Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-02 / 13. szám
GRIGORIJ OGANOV A MŰVÉSZ A MAI VILÁGBAN N em titok, a szovjet irodalom és művészet, a szovjet társadalom egész szellemi élete az eszmei ellenség támadásainak állandó célpontja. Ez már csak azért sem meglepő, mert hiszen az imperialista reakció állandó törekvése az, hogy megállapítsa, „visszaszorítsa“ a szocializmust, s ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy görcsös kísérleteket tesz az új erőteljesen fejlődő társadalom alapjainak aláásására. Ezen a kevéssé vonzó területen nyugati szovjetológusok és művészettörténészek egész raja „munkálkodik“, gyakorlottan kutatnak művészetünk „hanyatlására“ utaló bizonyítékok után. Komolyan venni őket nem lehet, cáfolni pedig nem érdemes. De akadnak másféle külföldi opponensek is. Ók szubjektíve becsületes emberek, irodalmárok, művészek, kritikusok és filozófusok, akik magasabb rendű igazságként hirdetik a meglehetősen szokványos, bár az idő múlásával változó téveszmék halmazát. A legállhatatosab- ban a művészet apolitikusságát bizonygatják, és ennek következményeképpen a szocialista realista irodalmat és művészetet osztálykorlátokkal vagy ahogy ók mondják, „a pártnak való elkötelezettséggel" vádolják. Nem, ők nem tagadják prózaíróink, drámaíróink, muzsikusaink érdemeit. De szerintük több sikert érhetnének el, ha nem ragaszkodnának oly buzgón a pártosság és a népiség elvéhez. Olyan kérdéseket fogalmaznak meg, melyekre szerintük nem tudunk válaszolni.- Mi lehet közös a politikában és a lírában? - hangzik az első kérdés. - Vajon az élethű milói Vénusz, amely a Louvre- ban áll, a rubljovi Szentháromság fenn- költ harmóniája, Dosztojevszkij szenvedő lelkiismerete. Biok verseinek magasztos szomorúsága, Debussy zenéjének kristály áttetszősége, Ulanova átélt tánca, Szárján rózsaszínű hegyei nem csodálatosak-e önmagukban is? Vajon nem emelkedtek-e az idő, a múló emberi szenvedélyek, a politikai összecsapások fölé? Vajon a művészettől megkövetelt „politikai öntudatosság", nem jelenti-e egyben az alkotó egyéniségének durva leigázását? És nem szentségtörés-e, ha a fennkölt nemes művészet és a politikai érdekek földi gyarlóságának összeegyeztetésével próbálkozunk? Egyelőre felejtsük el a lírát és a gyarlóságot is. Annál is inkább, mivel a bölcsek már régen felfedezték: „még az orrnak is valamilyen érdekeltsége kell hogy legyen, mielőtt elhatározza, hogy megszagol valamit." A louvre-beli márványszobor, a zseniális festők vásznai, a szonettek, a prelüdök és az orosz balett természetesen külön-külön, önmagukban is gyönyörűek. De gondoljuk csak meg: vajon nem létezik-e a világon bármi is önmagában? Vajon nem hatja-e át ezt a márványt és ezt a táncot az ember világáról alkotott képének megdöbbentő bonyolultsága és az az érzés, amely ebből a szemléletből következik, az esztétikai tapasztalatok összessége. s a mély erkölcs iség, mely a művészt megihlette? És végül: vajon saját gondolataival, próbálkozásaival, tehetségével nem kötódik-e a művész egyformán az örökkévalósághoz és saját korához? B üszkék vagyunk az életnek és a művészetnek erre a szoros kapcsolatára, ami a szovjet művészek társadalmi kötelességének és hivatásuk nagyfokú megértésének tanúbizonysága. És ez a felfogás vajon koriátozza-e alkotói szabadságukat bármiben is, hogy ezt az „abszolút“ szabadság féltői állítják. „Lehetetlenség, hogy valaki bizonyos társadalomban éljen és ugyanakkor független legyen ettől a társadalomtól." - írta 1905-ben Lenin! Ez éppúgy igaz, mint az, hogy nem lehet a realista művészetnek olyan alkotása, amely