Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-05 / 18. szám
ÚJ szú 15 CSEHSZLOVÁKIA FELSZABADÍTÁSÁÉRT HARCOLT „BÁRMILYEN FELADATOT VÁLLALTAM VOLNA...“ A harmadik emeleten szállók ki a liftből, s a parkettával borított folyosón eljutok a tudományos akadémia geológiai intézete osztályvezetőjének tágas irodájába. A kitárt ablakon beáramlik a forgalom zaja a hatsávos Tarasz Sevcsenko sugárútról. Kijevben gyönyörű az idő, s ez - úgy érzem - az első pillanattól kezdve bennsóséges, szinte ünnepélyes hangulatot teremt beszélgetésünkhöz. Megszólal a telefon. Ivan Grigorjevics Dracsenko rövid beszélgetés után felém fordul.- Bizonyára nem azért látogatott meg, hogy a mi kiadói gyakorlatunkról, vagy intézetünk munkájáról kérdezzen.- Ez igaz, de mégis engedje meg, hogy átugorjam a múltat, s a jelenről faggassam. Hogyan lett a második világháború egyik legendás hírű pilótájából osztályvezető egy tudományos intézetben?- Nézze, az újságírók gyakran esnek túlzásba, írásaikban sokszor használnak különböző expresszív hasonlatokat.. hősies, legendás hírű, meg ilyenek. Felejtsük el azt a sok hősiességet és legendát... Olyan tettekből, mint amilyeneket Ivan Grigorjevics Dracsenko hajtott végre, bizonyára több is volt. Ahogy mondani szokták, én csak a kötelességemet teljesítettem. Szabadkoznék, hogy azért amit ö tett, az nem egészen mindennapi, de közbevág:- Jó, jó... Inkább lapozzunk egyet. Válaszolok arra a kérdésére, hogy hogyan lett egy nehézbombázó pilótájából osztályvezető. Tulajdonképpen ez az én életem története, amely 1945. május 12- én, a háború befejezésének napján kezdődött. Nem nagyon értem. Igaz, kisgyerek voltam, amikor a háború véget ért, de történelmi tanulmányaim... Mielőtt megszólalnék, látom, Ivan Grigorjevics mosolyog, s érzem, hogy az eredeti barátságos hangulatba kerültünk vissza. Széttárta a kezét, tenyerét fölfelé fordította és vállát fölhúzva jelezte, ö nem tehet arról, hogy hiányosak a történelmi ismereteim.- A hitleri fasiszta Németország valóban már május 9-én kapitulált. A háború véget ért, s a mi I. ukrán frontunk, illetve a parancsnokságok Göring kastélyában ünnepelték a győzelmet. Este mindenki vidám volt, énekelt, táncolt. Egyszer csak egy ismeretlen ezredes lépett Konyev marsallhoz és azt mondta: „Maguk itt ünnepelnek és Prágától északnyugatra Schömer fasiszta tábornok az amerikaiak felé vonul vissza. Kötelességük, hogy ebben megakadályozzák." Természetesen néhány percen belül gépeinken voltunk. Május 10. és 12. között ezt a fasiszta hadsereget is szétvertük. Ezért volt május 12-e a győzelem napja a mi alakulataink számára.- Tehát így került el hozzánk, Csehszlovákiába.- Nem egészen, de térjünk vissza Prágára. Amikor először szálltunk le a repülőtéren, rengeteg ember üdvözölt minket... Mint hogyha egy idegen bolygóról jöttünk volna... Leírhatatlan volt az örömük, azt hiszem, ezt sosem felejtem el.- A szovjet hadsereg egyik legismertebb pilótájaként tért haza, kitüntetések egész sora... Mégis lehetővé tették, hogy leszereljen. De hát a repülés volt a legnagyobb vágya, már gyerekkora óta... Hogy lehet ez?- Igen, a háború előtt végeztem el a katonai iskolát, s pilóta lettem. Talán én voltam akkor a világ legboldogabb embere. Senkivel sem cseréltem volna. Sem a háború alatt, sem azután...- De hát akkor valaminek történnie kellett. _- A háború utáni hazatérés örömét talán le sem kell írnom. Szabadságot kaptam, de az a néhány nap otthon hamar eltelt. Jöttek az új kötelességek.- A hadseregben?