Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-02 / 13. szám
A ÚJ SZÚ 9 A „Párizsi mocsár“ múltja, jelene és jövője Km TÜUÍN KŐIT fí KÜCfí Szlovákia déli részén, a Somlyó- hegy és a szögyéni (Svodín) dombok közötti széles, tágas völgyben, nagyobb részt Köbölkút (Gbelce), kisebb részt pedig Kisújfalu (Nová Vieska) határában található e vidék legérdekesebb természeti kincse, a „Párizsi mocsár“. A mocsár vizét tápláló kanális egy kisebb, körülbelül négyszáz négyzetkilométernyi vízgyűjtő-területről folyik ide. A mocsár vízbőségét növelik a területén található források és a természetes csapadék is. A csatorna vizének esése ezen a területen már elenyésző, folyása lelassul és csak egy nagyobb „árokban“ folyik tovább, majd Köhídgyarmat (Kamenny most) felett a Garamba ömlik. A köbölkúti mocsár egyike a legértékesebbeknek nemcsak Szlovákiában, de egész hazánk területén is. Tudományos szempontból egyenértékű a magyarországi Kis-Balatonnal és a Velencei-tóval, amelyek Közép- Európa-szerte ismertek. Történetéről sokfélét beszélnek az emberek. Ez azonban bizonyos: a mai formájában már évszázadok óta „Párizsi mocsárnak“, a bele torkolló kanálist pedig „Párizsi csatornának“ nevezik. írásbeli feljegyzés nincs arról, hogy valójában honnan kapta nevét. A mocsár jelentősége már a régmúlt századokban is nagy volt. A párizsi csatorna és a nádas közti alacsony dombokon élő emberek számára ugyanis a mocsár két oldalról biztos védelmet nyújtott. 1971 őszén Köbölkúton a szövetkezet dolgozói a mocsár melletti domboldalon mélyszántó ekével szőlőoltványok kiültetése alá készítették elő a talajt. Meglepetésükre 80 centi- méteres mélységből az eke termőfölddel keverve különféle agyag- edénydarabokat, kőszerszámokat, nyílhegyeket, emberi csontokat hozott a felszínre. A régészeti kutatások megállapították, hogy e helyen időszámításunk előtt 1 200 évvel kelta település volt. Az időszámításunk utáni 96-ik évben a mocsár nyújtotta védelmet a rómaiak használták ki. A népvándorlás idején, dr. Haiczl Kálmán történész szerint, e vidékre avarok és szlávok érkeztek. A honfoglalás utáni években az itt letelepülő magyarok épületeiket már nem a mocsár által két oldalról védett dombokon, hanem a mai község helyén állt „Kő kút“ mellett hozták létre, ezáltal a mocsár teljesen elvesztette védelmet nyújtó jelentőségét. A mocsár területéről emberemlékezet óta kitermelték a nádat, háztetők készítésére ' használták fel. Ezt a munkát nádazómesterek végezték. A köbölkúti nádazómesterek egykor messze környéken híresek voltak. Régi szerszámaikból ma is található még a faluban. Valamikor gazdag volt a mocsár halállománya is. A halászok körében „csíknak“ nevezett halfajtából akkoriban még sok élt a mocsárban. Ma már ez a halfajta jóformán teljesen kiveszett. A pontyok száma is megcsappant, harcsa és csuka is csak elvétve kerül horogra. A nádas nagysága az utolsó száz évben gyakran változott a csapadékos évektől függően, valamint attól, hogy a közepét átszelő csatornának a Garamba kivezető részét milyen gyakran tisztították. Legutoljára 1926- ban ásóval, lapáttal végezték el ezt a munkát. A „Párizsi mocsár“ jelenlegi területe 250 hektárnyi. Jelentőségét növeli, hogy nem lápos jellegű. A nádas növényzete rendkívül gazdag. Fő részét, 80-85 százalékát nád alkotja. Legalább 12 fajtáját lehet itt megkülönböztetni. Megtalálhatjuk itt az ismert kákát és a sást is. A víztükröt majdnem teljesen elborítja a hínár. A nádas szélén és közepén füzek állnak, otthont adva a fészekrakó madaraknak. A mocsár területén több meleg vizű forrás is található. Környékük még télen, az erős fagyok idején sem fagy be, vagy ha igen, akkor csak vékonyan. Az új és a régi csatorna között egy kisebb sziget, az ún. Mogyoróssziget található. A nádas között itt-ott tavacska csillog. Főleg azokon a helyeken, ahol a.víz mélysége miatt már nem nő meg a nád. A jég elolvadása után