valamilyen mértékben ne fejezné ki a valóság egyik oldalát, a végtelenül sokrétű élet valamelyik jelenségét. Az ilyen művészet nem lehet közömbös (hozzá kell tennünk, nem lehet pártatlan). Szeretnie és gyűlölnie kell, aggódnia és védelmeznie, ütnie és ostoroznia; a művészet az élet újjáteremtve ítéletet hirdet az élet jelenségei felett — mondotta Csemisevszkij, az orosz forradalmi demokrata. Az orosz realizmust mindenkor, a legnagyobb mértékben a bátor publidszti- kusság jellemezte, az igazság feltárása a maga történelmi konkrétságában, a kötelesség szent érzése, mely megköveteli, hogy a népet érdek nélkül szolgálja a művész. Ragyiscsev Utazás Pétervárról Moszkvába című írásának keletkezése óta orosz írónak lenni egyetlen előjogot jelentett: az író a nép fájdalmával és vágyaival együttérezve, gyötrődő szívvel, saját erejéhez és tehetségéhez mérten harcolhatott kortársai jobb jövőjéért. Ez volna az „apolitikusság“?! Világosan érzékeljük, hogy széttéphe- tetlen az a fonál, amely hazai kultúránk egész történelmén keresztülhúzódik a forradalom napjaiig, jelenünkig. Gorkij, Biok, Majakovszkij, Fagyejev, Eizenstein, Muhina, Sosztakovics, Sadr, Pudovkin, Dovzsenko, Tvardovszkij, Leonov, Ba- bocskin, Geraszimov, Tovsztonogov, Suksin, Ajtmatov művészetéig... A művészet nemcsak a társadalmat és a társadalomban élő ember életét tükrözi sokoldalú alkotásaival, hanem a társadalom ideológiáját, pszichológiáját, |x>litiká- ját és erkölcsét is. És most teljes joggal kimondhatjuk, hogy a szocialista realista művészet segít kifejleszteni az emberben a nagyfokú szocialista felelősség érzését, felemeli ót a lenini eszméig: „a világon mindent egyetemes, sokoldalú, élő kapcsolat fűz össze“. L enin megjósolta, hogy a művészi alkotások társadalmi szerepe és az emberek tudatára gyakorolt hatásuk gyorsan megnő. A pártosság elvének felállításával Lenin egyáltalán nem korlátozta a művészet nevelő szerepét arra, hogy csupán a tömegek aktív energiáját kell kiváltania konkrét politikai célok elérése érdekében; mint ahogy nem kívánta azt sem, hogy a művészeknek „megmutassanak“ bizonyos témákat, vagy „megsúgják" ezt vagy azt a határozatot, netán valamiféle receptet „javasoljanak“. Lenin azonban szükségesnek és a művészet szempontjából rendkívül hasznosnak tartotta, hogy a művész alkotói élete tudatosan kapcsolódjék a tömegek történelmi művészetéhez, hogy a művész élenjáró világnézetet sajátítson el, hogy meggyőződésévé váljon az emberbe vetett hit, a gonoszság és az igazságtalanság leküzdése, a jóság, az igazság, és a forradalom győzelmének lehetősége. Ilyen módon a művészet szerves kapcsolata a forradalmi osztály ideológiájával és saját politikai „felvértezettsége“ segíti abban, hogy eligazodjék az ellentmondások tengerében, a társadalmi megrázkódtatások valódi okait felismerje, a társadalom tudatos átalakításának útjait meglássa. Ez a tudás megtermékenyíti a művészetet a történelmi optimizmus legfontosabb éltető elemével. Ez pedig lehetővé teszi, hogy az író átvezesse a hőst a kor nehézségein és viharain, úgy, hogy semmiben sem tér el a körülmények igazától és a jellemek logikájától, bonyolult kapcsolatokat tár fel az ember cselekedetei és az azokat meghatározó sokféle ok között, semmit sem hallgat el, semmit nem szépít meg, ugyanakkor nem kárhoztatja hősét sorsának, mint valamilyen szentírásnak, az ember fölött uralkodó végzetnek a passzív elfogadására. Mert „ha már egyszer szentségről beszélünk - irta Gorkij —, szent az, hogy az ember önmagával elégedetlen és igyekszik jobbá lenni, mint amilyen. Szent a