Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-04-30 / 17. szám

•V ÚJ SZÚ 5 1982. IV. 30. A Tribuna rajza K özvetlen a sah bukása, a tér­ségben az ezt követő erőde­monstráció idején a Diego Garda szi­get - pontosabban a szigeten kiépített támaszpont - huzamos ideig az ér­deklődés középpontjában állt. Az ira­ki-iráni háború kitörése elterelte a fi­gyelmet a támaszpont-szigetről, a tér­ség más problémái, veszélyei kerül­tek előtérbe. Március közepén futótűzként ter­jedt el a hír, hogy az amerikai hadse­reg titokban nukleáris fegyvereket szállít Diego Gardára. A reunioni Te- moignages lap tudni vélte, hogy 19 nukleáris töltetű bomba már a szige­ten van. Az amerikai lapok szerint ezeket a reagani rémálom, az ún. korlátozott nukleáris háború esetén akarják Európában bevetni. így tehát a sziget nemcsak Ázsia, de Európa - s valójában az egész világ - békéjét fenyegető stratégiai támaszponttá vált. SZIGETSTRATÉGIA PENTAGON MÓDRA Több jel arra mutat, hogy az ameri­kai katonapolitikusok és híveik a mai napig sem voltak képesek lenyelni a vietnami békát. Az indokínai kudarc megfosztotta a csillagos-sávos lobo­gót a verhetetlenség nimbuszától. Ezért mindent megtesznek - még a józan ésszel legellentétesebb lépé­seket is - csakhogy valamit visszahó­dítsanak egy régi „dicsőségből“ - de egyelőre nem sok sikerrel. Az Egyesült Államoknak - a Penta­gon adatai szerint - 1982 elején 502 600 katonája volt külföldön, 22 100 katonával több, mint 1980- ban. Ez a növekedés lassan, de bizto­san tovább folytatódik, tehát újabb és újabb támaszpontok kellenek. Az amerikai nagyhatalmi politika mind népszerűtlenebb. A sűrűn lakott területeken elhelyezett támaszpontok gyakorta célpontjai a különböző há­ború- és Amerika-ellenes tüntetések­nek. Ezért igyekszik a Pentagon szi­geteket szerezni támaszpontépítésre, vagy bérbe venni lehetőleg tenger­parti támaszpontokat - remélve, hogy ez nem vált ki olyan nagyfokú elutasí­tást. E „szigetstratégiának“ köszön­hetően jutott főszerephez Diego Gar­da is, a mindössze 25 km hosszú és 5 km széles korallsziget. No meg azért, mert az Indiai-óceán térsége az utóbbi időben a világ egyik legérzéke­nyebb pontjává lett. SZUEZTŐL KELETRE Az USA 1966-ban vette bérbe a szigetet Nagy-Britanniától - 50 évre mindössze 3 millió fontért. Azon- nyomban jogot szerzett arra is, hogy ott támaszpontot építhessen. Akkor - s öt évvel később, az építkezés megkezdésekor - senki sem gondolt arra, hogy ez milyen következmé­nyekkel járhat. A NATO az Egyesült Államokkal az élen már évekkel ezelőtt felvetette az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl „atlan- tizálásának“ gondolatát. Alexander Haig tábornok, még a NATO európai erői főparancsnokaként arra figyel­meztette kormányát és annak szövet­ségeseit, ..tekintsenek messzebbre a kelet-nyugati konfrontáció hagyo­mányos határainál“. Utódja, Rogers tábornok hasonló nézeteket vall. Sze­rinte, ha új világháború törne ki, annak a legvalószínűbb góca a Közel-kelet - Perzsa-öböl - Indiai-óceán vonal lenne. Vagyis Washingtonban is na­gyon jól tudják, hogy ez a térség olyan tűzfészek, amelytől egykönnyen láng­ba borulhat az egész világ. Mégsem támogatják az ENSZ, a Szovjetunió, India és a többi