Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-04-09 / 14. szám

Húsvéti népszokások A Magyar Néprajzi Lexikon tanúsága szerint a húsvét megünnepléséről ,,már a 3. sz.-ból vannak adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egyidő- ben. Bár a nicaeai zsinat i. sz. 325-ben a többségben tevő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassák - amely mindig a mára 22-e és ápr. 25-e közötti időre esik - ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. óta vált általánossá“. A húsvéti ünnepkör az ún. virágvasár­nappal kezdődik, a nagyhéttel folytatódik, majd a húsvétvasárnapot követő fehér­vasárnappal zárul. Az ünnepkörhöz kap­csolódó népszokások, hiedelmek - vallá­si színezetük ellenére is - sokkal időseb­bek a kereszténység tavaszi ünnepénél, s gyökerei a régi, pogánykorba nyúlnak vissza. Az ókori pogány népek legna­gyobb ünnepe a tavaszvárás A Tallóssal szomszédos Pozsonyve- zekényen (Vozokany) a következő szö­veget sikerült lejegyeznem: Jó reggelt, rózsaszál, Jó reggelt, viola, Jó reggelt, gyöngyvirág, Jó reggelt, ibolya. Harmatos kertemben Gyöngyharmatot szedtem, Nesze, friss rózsavíz, Aranyos kis szentem. Rózsavízzel áldás Szálljon a fejedre, Hol a piros tojás, Hulljon a zsebembe. A gyermekek locsolkodása kölnivízzel adománykérés céljából - bár országszer­te ismert - szintén újabb keletű. A húsvéti locsolás helyett egyes vidé­keken egy másik termékenységvarázsló célzatú népszokás, a korbácsolás volt. Megünneplésére az első tavaszi napsugár eljövetelekor került sor. A ke­reszténység kialakulásának idején az el­ső és második században - az egyház minden tiltakozása ellenére is - még igen népszerűek voltak a tavaszváró pogány szokások. Ezért az egyház elhatározta, hogy e szokásokat átformálja s a keresz­tény liturgia részévé teszi. Ennek ered­ményeképpen lett aztán a természet újjá­születésének pogány ünnepéből a feltá­madás keresztény ünnepe. A húsvéthoz kapcsolódó legismertebb népszokás a húsvéthétfői locsolás, ÚJ SZÚ E E 1 melyet városon és falun egyaránt ismer mindenki. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint ,,A húsvéti locsolás ősi katartikus rítus keresztényiesített formája. Eredeté­nek egyházi magyarázata részint a ke­resztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hir­dető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, ill. a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntöt­ték le a feltámadás hírét vivő asszonyo­kat. “ A valóság azonban az, hogy hajda­nán a húsvéthétfői locsolás elsősorban az eladósorú lányok szépség- és egész­ség-, illetve termékenység-varázslása volt A csoportokba verődött legények a lányokat - akaratuk ellenére is - a pa­takhoz a folyóhoz vagy a kúthoz hurcol­ták, s ott megmártották vagy egész vödör vízzel leöntötték őket. A locsolásnak e módjai a két világháború közti időben szűntek meg. A szokás ismeretében vál­nak érthetővé a húsvéthétfő régi elneve­zései: vízbevető- vagy vízbehányóhétfő. A legények elsősorban kiszemelt jö­vendőbelijüket, a házas férfiak a rokon és szomszéd asszonyokat, a fiúk pedig a kislányokat mentek meglocsolni. A lo­csolókat mindenhol terített asztallal és természetesen tojással várták. A korunk­ban ismeretes locsolóversek, melyekkel az öntözök beköszöntenek a meglátoga­tott házba, viszonylag nem nagy múltú műköltészeti, legfeljebb félnépi alkotá­sok. A galántai járásban fekvő Tallóson (Tomásikovo) például a következő kö­szöntővers járja: Zöld erdőben (v. kiskertben) jártam, Kék ibolyát láttam, El akart hervadni, Szabad-e öntözni? van elterjedve, főleg a Dunántúlon. Fejér megyében (Magyarország) s/'bának, ná­lunk a galántai járásban pedig subrának (tallósi adat) nevezik a négyszögűre font korbácsot, amellyel a legények húsvét­hétfőn megcsapkodják a leányokat. A