mindennapos megszokottságok iránti gyűlölet - pedig ezeket mi magunk teremtjük -, és szent az irigység, a kapzsiság, a bűnözés, a betegség, a háború és mindenféle ellenségeskedés megsemmisítésére való törekvés és szent az emberi munka. “ Az ilyen hős nem menekül a politikától, nem igyekszik süket fülekkel saját személyes élményeibe zárkózni, nem akar az élet viszontagságai elől az egoisztikus individualizmus szűk világába menekülni. Az olvasó is arra vágyakozik, hogy olyan hőssel találkozzék, aki aktívan alakítja életét, bátran vállalja a felelősséget és a történelem formálójának érzi magát. Az ilyen hős magának az életnek, az új valóságnak szülötte. Emlékezzünk csak: majdnem fél évszázaddal ezelőtt a nyugati filmvásznakon megjelent a szovjet filmművészet előfutára, Eizenstein Patyomkin páncélos című filmje. Ilyen filmet még nem látott a világ! Igen, ez politikai film volt, mely forradalmasította a filmtörténetet. „A film többé nem vásári mutatvány, igazi művészetté vált" - ez az elismerés Nyugaton hangzott el. Harmincegynéhány évvel a bemutató után a világ neves filmesztétái a Patyomkint minden idők és nemzetek egyik legjobb filmjének nyilvánították. S ok mindent felsorolhatnánk. Köztük a huszadik század leghatalmasabb epikus művét, Solohov Csendes Donját, mely az élet széles, átfogó ábrázolásával és rendkívül mély lélektani elemzéssel ■ kápráztat el bennünket, és Majakovszkij szívből fakadó költészetét, mely merész és gyöngéd, s a forradalom megtisztító lángját árasztja, valamint Petrov-Vodkin, Korín, Szárján, Dejneka festmér,/eit. Sand és Muhina szobrait, Prokofjev és Sosztakovics szimfóniáit és mást is. A fontos az, hogy ez a művészet valóhan újító legyen, nyitva álljon a század problémái és reménységei előtt, ne kerülje sem a könnyed lírát sem a „hétköznapi“ életet, sem a hősies és tragikus idők pátoszát. Igen, mi büszkék vagyunk művészetünk legjobb eredményeire. Ez magasrendű hazafias büszkeség, mivel a művészet és ax alkotások vonatkozásában a hazafiság fogalma nemcsak a szűk politikai értelemben vett állampolgári kötelesség érzését foglalja magába, hanem a nagy humanista kultúrához való tartozás ihlető tudatát is, valamint az éltető hagyományok követelésének felelősségét. Ez a művészet különleges helyet foglal el a világ haládó kultúrájának kincstárában és a huszadik század művészeti alkotásai között. Ez a reménység művészete, az emberi erő és tehetség kimeríthetetlenségébe vetett hit művészete, olyan művészet, amely képes felfedni az igazságot a világról és az emberről magáról, képes arra, hogy megmutassa a távlatokat, bátorítson, elkísérjen. Ez olyan művészet, amely az ember legjobb tulajdonságait hívja elő. A mi pedig a Nyugaton időről időre elhangzó állításokat illeti, melyek szerint a művészetnek valamiféle „tisztaság“ és „elfogulatlanság“ nevében mellőznie kell a politikát, a politikai problémákat, s nem kell kísérletet tennie arra, hogy eligazodjék az emberi lét értelmében és a történelmi létezésben. Az értelmezésnek ezt a fajtáját a művészet szerepéről és feladatáról mi elutasítjuk! Elutasítjuk, nem valamiféle dogmatikus meggondolásból, nem is a művészet gyakorlati hasznának túlzott féltéséből, hanem azért, mert a művészet apolitikusság, az eszmenélküliség, a világnézeti zavarosság - nem fontos, hogy szándékosan-e vagy véletlenül - jelentősen leszűkíti az alkotás és az élet kölcsönhatását, eltávolítja a művészet a társadalmi és esztétikai látásmód stratégiailag fontos magaslatairól, a szélsőséges individualizmus, a lélekölő bezártság felé. Vagyis, mint ahogy azt a