környező ország erő­feszítéseit az Indiai-óceán békeöve­zetté változtatásáért, hanem fennen hirdetik a brit konzervatívok ..Szueztől keletre“ politikájának felmelegített változatát. Szovjet lapvélemények szerint a Pentagon egy Egyiptom-lzrael- -Perzsa-öböl-Diego Garcia-Ausztrá- lia támaszpontláncot akar kiépíteni- washingtoni szóhasználat szerint ..védelmi vonalat“. A „védelmi" rend­szer gerincét az 5. flotta képrezné- amely már gyakorlatilag létezik is és fokozatosan bővül, erősödik. Puszta jelenléte is már feszültségfokozó té­nyező az Indiai-óceánon, de ha figye­lembe vesszük, hogy mintegy össze­kötő kaprcsot képezhet a földközi-ten­geri 6. flotta és a Csendes-óceánon operáló 7. flotta között megállapít­hatjuk, hogy óriási veszéllyel állunk szemben. A KIS SZIGET IS SZIGET Diego Gardának - eredetileg - leg­alább is látszatra szerény szerepet szántak. Csakhogy közben olyan vál­tozások mentek végbe a térségben, hogy a sziget „árfolyama“ rendkívüli módon felértékelődött. Az USA bizto- sjtani szeretné magát az esetleges újabb változások, meglepetések (lásd: Irán) kivédésére, s ezért arra törekszik, hogy vezető, meghatározó helyzetbe jusson politikai és katonai téren egyaránt. Fegyverszállításokkal politizál, a „szovjet veszélyre“ és ún. létérdekeire hivatkozik, meg akarja győzni mindenekelőtt az olajtermelő- jobbára konzervatív - államokat, hogy szükségük van az amerikai „vé­delemre“ éppúgy, mint az USA-nak rájuk és olajkincsükre. Tény, hogy a Perzsa-öblöt 13 per­cenként hagyja el egy óriás tankhajó az USA, Nyugat-Európa vagy Japán felé tartva. Tény, hogy az Egyesült Államok iprara által felhasznált 54 nyersanyagféleség közül kb. 40 döntő része a térségből származik. Csak­hogy tény az is, hogy az Indiai-óceán az egyetlen soha be nem fagyó vízi út a Szovjetunió nyugati és keleti or­szágrésze között, tehát rendkívül fon­tos a számára, s így nem valószínű, hogy azt csatatérré szeretné változ­tatni, ép>p>en ellenkezőleg. Tudják ezt Washingtonban is, csak hát kell nekik egy hivatkozási alap. Az elv egyszerű: nem baj, hogy valótlan, csak legyen. Diego Gardán tíz évvel ezelőtt vi­szonylag szerény munkálatok indul­tak. Először egy üzemanyagtárolót és távközlési központot építettek, de ez már a múlt. összesen 640 000 hordó­nyi üzemanyagot rejtenek a föld alatti tárolók, ami bőven elég egy egész flotta ellátására. A távközlési központ nemcsak az Indiai-óceánon tartózko­dó hadihajókkal tartja a kapcsolatot, hanem összeköttetésben áll az USA globális katonai távközlési rendszeré­vel is. Már kész a több mint 4000 méter hosszú kifutópályával ellátott repülőtér, s üzemel a haditengerésze­ti kikötő is. A repülőtér fogadhatja az amerikai hadsereg gépjeinek vala­mennyi típusát a P-3 Orion négymo­toros felderítő gépekkel kezdve egé­szen a C-5A és C-141 tipxjsú óriás szállító repülőgépekig. Az eredetileg 820 katona számára épített laktanya már régen nem elég. A Pentagon adatai szerint 1400 kato­na állomásozik a szigeten, az ameri­kai lap>ok 1800 katonáról tudnak. Jól tájékozott brit forrásokból származó hírek szerint az elmúlt év végén a ka­tonai és műszaki személyzet több mint kétszeresére nőtt, s elérte a 4, sőt 5 ezret. Ezt bizonyítja az AP hírügynökség egyik