a mocsár területe sok helyen járhatatlanná válik. Ennek okozója a több évszázados gyökerek, nádtörzsek sűrűn összefonódott tömege. A táj valamelyest hasonlít bizonyos afrikai tájakra, ezért itt forgatták egyik híres felfedezőnkről és utazónkról készült, Doktor Holub utazásai című film egy részét. E tájat egy másik, a Tollas vándorok című filmsorozatban is láthatták a televízió nézői. A sorozat itt készült része a szürkegém életével ismertetett meg bennünket a fészekrakástól egészen a kisgé- mek felnövekedéséig. Mivel a mocsár nagy tudományos értékű, ezért a Szlovák Nemzeti Tanács oktatási és kulturális bizottsága az SZNT 1955/1 számú törvénye 10. paragrafusának értelmében 1966. május 25-én természetvédelmi területté nyilvánította. A „Párizsi mocsár“ az ornitológiái és vadász-szakirodalomban sem ismeretlen. Egyfelől a nagyon értékes vízimadárfajok fészkelő- és búvóhelye, másfelől a vízimadarak vándorlása idején is fontos szerepet tölt be. Vadászati jelentősége a vadkacsák számában rejlik. Némelyik esztendőben több mint 200 pár is fészkel itt. Számos ritka vízimadár is él itt, amely Szlovákia más területén csak elvétve található: például a nádirigó, a bíbic, a nagy goda vagy más néven szalonka, kékbegy vagy fülemüle, bölömbika vagy dobosgém, a fehérgólya stb. Az énekes- és vízimadarakon kívül különféle emlősök is találhatók a mocsárban: folyami vidra, hódpatkány és a rágcsálók több fajtája. A mocsárban, de inkább a csatorna partján élő hódpatkányokat a falubeliek közül egyesek rendszeresen „vadásszák“. A mocsárnak jó hatása van az időjárásra is. Fokozza a levegő pára- tartalmát, elősegíti az esőképződést. A nádast a hatvanas évek elején le akarták csapolni, de rájöttek, hogy eddigi formájában is jelentős népgazdasági hasznot hoz. A terület nagy része most a köbölkúti efsz tulajdona. Gazdasági jelentőségét főleg a nád kitermelése adja. A termelés mintegy 60-70 ezer kéve évenként. Értéke meghaladja a félmillió koronát. A szövetkezet a kitermelt nádat saját melléküzemágában dolgozza fel. Az 1967-től 1971 -ig tartó munkálatok eredményeként új arculatot kapott a mocsár. A tó falu felőli részén a régi csatorna felújítása helyett új kanálist ástak. Ezzel az új csatornával párhuzamosan a nádas felőli parton gátat emeltek a mocsár vizének fenntartására. Napjainkban azonban úgy tűnik, hogy Szlovákiának ezen egyik legértékesebb mocsara nagymértékben veszélyeztetve van. A legnagyobb veszélyt a mocsáron átfolyó Párizsi patak vízszennyeződésének gyors növekedése, a madarak védelméül szolgáló nádtenger többszöri felgyújtása és a vadállomány pusztítása okozza. A tó falu felőli részén elkészült új csatorna feletti hidak az évek múlásával lassan eldugultak, tisztításra szorulnának. Reméljük azonban, hogy a természetvédők felfigyelnek a veszélyre, s a köbölkuti mocsár megőrzi eredeti szépségét, egyediségével, érdekességével továbbra is hazánk természeti kincseinek számát gazdagítja KOVÁCS FERENC V alamikor szerette az élénk színű ruhákat, de hosszú évek óta már feketében jár. A férjét - a felejthetetlent, három évvel a háború után temette el. Gyermekük nem volt, ezért egyedül maradt. Halk szavú, csendes magányban él. A zajt, ami egykoron naponta körülvette, most már csak néha - álmában hallja. Ilyenkor fehér vászonruhában ott áll a szövőgépek között és ügyes mozdulatokkal szabadítja ki a beszorult orsót. Hogy ó maga hányszor volt szorult helyzetben, és volt-e aki segítsen rajta, azt nem tudom. A tél folyamán csak egyszer vagy kétszer láttam. Nyáron>viszont elég gyakran előfordult, hogy leült mellém a ligetben a padra. Beszélni soha sem beszéltünk. Én rendszerint újságot vagy könyvet olvastam, ő meg a szökőkutat, a virágokat, a galambokat nézte. Olykor leült hozzá egy öregasszony és beszélgettek. Mint jelenlévő harmadik így akarva-akaratlan egy s mást megtudtam róla. Sőt az a fura helyzet állt elő, hogy úgy