XXVI. kongresszuson megállapították, ez az a nézet, amely képes még „a tehetséges emberek alkotásainak is kárt okozni". A mindent magába foglaló szkepszis és a kiúttalan pesszimizmus elkerülhetetlenül vértelen művészetet eredményez. És most arra a „kényes“ kérdésre felelve, hogy mi lehet közös a politika és lira között, kimondhatjuk: nem arról van szó, hogy azonosítsuk a kemény, a megalkuvásmentes politikai harcot a kecses, lírai ihlettel. Hanem arról, hogy a politikát kell úgy alakítani, hogy ne mondjon ellent a költészetnek, vagyis emberivé kell tenni azt. Ehhez pedig a politikának támaszkodnia kell a munkásosztály világnézetére, ideológiai meggyőződésére, a dolgozó nép akaratára és érdekeire, reményeire, az egész dolgozó emberiség vágyaira. E zt az igazságot tárják fel a művészek is legjobb alkotásaikban, a pártosság és népiség alapján állva, a szocialista realista művészetet képviselve. Amikor a Csendes Don szerzője a külföldi közönség előtt Stockholmban felszólalt, a realizmusról beszélt, amely az élet megújulásának eszméjét, az ember javára szolgáló átalakulást hordja magában. Sajátossága abban áll, hogy kifejezi azt a világnézetet, mely nem fogadja el sem a szemlélődést, sem a valóságtól való eltávolodást, amely harcba szólít az emberiség haladásáért, lehetőséget adva rá, hogy elérjük a harc célját, amely emberek millióihoz áll közel, s megvilágítja a harc útját. ÚJ szú E E 8 sasok, ezek a harcias madarak mohával, levéllel bélelik fészküket. De mihelyt fiókáik fölnövekednek, éles köveket, szögeket, tüskéket csempésznek oda, hogy szépszerével kitessékeljék őket. A családi otthont barátságtalanná teszik, mint magát a külső világot, hogy a kicsinyek megbarátkozzanak az élettel. Micsoda botes nevelők a sasok!" Kosztolányi Dezső remek megfigyelése nekem az érettségit juttatta eszembe. És a gimnazistát, aki voltam. Meg a társaimat, akikkel együtt az vök a szilárd meggyőződésem, hogy a felnőttek csak azért találták ki az érettségit, hogy az iskola meghitt fészkét felbolygassák, hogy a készülődés kényelmetlenségeivel megzavarják a mindennapok begyakorolt békés menetét, hogy az idegenből jött elnök előtt produkáljuk magunkat, miért is...? Egy bizonyítványért. Ugyan, melyikünk hitte el akkoriban, hogy a tudásért és nem az érdemjegyekért tanul? S ugyan megtett-e mindent az iskola, hogy ne ezt higgyük? Tény, hogy tulajdonképpen valamennyien valaki másért készültünk az érettségire. Anyánk kedvéért, apánk szigorának oldásáért, a fetvétehpontszámokért és sokan csak azért, hogy végre megszabaduljanak az iskola szorításából. És tanultunk a kedves tanárért, akinek egyetlen szemhunyoritása többet jelentett az egész tanári kar dicshimnuszánál. Szigoráról híres magyarlanámóm ölelése off a hűvös, hosszú zöld folyosón a Csokonaitételért - sohasem homályosodó emlék maradt, ölelését bizonyára öröme is melegítette; tudta, neki tanultam meg. Csokonait. A többi pedig akkor igazán nem számított. Végül is: az érettségi sikerült. De hát ma, felnőtt fejjel kiért, miért dolgozunk? A családunkért, önmagunkért - ez természetes. De dolgozunk-e a magunk örömére? Keveset. És évekkel az érettségi után vajon csak teljesebb életünkért tanulunk-e? Aligha. Pedig hát a tizennyolc évesek fészkébe tulajdonképpen ezért kellene elrejteni az akaratot edző tüskéket, az egyre növekvő megterhelésekre, próbákra keményítő köveket, a rendszerességre, igényességre öszíö- kélö szögeket. S hogy e módszerekkel sok fiókánál nem sikerült célt ómi, amiatt ne a sasok természetrajzában keressük a hibát. JUHÁSZ JUDIT A SASOK TERMÉSZETRAJZA 1982. IV. 2.