- A katonai akadémiára küldtek, természetesen a repülős szakra. A tanulás igen nehéz volt, sok műszaki rajz... Nem bírtam. Jobban mondva nem én, hanem a szemem... A szemébe nézek, s valóban! Az egyik... Olyan történetet hallgatok meg, amely akár egy kalandregény alapjául is szolgálhatna. xxx Minden azután kezdődött, hogy a szovjet csapatok győzelmet arattak Kurszknál. A csata után persze a front nem állandósult, a szovjet egységek a győzelmet arra használták ki, hogy hatalmas támadást bontakoztassanak ki Harkov irányába. így azok a légi alakulatok, amelyekben Ivan Dracsenko is harcolt Kurszknál, nem kaptak időt a pihenésre. 1943. augusztus 14-én a szovjet nehézbombázók megkezdték az előkészületeket a támadásra, ugyanis az elhárítás jelentése szerint Harkov védelmére 300 német harckocsi közeledett. A tankhad- oszlop megsemmisítésével tíz JAK-3- as vadászgéppel védett háromszor hat Iljusin nehézbombázóból álló egységet bíztak meg. Szép, nyári koraeste van. A gépek egymás után szállnak fel. Az egység Merefa városka felett repül, ahol a fasiszták erős védelmet alakítottak ki a fontos vasúti csomópont körül. Az első gépek már sűrű tűzbe kerülnek. Az ellenség légelhárító géppuskái szünet nélkül tüzelnek, talán a levegőben egyetlen négyzetméternyi szabad terület nincs. Az egyik Iljusin már lángba borult. A repülőgépek szétszóródnak, a pilóták keresik a kiutat a pokoli tüzböl. A bombázók szinte ugrálnak a tüzérségi gránátok robbanásai következtében. S ez még nem minden. A felhők mögül kirajzanak a zöld-sárga Messerschmittek. Húsz ilyen gép veti rá magát az Iljusinokra. Ivan Dracsenko gépe mellett közvetlenül találatot kap társa, Sapovatovgépe. A fasiszták vadászbombázói is egymás után hullanak a földre. Dracsenko egyelőre ügyes manőverekkel tér ki a német vadászgépek elöl. De tüzérségi gránátok legyezőjébe kerül. Húzná a gépet balra, de már nem tudja elkerülni a robbanást... Még repül, még ura a gépnek Egy pillanatig azt hiszi, csak egy léghullám volt az egész. Egyszercsak észreveszi, hogy a vasútállomás felé repül. Megfordítaná a gépet, hogy az övéihez, ellenkező irányba repüljön, de megint egy hatalmas robbanás rázza meg a masinát. A nehézbombázó egyre súlyosabb, veszélyesen közeledik a földhöz. Dracsenko már látja az ellenséges állásokat, a német katonákat, a vagonokat az állomáson... Füst áramlik a pilótafülkébe, a levegő szinte ég, Dracsenko már semmit se lát. Egy újabb robbanás, s valamilyen erő kiröpíti a gépből... A portavai koncentrációs táborban tér magához. Vizet kap, s később, nagy meglepetésére, a legfinomabb kosztot is. Nem érti. Néhány nap múlva már a saját lábán áll. A fasisztáknak persze nagyon jól jött volna, hogy egy szovjet pilóta, magas kitüntetésekkel a mellén, átálljon hozzájuk. Dracsenko nem adja be a derekát, s rövidesen nem kap enni, sem inni. Magánzárkába csukják a föld alá. Ez sem töri meg. Úgy döntöttek, hogy végeznek vele. Ő viszont nem adja fel a reményt. Három tehergépkocsin szállítják a halálra ítélteket a tömegsír felé. Az utolsóban ül Dracsenko. Elég egyetlen pillantás, hogy a társaival szó nélkül megértesse magát. A kanyarban valaki felkiált: „Most!" A foglyok egy emberként dobják m magukat az őrökre, majd leugrálnak a teherautóról. Lövések, szökés az erdőbe... Ivan Dracsenko mellett fut két társa, mindnyájan meggyötörve a koncentrációs táborban átélt kínzásoktól. Ivan nedves földdel borogatja szemét, amely ki"- mondhatatlanul fáj A szemét? Inkább a szeme helyét... A front pedig még messze van... Végül valahogy mégis eljutottak a szovjet állásokhoz. Moszkva, kórház, operáció, utókezelés, majd az orvosok szörnyű ítélete: egy szemmel nem lehet repülni. A bizottság egyértelmű határozata: leszerelni. xxx Az emlékezésben a telefon hangja zavar meg minket. Ivan Dracsenko kéri, hogy most senki se háborgassa. Majd a táskájában keresgél, gyógyszert vesz elő.