egy csoportja, amely 1976 óta végez ásatásokat, azóta feltárta Shabwa hajdani templomai és palotái, valamint régi városfala alapjainak egy részét. Egytagú kőoszlopok, boltívek, úgyszintén mesterien díszített oszlopfök töredékei bizonyítják az e korabeli építészet magas színvonalát. Jó állapotban fennmaradt, köbe vésett szövegek számolnak be a híres „tömjénút“ keleti kindulópontján egykor uralkodó arisztokrácia fényéről és pompájáról, valamint a nem szabad emberek és a rabszolgák nehéz sorsáról is. A leletek gondos restaurálása és nyilvántartásba vétele után a kultikus helyeket és a monumentális épületeket a lehetőséghez képest rekonstruálják. A tudósok máris büszkén mutogatják a habhramauti művészek és kézművesek most felfedezett munkáinak lenyűgöző gyűjteményét. Kő-, bronz- és elefántcsontszobrok, valamint állatalakok tartoznak ehhez, s különösen gyakori a mitikus szárnyas oroszlán. Áz agyagból vagy alabástromból készült vázák, csészék, korsók, tányérok és használati tárgyak képet nyújtanak a régi királyság civilizációjáról. Mindezt egybegyüjtötték és az ország fővárosában, Adenben állították ki. Itt Shabwa Múzeumot is létesítenek. WILHEM FINCK