éreztem, csaknem többet tudok róla, mint az olyan ismerőseimről, akiknek a nevét is megjegyeztem. Persze tudom, nem a név a fontos. Ma reggel egyébként sok mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy vele fogok találkozni. Pedig itt van, itt van az állomáson. Ül a váróteremben, ünnepi fekete ruhájában a mustársárga széken. Vár. Valamire vár. Kicsit előre hajolva, feszesen ül. Fekete retiküljét a térdén tartja, ujjai görcsösen szorítják a fülét. Egy oszlophoz támaszkodva nézem. Úgy látom, a tél nem nagyon viselte meg - bár az arcát barázdáló ráncok mintha összébb húzták volna ceruzavékony száját. A nézése még mindig olyan békés, mint amilyennek ősszel láttam - afféle bölcsességet sugárzó. De vajon mit keres most itt olyan fáradhatatlanul ez a barna szempár? Melyik kékcsíkos autóbuszra vár? Vajon hová akar utazni? Vagy mégis lenne valakije, akinek az érkezését várja? Elindulok felé, már-már köszönteném, amikor eszembe jut, hogy nem ismerjük egymást. Ettől félszeggé válók, s kicsit távolabb ülök le tőle. Nem is vesz észre. Tekintete most az ajtóra szegezódik, ahol éppen egy kislány lép be az anyjával. A kislány kezében rózsaszínű vattacukor, az anyjáéban pedig nehéz zöld táska. Mivel nincs másutt ülőhely, közénk telepednek le. A kislány persze nem marad sokáig nyugton. Mikor elfogy a vattacukor, feláll, odalép a váróterem üvegfalához, még az orrát is hozzányomja és úgy nézi a kavargó tömeget, a befutó és induló autóbuszokat.- Hová tetszik utazni? - kérdezi közben ismeretlen ismerősömtől a fiatalasszony. A kérdezett most összerezzen. Az ilyen helyzetben természetesnek tartott kéidés őt láthatóan váratlanul érte. Kicsit zavartan is mondja:- Nem megyek sehova - majd attól félve, hogy így nem világos, még hozzá teszi: - Már nem megyek sehova.- Lekéste az autóbuszt? A válasz hallgatás és így a pillanatnyi csend feszélyezetté válik. A fiatalasszony megpróbálja feloldani:-Nekünk sietni kell haza. Tudja hogy van az falun. Ott vannak az aprólékok, a tehén - enni kell adni nekik. Gond, lekötöttség ez, de hát ugye jól jön az a fejecske, pláne ha gyerekek is vannak. Jaj, csak egészség lenne! Az orvos azt mondta, hogy gyomorfekélyem van. Ha nem fogok vigyázni magamra, lehet hogy operálni is kell. Azt mondta, jó lenne ha megint elmennék fürdőre. Két évvel ezelőtt már voltam egyszer - és segített is valamit...- Engem már hatszor vágtak. Most már a szívem is akadékoskodik néha. Fürdőre küdtek engem is - mondja most már ő is valamival oldottabban.- És nem ment? A válasz néma fejrázás. A fiatalasszony nem feszegeti tovább. Feláll és a gyermekével kezd foglalkozni. Indulok én is, mert beérkezett az autóbuszom. Nem késhetem le, az egyik vidéki gyárban pontos érkezésemet várják, és hát anyámnak is telefonáltam, hogy a riportút után hazamegyek vacsorára. Már az autóbuszban ülök, amikor látom, hogy az én öreg nénim is szedelőzködik, ősz hajtincseit homlokáról besimítja a kendő alá, retiküljét a jobb kezébe fogja és elindul a kijárat felé, de egyszer még megáll: a váróterem falán az órára pillant, majd mielőtt sietősen eltipegne, belenéz a retiküljébe. Ezt látva elmosolyodom - tudom már, hogy hová siet. Nemsokára tíz óra lesz és várják az övéi. Nincs egyedül ó sem! Kassán, ott a Dóm mellett várják... a galambok. Minden nap ebben az időben találkoznak. Fekete retiküljében élelmet visz nekik. Van egy fehér galamb, mely a vállára is rászáll, a kezéből is eszik. Hát hogy is utazhatna ő el? Hogyan is ülhetne fel azokra a kékcsíkos autóbuszokra? Kire hagyhatná itt a fehér galambot, és a többit?! Ahogy az autóbusz a várótermet megkerülve kifordul a pályaudvarról, fekete ruhás alakjával megint kitűnik a járókelők tarka tömegéből. Látom, hogy siet, törekszik előre. Kedvencei már várják. Nem mást, őt várják... Csak azt nem értem, miért öltözött ma ünneplőbe... SZASZÁK GYÖRGY 1982. IV. 2. Rajtík Iván felvétele