szlovák-magyar érintkezési területeken a „suprikálásnak“ ismert az a változata is, amikor a leányok korbácsolják meg a locsoló legényeket. A leányok az őket meglocsoló fiatal­embereknek húsvéti tojást más szóval hímes tojást vagy piros tojást adnak. A Magyar Néprajzi Lexikon sze­rint ,,A húsvéti tojás a húsvétiéi mint egyházi ünneppel szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjá­ból feltámadó Krisztust jelképezi. A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdemé­nyezte; az egyház egy korábbi gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A díszí­tett húsvéti tojás elsősorban Európa kele­ti felén terjedt el, Közép- és Nyugat- Európában kisebb, körülhatárolt területen van gyakorlatban, ahol a húsvéti tojást általában egyszínűre festik“. A húsvéti tojás egyházi áldásban való részesítésé­ről már a 4. századból vannak adataink, ennek hivatalossá tételére azonban - tu­domásunk szerint - csak a 12. század­ban került sor. A húsvéti festett tojás elterjedése igen régi múltra tekint vissza, az irániak, a kí­naiak szokásaiban is megtaláljuk A to­jásnak csodálatos erőt tulajdonítottak az egykori egyiptomi népek is, akik azt tar­tották, hogy az egész világ egy tojásból keletkezett. A hindu hitrege szerint az ősvízben volt egy aranytojás, s ebből született Brahma, az isten. Születésekor két darabra hasadt a tojás; az egyik feléből lett a föld, a másikból pedig az égbolt. Zarathustra (Zaroaster), a per­zsák hitmagyarázója szerint a ,.világto­jás“ azért hasadt szét, mert Ahrimán, a rossz, az éj (sötétség) és a föld istene nem fért meg Ormuzddal, a jóság, a nap (fény) és az ég istenével. A későbbi népek e hitregében már nem hittek, a to­jást csupán a keletkező új élet, a termé­szet tavaszi megújulása, a feltámadás jelképének tekintették. A tavasz ünnepén azonban ők is tojást adományoztak egy­másnak. Hogy az elmúlás felett diadal­maskodjanak, a tojást pirosra festették, ugyanis a piros színnek bajelhárító erőt tulajdonítottak. A húsvéti tojásokat általában ügyes kezű asszonyok díszítették, kik a festéket és a szerszámokat is házilag állították elő. A festett, karcolt vagy viaszos díszít­mények - a virág-, állat vagy geometri­kus motívumok - népművészeti jelentő­séggel bírnak, s egy-egy táj ízlése nyilvá­nul meg bennük Az utóbbi időben Európa-szerte megfi­gyelhető, hogy a húsvéti tojásajándéko­zás egyre inkább gyermekszokássá vá­lik. Az sem ritka dolog, hogy valódi tojás helyett gyári készítésű csokoládé tojással kedveskednek a locsolóknak. Egyes vidékeken - főleg a Dunántúlon és a Palócföldön - a tojásnak szerep jutott a húsvétot követő vasárnap is A „komálásnak“ vagy „mátkálásnak" nevezett szokás abból állt, hogy a lányok- az egymás számára kiszemelt barátnők- kölcsönösen megajándékozták egy­mást tojással, amivel örök barátság pe­csételődött meg közöttük. A nyuszi által hozott tojás szintén újabb eredetű városi szokás. A húsvéti nyuszit mint ajándékozó állatot, sem az ókori, sem a középkori népek nem ismerték. Elterjedésére félreértés folytán került sor. Németországban ugyanis az volt a szo­kás, hogy húsvéti gyöngytyúkkal (csá­szármadárral) és annak tojásával aján­dékozták meg egymást az emberek. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn. A külföldön tanuló magyar diákok a né­met szokást emlegetve egyszerűen Ha- senről meséltek, ami önmagában véve nyulat jelent. A félreértés folytán hazai berkekben kezdetét vette az egymásnak nyuszival való kedveskedés. Egyesek szerint a nagyothalló öregek a „Hasel­huhn“ szót ,,házinyúl“-nak értették, s in­nét veszi eredetét a népszokás. Megje­gyezzük azonban, hogy azóta már a nyu­szi más országokban is polgárjogot nyert, s máshol is ő viszi a piros tojást a gyere­keknek. A természet tavaszi megújhodása az embert is