- Látja, a háború mindnyájunkat megbélyegzett valamilyen módon. A szememen és a fogaimon kívül, mert azokat is kiverték a koncentrációs táborban, a szivem is gyengélkedik. Nem volna szabad felizgatnom magam. De hát lehet felindulás nélkül emlékezni? így hát nem erőltetem a beszélgetést, de ö néhány perc elteltével mégis folytatja a történetet:- Nem is tudja elképzelni, mennyi könyörgésbe, gyözködésbe került, amíg végül az orvosok engedélyezték, hogy visszatérjek az ezredemhez. Bármilyen feladatot vállaltam volna, akár az ejtőernyők összehajtogatását vagy a konyhán a krumplihámozást, csak hogy a gépek közelében lehessek. Szörnyű volt, de kezdtem belenyugodni, hogy többé nem ülhetek a pilótafülkébe. De érezni akartam a repülőbenzin bűzét, hallani a motorok bömbölését... És képzelje el, egyik reggel a portavai repülőtéren találkoztam Kozarev ezredessel, aki ezredünk mérnöke volt, s rettentően mérgelődött, hogy már négy napja nem tud elszállíttatni egy megjavított repülőgépet. Különös szerencse ért. Az ezredes nem tudott sebesülésemről, és megkérdezte: „Na, Ivan elviszi a gépet?“ Remegett a térdem, de mondhattam azt, hogy nem, mert az orvosok megtiltották. No, mondhattam? Persze Kozarevet az eset után megbüntették, én pedig sokáig semmit sem csinálhattam. Megint kérleltem, győzködtem parancsnokaimat. Végül aztán engedélyezték, hogy repülőgépet vezessek, így, egy szemmel is. Egy pillanatra elhallgat. Régi fényképeket húz elő. Az egyiket elém teszi.- Ez a fénykép bizonyára érdekelni fogja.- Hol készült?- Hát ez az. Egyik barátunk a rzeszowi repülőtéren örökített meg bennünket. Ha belegondolok, ez csak 40-50 kilométerre van Duklától...- Mesés táj, viszont rettentően nehéz volt ott harcolni - mondja. - A levegőben és a földön egyaránt. Ivan Dracsenko, a duklaí harcok résztvevője ismét emlékezik:- Elsősorban a harcok hevessége az, ami rendkívüli volt. A mi alakulatunk, a kijevi 140. légi gárdaezred pilótái a rzeszowi repülőtérről naponta 3-6 támadást hajtottak végre a duklai szorosnál. A légierő feladata az volt, hogy minden erejéből elősegítse a szoros elfoglalását, hogy igy megnyíljon az út Csehszlovákia felszabadítása előtt. Emlékszem, gyakran ebédelni sem volt időnk, amint leszálltunk, máris vissza kellett fordulnunk a repülőtérről. Holtfáradtak voltunk, s az is megesett, hogy valamelyik pilóta elaludt, és csak az utolsó pillanatban rántotta fel gépét... De azért sosem panaszkodtunk a fáradtságra... Kitüntetéseiről faggatnám, arról, hogy épp a duklai harcok során kapta meg a Dicsőség-rend 1. fokozatát, vagyis ö az egyetlen szovjet pilóta, aki mellén viselhette akkor e kitüntetésnek mind a három fokozatát. S hogy a Csehszlovákia felszabadításáért folyó harcokban tanúsított helytállásáért lett a Szovjetunió Hőse, a Lenin-rend birtokosa... De megint félbeszakít:- Ne beszéljünk a kitüntetésekről! A duklai harcokban és Csehszlovákia felszabadításában más pilóták is részt vettek, mindnyájan bátor emberek, kiváló katonák voltak... xxx Hallgatom, és hallgatnám még sokáig Ivan Grigorjevics Dracsenkót, de hát az idő igencsak elszaladt... A sugárút zaja a beállt csöndben felerősödve ömlik be a szobába. Tavasz van most is, mint 37 évvel ezelőtt... Gondolataimba mélyülve újra lepergetem magam előtt ennek az embernek az életét, akit nálunk, Csehszlovákiában alig ismernek. Az már csak otthon jut eszembe, hogy tulajdonképpen meg sem tudtam, hogy lett egy bombázó pilótából a geológiai intézet osztályvezetője... LADISLAV TAKÁÖ Konyev marsall eligazítást tart a kijevi 140. gardaezrednél Balról a második Dracsenko 1982. V. 7. A repülőtéren, leszállás után (A szerző archívumából)