jelentése is, hogy a szigeten lázas munka folyik, gyors ütemben bővítik a légi ellenőrző be­rendezéseket, az üzemanyagfelvevó állomásokat a repülőgépek és ha­jók számára, a javító és karbantartó műhelyeket. A 14 méterre kimélyített kikötő - amely így képessé vált a legna­gyobb repülögép-anyahajók befoga­Amerikai támaszpontok a világban dására is - nem „panaszkodhat“ ka­pacitása kihasználatlanságára, pedig egyszerre 12 nagy hadihajót tud befo­gadni. MELLŐZÖTT MÓDSZER Az Indiai-óceán térségében kiéle­ződött feszültség enyhítésének legké­zenfekvőbb módja *- a tárgyalások, a békeövezet létrehozása - az USA „jóvoltából“ egyelőre háttérbe került. Áz Egyesült Államok felfüggesztette azokat a szovjet-amerikai tárgyaláso­kat, amelyek 1977-ben kezdődtek er­ről a kérdésről, s az ENSZ ilyen irányú erőfeszítéseit sem támogatja, sőt. Az ENSZ illetékes különbizottsága, de főleg a Szovjetunió és India ennek ellenére folytatja békeeröfeszítéseit, s a térség mind több országa csatla­kozik hozzájuk - még az amerikai „védőernyőt“ megelégelő konzerva­tív olajállamok is. Leonyid Brezsnyev legutóbbi indiai látogatása során a parlamentben mondott beszédében javasolta: a nagyhatalmak garantálják az ázsiai térség biztonságát a Perzsa-öböltől a Csendes-óceánig. Ez a javaslat még mindig érvényes, óriási jelentő­sége a nemzetközi biztonság és a vi­lágbéke garantálása szempontjából nem csökken, ellenkezőleg, napról napra nő. GORFOL ZSUZSA Diego Garcia AKNA Aiúcmm „Ajándék“ Igaz, hogy az atomfegyverek korszakát éljük, s a fegyverzetkorlátozás legfontosabb kérdése a nukleáris potenciálok csökkentése, a hagyomá­nyos fegyverzetek mégsem veszítenek ,,jelentősé­gükből“. Hogy milyen fontosságot tulajdonítanak nekik Nyugaton, bizonyítja az április közepén meg­kötött új amerikai-nyugatnémet katonai szerződés. Washington és Bonn különös ,.ajándékkal" lepte meg Európát és a fegyverkezés ellen tiltakozó hatalmas tömegeket. Genscher nyugatnémet kül­ügyminiszter és Bums bonni amerikai nagykövet aláírta azt a szerződést, amelyben a nyugatnémet fél vállalja, hogy ún. válsághelyzetben támogatást nyújt az NSZK-ban állomásozó amerikai csapatok­nak. A szerződés értelmében az USA tíz nap alatt hat páncélos, gépesített és gyalogos hadosztállyal egészítheti ki az NSZK-ban állomásozó négy had­osztályát. Hat további hadosztály teljes felszerelé­sét már korábban (tehát a „ válsághelyzet" előtt) elhelyezik az NSZK-ban, s az ehhez szükséges létesítmények felépítéséhez 1987-ig - egy ötéves program keretében - 1,2 milliárd nyugatnémet már­kára van szükség. Az NSZK a szerződésben vállal­ta, hogy ebből az összegből 550 millió márkát biztosit a saját költségvetéséből. Bonn arra is kötelezte magát, hogy ilyen esetre 93 000 tartalé­kost bocsát rendelkezésre az amerikai csapatok ,,támogatására", s folyamatosan ellátja a hat ame­rikai hadosztály felszerelésének őrzését. Az ötéves program megvalósítását 1983-ban kezdik meg. Már az a tény, hogy a szerződés válsághelyze­tekben, vagy háború esetén végrehajtandó akciók­kal számol, mély aggodalmat kelt minden józanul gondolkodó emberben. Amikor a hetvenes évek elején sorra születtek a különböző társadalmi rend­szerű országok közötti szerződések, s amikor