arra készteti, hogy önmagát és környezetét megtisztítsa. A tisztálkodás egyik fő eszköze a víz. Az ősi hit szerint a víz nemcsak az ember testét, hanem a lelkét is megtisztítja. Ezért az ókori népek jelentős ünnepeik előtt tetőtől talpig megmosakodtak, hogy áldozatukat isteneik előtt tiszta testtel és lélekkel mutathassák be. Ismeretes pél­dául, hogy a hinduk ebből a célból távoli vidékekről is elzarándokoltak szent folyó- jukhoz, a Gangeszhez. Ezt a pogánykori szokást is őrzi a napjainkban is szokásos locsolkodás. A szokáshoz magyar műve­lődéstörténeti elemek is tapadtak. Példá­ul ismert tény, hogy egyes magyar vidé­keken a húsvétot megelőző pénteken napkelte előtt a lányok megfürödtek a pa­tak vagy a folyó vizében, hogy egészsé­gesek és szépek legyenek. Azt tartották, hogy akinek a kendőjében megtörülköz­nek, az lesz a férjük. Az egykori hiedel­met a Fehér liliomszál kezdetű gyermek­dalunk őrizte meg a számunkra. A tavaszi tűzgyújtás szokása ismert volt a germán ősvallásban is. Az ókori Rómáról szintén feljegyezték, hogy lakói évente csak egyszer, március elsején szítottak tüzet. A keresztények nagy- szombati tüzszentelésének bár van egy­házi magyarázata, gyökerei azonban szintén a kereszténység előtti időkbe nyúlnak. A tűzzel kapcsolatosan érde­mes még idézni Lukácsy András Népek játékai című könyvéből a következő soro­kat: ,,A tűzgyújtás régen, amikor még a mai biztonsági gyújtókat nem ismerték, kivált faluhelyen nagyon körülményes dolog volt. Ezért a háztartások rendsze­rint csak évenként egyszer gyújtottak tü­zet: húsvétkor. A parazsat viszont megő­rizték, hamu alatt éltették, és napról nap­ra arról szítottak tüzet. Ha valakinél a tűz kialudt, akkor a szomszédjától kért köl­csön, és vasfazékban vagy bögrében, futva vitte haza. Egyrészt, hogy ki ne aludjon az úton, másrészt, hogy minél kevesebben lássák, mert nem vet jó fényt a házra, ha a kemencében a tűz kialszik. De tiltották is később a tűzvivést, mert sok tűzeset származott belőle. Ezért kel­lett futni. És - talán - ez a szokás tükröződik a Tüzet viszek... játékban. “ A beköszöntő tavasz jelképes üdvöz- lését ismerhetjük fel a zöldághordás vagy zöldágjárás nevű szokásban, mely- ugyancsak gyermekjáték formájában- máig is közismert. Faluhelyen zöld ágakkal és virágokkal feldíszítve vonultak végig a lányok oly módon, hogy egymást váltogatva ketten kaput tartottak, s a töb­biek átbújtak alatta. Közben énekelték: Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske... A zöldághordással mutat rokonságot az egyháznál szokásos virágvasárnapi barkaszentelés. A népi hiedélem szerint a barkának jelentős szerepe van a ron­tásban és a gyógyításban, a féregűzés- ben, ugyanúgy a dörgés és a villámlás elhárításában. Sok egyéb között a húsvéti szokások­hoz tartozik még az egész magyar nyelv- területen elterjedt húsvéti bál, melyet rendszerint húsvéthétfőn este tar­tanak. A bál jó hangulatát általában már a délelőtti vendégjárás, vendéglátás megalapozza. A bál utáni reggelen a sze­repek felcserélődhetnek: a lányoknak van joga meglocsolni a legényeket. A húsvéti népszokások babonás, val­lásos eredete, színezete egyre inkább a feledésbe merül. És miként tavasszal a természet, e szokás is megújul, új tartalommal telítődik. Sallangjait elhagy­va tisztán áll előttünk a szokásban testet öltő lényeg: az ember és a természet, az ember és az ember kapcsolata. Locsoló­kat és meglocsoltakat egyaránt rabul ejt a rügyfakasztó tavasz varázsa, s mind­annyiunk szívét kellemes meleg járja át, amikor a piros tojással mint ajándékkal meglephetjük hozzátartozóinkat, gyer­mekeinket, barátainkat. Maga a locsolás pedig napjainkban már nem más, mint kedves, hangulatos szórakozás. GÁGYOR JÓZSEF Gyökeres György felvétele 1982. IV, 9.

Next

/
Oldalképek
Tartalom