Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-15 / 2. szám
Mikszáth Kálmán* '-v .r "■* .. ':'~.{:r ' W A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében. Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus. A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit! Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt, és fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk. Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk, mi, gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából, mintha egy bölömbika bődült volna el.- Palyus, Palyus! - kiáltám az ajtót megzörgetve. - Mi baja van? Szóljon kend! Semmi sem válaszolt. Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé, s kénkőgöz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a padló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás vegyült olykor a zsivajba. ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a Palyussal történik valami.- Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén im- posztor. S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót, s visszaadta a Palyus szabadságát. Az halálsápadtan, erőtlenül támoly- gott ki, mintha kilenc esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.- Késő! - hörgé. - Már késő van!- Mi van későn, te medve, te?- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek - lihegé, és a fogai vacogtak.- Bolondokat beszél kend, Palyus - szóltam én közbe. - Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?- Kezem keresztvonását adtam a véremmel - mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a bal karján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. - Innen buggyantotta a vért a sátán.- Aztán mit írtál alá? - kérdé apám nevetve.- Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyemviganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett. Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komolyabb lett, vasárnaponként pontosan eljárt a templomba, s napközben is sokszor láttam valamely asztal mögé vonulva, levett kalappal imádkozni. Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabör csizmáinak izmos két sarka össze-összeütódött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus. Most aztán egyszerre mindenki visz- szaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusra, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését. Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt, és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég elverte, azt is mind a Galandáné okozta. Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó: mosott, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze. A szegény Palyust is Galandáné kísérte ki a temetőárokba. Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zúzma- rás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok. Aki valamikor Bodókon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, olyan kísérteties volt minden. Hát még egy-egy Luca-nap, mely úgyis a boszorkányok napja. „ Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után következett. A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca- székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen - mi, gyerekek, fjedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei. Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édesanyám meséit. Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ók észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött. Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kisleánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén, s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre. Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés s mennydörgésszerű roppanások. Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok, mint legelésző bárányok, fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott. Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta. Márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen, s délceg testéről is cafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből. A vért piciny tenyereivel fogta föl, s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvei ismét visszaforduljanak. S mintha ezalatt sírok nyílnának meg a temetőben, kutya, kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettetó csaho- lással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához. Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket anyámmal félájultan, ágyunkhoz vonszolt. Reggel nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök. Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínen konstatálják az esetet. Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek. Elöl az öregbíró őkegyelme ballagott, utána Búgó Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet. A Palyus sírjához értünk, és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy újdonat új, hímes szűr. (Szegény Palyus, egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon! A végzetes hely tele ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő - egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingván. Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot, és így szólt (lestük is mindnyájan a mondását):- Már én csak amondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem esett az éjjel.- Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? - kérdik sürgetve a tanácsbeliek.- Szólni szólnék én - mondja az öregbíró -, csak egy nagyon nagy baj ne volna...- Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?- Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk, s ahol ez a lucifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz; és nincs elég közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a lucifernátus dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró őkegyeimének fánrja a feje, s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni való. (gy azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem maradna. E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbéli tárgyakat kezébe nem veheti. Mialatt a fötisztelendő úr megjött a füstölővel, s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyűltek a „felső vég“ összes öregasszonyai, s azok csakhamar megállapították a tépett ingván gallérján levő -hímzésről, hogy az senki másé, mint - dicsértessék a Jézus Krisztus - a Galandáné asszonyomé.- Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott vén boszorkányt! - kiál- ták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről színre láttam, mintha e percben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak.- Nem ég az meg a tűzön sem! - hallatszottak a palóc asszonyok feleselge- tései.- Majd meglássuk, hé! - mondja az öregbíró uram. - Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom... vagy micsoda? S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé. Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az Hiedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel. A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktu- mok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan, lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, fötisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot, s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt, s csak azután bátorkodtunk be. Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az ál- lán öt darab hosszú, ősz szőrszál mere- dezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.- Hogy van kigyelmed, édes néném- asszony? - kérdé az öregbíró tisztelet- teljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.- Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet! S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábán az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben - mint valami heraldikus mondaná.- Hihihi! - röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva - egy kis dolgom volt az éjjel. S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.- Már bizonyos, ö a boszorkány! - sú- gá felém Buga Istók uram.- Nem ő! ... Dehogy ő! — feleltem halkan vissza. - Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép lány volt. Színről színre láttam. Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s megfenyegetett vele:- Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt... öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából. — * Az elbeszéléssel a nagy magyar íróra emlékezünk, születésének 125. évfordulóján A rült vés redő tárol ködt tett ( a fél A konc a lár gesí A ig... A tig fű ra... szén At amik roskt kor t oszt? te, k szán az o: küzd At szokt érezti nek r lan f< alatt t lett, n Mi osztá zést hiány Hozz pont a gye rezte kiabá ban, i a mé fej“ t a mei a dör mint akikk hanei Az új «ßki, ugyai a töl a féle amit volt, i fennt: széli hogy bány. zonyí csak kockí hazui okozt kezól ezért gasal a töt félné; ne há kából vetett nagyi Ab rész Názim Hikmet* A haladó ember Fejét felszegi, vörös nyakkendőjét a szél lengeti, megy s előre néz. Lépte lassú, nehéz, de meg nem torpan megy s előre néz. Mellét feszíti a dühös szélnek, el nem csábítják útszéli fények, meg nem állítják játékos habok, kósza csillagok, s hiába hívja száz drága hang epedve, sírva:- Hová mész, gyermekem, nem hallod anyád szavát? Jöjj vissza, kedvesem, jöjj vissza, testvérem, jöjj vissza, hitvesem, jöjj vissza hát! Megy tovább, sípja indulót harsog, szilaj harci dalt. Megy tovább, s messzibe vész mögötte minden, mint hajó mögött a part. Lépte lassú, nehéz, de meg nem torpan, - % megy s előre néz... Látja-e még lábánál ülő, varrogató kistes Játszik-e n szőke ha Lepihen-e még egyszer a szilfák árnyékában, k zöld lomb közöt Csak megy, egyre megy. Széles, kemény léptekkel mé mázsás pörölyként leng a ké Szőrös melle zihálva fújtat. Már nem is hallja az asztala körül ülő sok bete kik vacsora közben szekfűsz Szeme páro. megvillan, mint két Lépte lat de meg nt A vers közlésével Názim Hik, emlékezünk, születésének 80.