az enyhülési folyamat tetőpontján Helsinkiben aláírás­ra került a Záróokmány, az európai népek meg voltak győződve arról, hogy kontinensünket nem válságok, háborúk várják, hanem ellenkezőleg: azt remélték, ezután valamennyi probléma békés úton rendeződik. Az amerikai-nyugatnémet szerződés viszont lé­nyegét tekintve ezzel ellentétes célokat követ, s egyenesen megtorpedózza a bécsi tárgyalásokat: míg az osztrák fővárosban a közép-európai fegyve­res erők és fegyverzetek csökkentéséről folynak a tárgyalások, az amerikai-nyugatnémet szerződés a haderők további növelését célozza. Bécsben épp a csapatcsökkentés első szakaszáról szóló egyez­ményről folyik a vita, tehát arról a szerződésről, amely a Közép-Európában állomásozó amerikai és szovjet csapatok létszámának csökkentését hatá­rozná meg. Washington és Bonn új szerződése szerint, ha nincs ,, válsághelyzet", akkor is hat hadosztállyal növekedne az amerikai csapatok lét­száma az NSZK területén... Bonn szerint a szerződés megfelel a ,,német érdekeknek“. Valójában azonban csak bizonyos bonni körök érdekeinek felel meg, amelyek a NATO ismert kettős határozatából - fegyverkezni és tárgyalni - az előbbit tettekkel, az utóbbit csupán szavakban támogatják. Az NSZK területén amúgy is egymást érik az amerikai és a NATO-támaszpon- tok, hadianyag-raktárak stb, s a szerződés ezek további bővítését feltételezi. Ez felelne meg a ,, né­met érdekeknek“? Aligha. Ugyanis, ha valóban válsághelyzet alakulna ki, az ellencsapás első cél­pontjai épp ezek a bázisok lennének. Bonn a szerződéssel méginkább megkötötte kezét. Az NSZK 1955 - a NATO-ba való belépése - óta az egyik legveszélyesebb katonapolitikai lé­pésre szánta el magát. Genscher azt mondotta, a szerződés ,,a közös biztonsági és szövetségi politika kifejezője", csakhogy olyan politikáé, amely az NSZK-t a szocialista országok elleni kilövőállás­sá változtatja. A Stuttgarter Zeitung találóan jegyez­te meg: ,,Az NSZK a nemzetközi csendőr - vagyis az USA - segédeként lép fel". Ezzel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet egy körülményre. A haladó emberiség néhány nap múlva emlékezik meg a hitleri fasizmus felett aratott győzelem 37. évfordulójáról. Az új történelmi kor­szak kezdetén a világ, s Európa népei joggal hitték, remélték, hogy német földről sosem pattan ki egy újabb világégés szikrája. Arról, hogy milyen messze van ezektől az ideáloktól az új amerikai-nyugatné­met szerződés, annak tartalma tanúskodik. Az NSZK területén háborúra, fegyveres konfliktusra készülődnek s ez objektív tény - mondjanak a nyu­gatnémet vezetők és amerikai kollégáik bármit is. Herbert Mies, a Német Kommunista Párt elnöke a következőképp értékelte a megállapodást: „Ha a bonni kormány ezzel a szerződéssel kívánt vá­laszt adni arra, hogy a Szovjetunió húszezer fővel csökkentette fegyveres erőinek létszámát az NDK területén, s egyoldalúan elhalasztotta közepes ha­tótávolságú nukleáris rakétáinak telepítését, akkor a további lázas fegyverkezésért az NSZK teljes felelősséget visel.“ Hozzátehetjük: a bonni politiku­sok nyilatkozatai, miszerint hajlandók folytatni az enyhülési politikát, elveszítik hitelüket... (pap-)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom