Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-03-19 / 11. szám

V

alaki emberek közé vágyik; ez a gondolat burjánzik körötte a falak tapétáin, bont lélekzetelállító szirmokat a bútorok szövetein; semmi értelme sem volna azonban annak, hogy helyzetét magyarázza, mivel szerencsés, de érzékelhetetlen napjain olykor kirándulásokat tesz vak és a tulajdon józan megítélése szerint is felmérhetetlen régiókba: ilyenkor magával viszi a kapukulcsot, és napokig színét sem látni. Rendkívül csendes, esős délutánokon, amikor az utcák annyira elnéptelenednek, mintha vasárnap volna, megáll a régi városháza egyik falmélyedésében - árnyéka élesen kirajzolódik a fal sötét okkerszerű festésén, pedig nem tűz rá a nap, mert egy másfajta égöv, talán számára is idegen horizont napja hevíti, és ennek fényében sütkérezik, míg csak el nem önti a verejték, vagy csupán a langyos eső csordul arcába, nyakába -, és szakadatlanul egy magas ablakra figyel, talán azt óhajtaná megállapítani, hogy az utca képét tükröző üvegtáblák mögött történik-e valami lényegesnek nevezhető esemény, zajlik-e olyan folyamat, amely esetleg kihatással lehetne későbbi elhatározásaira, elszánásaira, csillapíthatatlan indulataira, amelyekből végeredményben lénye ered, fogan, talán táplálkozik Egyszer, természetesen, be fog hatolni abba a házba; ezernyi mód van rá, hogy akaratát véghezvi- gye, s ezért is tart ki oly konokan régi elképzelése mellett: hihetetlen ugyanis, hogy annyi korábbi kísérletének összegezett tapasztalata ne hozza meg egyszer a sikeres próbálkozás diadalát egy szemében fellángoló délben vagy épp kilobbanós alkonyatkor, amikor majd fehér lepke libeg végig a macskaköves utca felett, elkésetten, riadtan emelkedve a pinceműhe- lyekböl hangzó kopácsolás zajaitól - egy fa sincs az utcában, nincs szemernyi árnyék, a túloldal ereszei alatt pedig szinte éjszakai a sötétség. Ám mire teljesen és igazában is le- szállna a valós este, útját másfelé veszi, a főutca irányába lépdel a már- már lankadatlannak tűnő keskeny közből: csak a pincékben izzik még itt-ott a kohó és röppennek szikrák, csillagok, elborítani a sápadtan alázuhanó égboltot

(A szituáció)

Tulajdonképpen mivel tartja fenn magát, miből meríti énjét - csupa döntő fontosságú kérdés ez egy szederjesre váló testtel kapcsolatban: ahogy tovahalad, mintha denevér röppenne keresztben a tetők felett - ennyit hall ő maga is önmagából, s egyszerre feltételezhető, hogy belső szervei talán nincsenek is, máshonnan származik vitalitása, amellyel kapcsolatban azonban nem merülhet fel kétség, szívós, egyszerre több helyütt jelenlevő, vissza-visszatérö éjszakai ábránd vagy sokak szemében rendkívüli látomás napvilágnál is, s az ő lélegzetének ütemére igyekeznek levegőt venni, lépteinek ritmusára lépdelni, s lendíteni a karjukat, a hétköznapi ízlés az ő elgondolását követi, de a mozdulatok is, mondjuk, ahogyan szakállát és bajuszát borotválja: úgyhogy talán ideál vagy lényeg, mivel belőle ered mindennek az esszenciája, és nemigen hagy maga után tanácstalanságot, sem töprengést Tehát így kivetülve, falakra előbb vagy valami utcasarokra, ahonnan már könnyebb a széltől sodorva elszakadnia a szilárd felületekről s nekilendülve a széles járdán óvatos, fontoskodó kalapemelintéssel köszönteni az utcába tévedóket, akiknek rendkívül jólesik a hízelkedés, törleszke- dés, méltóságuk önmaguk előtt való fitogtatása - amíg csak meg nem torpan egy kivilágított, rovaroktól ostromolt, hártyás szárnyak verdesésétöl cirregő kirakat előtt, amelynek üvegén túl óraszerkezetek dermesztik két- ségbeejtőre az időt, egyenetlenre, s a benti mozdulatlanság és némaság mögül valójában az egyidejűség pora szállong, elveszítve a mindenkori dé- pendance-t, azt tükrözve a számlapokon, ami még nincs vagy ami már rég el szeretett volna múlni, s azután mégis megkötött a szilárd, hajszálnyi repedésekkel behálózott zománcú számlapokon: számos idill, csatajelenet, napkelte, majális, rózsakerék és idegen, beomlott látkép ül ki a múlandóság vigyorára, kivicsorítva letöredezett fogait, sátáni élményét az ízlelésnek, a rosszul megragadott pillanatot, amely, íme tovább és tovább tart, perspektívát mutat fel, soha ki nem tárulót, de soha meg nem szűnöt, akár egy koponya belseje, és csupán lönnyivel lehet itt gazdálkodni És e retard, amelynek magva talán a látástól csírázik, bomlik, terebélyesedik lényegileg élettelenné, képszin- tüvé, futólag azonosítható is lehetne valami soha fel nem derített síkján a tévedéseknek vagy az önmagukat soha igazolni nem tudó kétséges eseményeknek, amelyek valahol történések alanya mögött zajlanak, kívül mindenfajta figyelmen, kozmonógiai kavargásokban, túl a láthatóságon vagy az észlelhetőségen, mint lehetséges vagy feltárhatatlan üledéke annak, ami már nem az emlékezetben van, hanem sokkal távolabbi megje- gyezhetőnél, az öszegezhetőnél, nem árnyék, mert hiányzik előle a test,

amögül meg a világosság, hacsak annyi is, amennyit egy borbélytányér elmocskolódott sárgája szolgáltathatna hozzá A megléte, természetes módon, mégsem lehet kétséges, csupán a helyzete mutat némi rendellenességet, az akaratereje, a képtelen rigolyái vagy az az érzés, amit mint jelenség kivált, megérzése a tovatünt- nek, az idejét vesztettnek, a fokozatosan mindentől függetlenedőnek, a megítélhetetlennek, amely önmagából egyelőre képtelen ugyan kiszakadni, de nem azért, mert értékeli vagy becsüli magát valamire, mivel ilyesmi a számára nem képezhet lehetőséget, hanem befejezetlen egyéniségéből vagy természetéből eredően, ami lyukas gumitömlőként tölti ki bensőjét, és soha meg nem telik, de ki sem ürül véglegesen, a retenció egy végtelenül tartó fázisában van, mintha záróizmai segítségével tartaná vissza magában a lelket? a szellemet7 vagy csupán az együgyű elképzelést, hogy egy napon, órában, sőt egyik percről a másikra meg fog változni, át fog alakulni, lényegülni, valami rendkívüli, de eredendően ismeretlen test vagy tárgy lesz belőle, még csak maga sem sejti önmagáról, hogy micsoda Testet öltött kényelmetlen érzés talán, kimondhatatlan restelkedés, emlékműve az emberi mélytudatnak vagy a kárpótolhatatlanságnak valami elszalasztása miatt, iszapba vagy mély hóba fagyott nyoma a hátrálásnak,

a gyávaságnak, az elveszített önérzetnek, a tulajdon hitelt érdemlő, de soha el nem mondható és ugyanakkor bizonyíthatatlan történetének, amelyben lassanként ő maga, sem hisz már

Úgyhogy végül is más töprengések, másfajta tűnődések ülik meg a levegőt, hosszadalmasán, kinn az utca szabad ege alatt, miközben a sötétedés rétegről rétegre átfesti az utcasarokról tapasztalható látképet, mintha az utcai telefonfülke repedt, szivárványos üvegén keresztül sziporkázna fel minden látható vagy magát láttatni szándékozó objektum, jelenség, Mátyás király téri platán és kövezetre hulló, elmosódó, kirojtosodott szegélyű árnyék - Bizárr, Bizárr - hallatszik egy doromboló női hang, talán sötét, boltíves kapubejáratból, ahol az elborult félhomány már úgy csüng a mennyezet fehér gipszvirágairól és -indáiról, akár az évtizedes, háborítatlan pókháló portól átitatott, sűrű szövésű, végtelen fátyla, s ugyanakkor kelmék frikciójának zaja szivárog, vagy ahogy egy kéz fut végig susogó levelekkel mintázott selymen, majd a szaggatottan, de azonos időközökben elsuttogott igenekből - igen, igen, igen - nem lehet teljes bizonyossággal kikövetkeztetni, hogy a mozdulatokat kell-e bizarrként felfogni, vagy az érzékelés, az ízlelés, a tapintás egyéb kifejezhetetlen viszonylatait, amelyeket valaki tökélyre

vitt; ám az is lehetséges, miszerint ezen a néven hívnak vagy szólítanak egy távozni szándékozó személyt, marasztalnak a fülledt sötétben, forró lehelettel igyekeznek elkábítani, hogy sem az udvar, sem az utca irányában ne leljen kiutat, hanem a falba mé- lyesztett ülőfülkébe telepedve várjon további sorsára, amikor majd csak elnehezült zihálása hallatszik, mint a berobbantott fedezékben rekedt katonák az egyre fogyó levegőtől. Mindebben, természetesen, aligha lehet érdekelt egy szederjes bőrű, a szakadatlan lappangástól áttetszővé, majdhogynem árnyéktalanná súrolódott vagy csiszolódott test, szinte az anyagtalanság határán, mint valami tengeri puhatestű, a név azonban - Bizárr - úgy ragad meg benne, mintha a hajlékony, fragilis, alakítható csontozatának volna a része, vagy egy régebben lenyelt szilárd tárgy, amelyet már hosszabb ideje képtelen kivetni magából, de minduntalan érzi, mert ingerli vagy sérti, ám attól mégis fontosabbnak találja, hogy mindenáron szabadulni igyekezzen tőle. Végezetül is magába elegyíti, sejtjei talán kimutatható részévé oldja e nevet, mert névként értelmezi, mintha csak valamilyen ismeretlen hitfelekezet kiürített templomának csarnokában nedvességtől, örökös vízfolyástól kikezdett kövek hallatnák magukból, sóhajtásként az utolsó hivő után, akinek ezekben a napokban veszett nyoma, miként azt a Dél-dunai Hírmondó is őszinte sajnálattal állapítja meg, helyesebben közli nagyra becsült olvasóival. Ez a sanyarú kis újság pedig szinte minden haszontalanságról első kézből értesül: csupa szem és fül és politikai érzék, hóbortosok találkahelye a szellem kézi szedésü síkján, mezején, felvirágozott kedély és tompa gyász, sokat jelentő, megrágatlan hazugságoktól táplálkozó fájdalom, gyűlölet, düh mindaz ellen, ami jelentékenyebb vagy hatásosabb fogalom a képtelenségnél. Ennek az újságnak egy példánya mindenesetre odakerül a kialakulni, lényeget ölteni készülő másik vagy újabb Bizárr fekete kabátjának oldalzsebébe - talán korábban már előfizetett az újságra vagy megrendelte, nem emlékszik rá, de nem is ismeretlen a számára, habár olyasmi sosem fordult meg a fejében, hogy netán írjon is bele. Visszaballagva az óráskirakat fénykörébe, mindenesetre széjjelnyitja a levegős lapokat, hogy meglelje a hírt a hívőről, akinek eltűntével enyészetnek indult a példás stb , stb., ám mivel már az apróhirdetéseknél tart, és szó sem esik a sajnálatos eseményről, egyszeriben jobbnak látja visszaballagni az elé a kapu elé, ahonnan a hívó vagy szólító hangot hallotta, talán hogy megszilárduljon benne a Bizárr név hallásának rejtéBrasnyó István

Kiss Tibor illusztrációja

lye: ám ekkorra már ott is esc elenyészett a kelmék susog suhogtatásának lüktető hangj; maradt ott benn a sötétségi pislákoló égő tördeli össze ; mályt, mintha vízmélyről der fel a fénye. Bár a kapun már-már izgatóan kellemes a ra, mert remél valamit ettől a; nástól, kalandot, érvéi*Tyesülc kebeli baráti ismeretséget, titkr rulását, érdemleges találkozó szüleivel élő bölcs és önfel kiteljesedett idomú hajadonn sohasem téveszthet meg e be lan világ öncélú és felszíne gása

A kapun belül azonban eg cserbenhagyja biztos tájékr képessége, mérhetetlennek, lódónak találja a kiterjedések! időpontot sem tudná teljes biz Sággal meghatározni, hogy pillanatban történik-e mindez emlékezete ellágyuló színe s ő az említett lobogásból, Iál ból csupán mint flogiszton d fel, tehát már-már érzékelheti gyan illanó, de tudatos tönÄ matéria, amely épp ezért kép! másokat infesztálni, és felfelé t a lépcsőn kezével ütemesen dosni a korlátot, melódiát i vagy fütyörészni, mint aki ép| van hazatérőben valahonnai vagy késő éjszakába nyúló tan zásról, amelynek kimenetelére natban lehetőleg nem óhajt go másfajta reményekkel kecsegt magát anélkül, hogy tisztábar vele, milyen lehetőségeit, mód építi ki és teremti meg ezzel ; dón, ellaposodó és sehová se kolló létezésének, amely ma napon tényként fog a nyakáb kadni, és nem lesz rá alkalma valaha is felocsúdjon belőle, csupa rejtély e helyzet bitte a szeme láttára alakul ki belől« mint a várható: nem ő, hanen vendő kezdeményez - ahogy halad, egyre erősebb lesz a vili már-már fényárban úsznak a l( fordulók, tükrök villannak élőt sárgaréz rudakkal lefogatott szőnyegek terülnek lába s e csöndben elhal ajkán a mek mozarti, a chopini), de vad turr zusként kívülről támad fel az < mintha felfelé tartva levetette magáról meglétének iménti I s egyre törékenyebbé válva er désében már nem tudná meg eredendő kiterjedését - egy s fehér ajtó előtt, a friss lakkozás ben már látja is fokozatosan elv alakját, s hogy odabenn bizc sötét van, kezdi elveszíteni bá gát is, amely mindeddig kitartót lette, mintha testének része vagy ségének tartalma volna Am es; kára szánja rá magát, hogy m dúljon, szabályos hátraarcot esi mintha ettől fogva engedelmes szándékozna, nem tudni, kinek

Muzaffar Pa

Minden járókelő megfc szán nézett utána . Le nagy bánata van. Csügg az utcákon, semmit sem v körül Kétségbeesés, a ségbeesés mint a hályog el szemét és csomóként Bátyja szavai csengtek fü mányaidra csak ráfizetür keress magadra. Hiszen i vagy...“.

Szadeknak a maga

igaza van. Amikor* szüli Azim ötéves volt. Eltartásé sének gondja bátyjára s adták apjuk boltját, máj voltak eladni, hogy éhen n<

Néhány év múlva az befejezte tanulmányait és dett. Elviselhetőbbé vált a