Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-12 / 10. szám
GYIMESI GYÖRGY Ez tulajdonképpen ,.dupla“ szarvas, mert a japán szika szó szarvast jelent. Neve ellenére azonban a szóbanforgó japán szarvas csak ,,szarvaska“, jócskán elmarad a mi gímünktől, mert tömege alig éri el az ötven kilót, és teljesen kifejlődött agancsa sem szokott hosszabb lenni a félméteresnél, és csak ritkán van rajta több nyolc ágnál. Meg kell mondanom, hogy a szikát illetően sokáig dilemmában voltam. Szeressem vagy ne szeressem? Lőjem vagy ne lőjem? Ezt persze nem szó szerint kell értelmezni, dehogy állt valaha is módomban akkor puskázni a szikára, amikor kedvem szottyant rá. A dillemmát az okozta, minek tekintsem a szikát: európai vadnak vagy sem, vadaskertek kerítései közé szorított „díszállatnak“ vagy a szabad erdők lakójának? Mert a vadaskertek lakói nem érdekelnek. Világos a helyzet, ha a szika származását vizsgáljuk. Őshazája köztudottan Japán és még néhány kínai tartomány. Származásánál fogva tehát semmi köze sincs földrészünkhöz. Csakhogy a szikát már a múlt században meghonosították Európában, hogy pontos legyek, a Csehországi Klukszi vadaskertbe 1892-ben telepítenék be, és az azóta eltelt kereken kilencven esztendőnek már elegendőnek kellene lenni ahhoz, hogy a szika megszerezze csehországi illetékességét. Annál is inkább, mert a vadaskertekböl rövidesen kikerült a szabad természetbe, nem csak szerves tartozéka lett Csehország állatvilágának, hanem egyes körzetekben egyenesen kultikusan tisztelik. Nem túlzás, Csehországban a kis bika értéke és becse vetekszik a nagyéval, minek következtében a vadászoknak is vetélkedniük kell meglövésének lehetőségéért. Nincs ezen persze semmi különös, mert a szikára is érvényes a sok eszkimóról és a kevés fókáról szóló példabeszéd. Bár, ahogy vesszük, ha egy vadfajtából több mint ezret ejtenek el évente, az már nem csekélység és elöbb-utóbb - legalábbis - elméletileg sor kerülhetne minden érdeklődőre. De nem kerülhet, amíg kiváltságosak vannak, s azok mindig lesznek. Az eziránt érdeklődőknek pontos adattal szolgálok: a hivatalos statisztika szerint tavaly Csehországban 1214 darab szikát lőttek. Ebbe az eredménybe még nem „dolgoztam bele", pedig már szerettem volna. Ugyanis akkor már nagyon élt bennem a vágy, hogy egyszer szikát is lőjek az életemben. Azonban előre el szeretném magamról hárítani még a gyanú árnyékát is. Dehogy tekintem én a szikát európai vadnak! Vadászatát mégis nagyszerű szórakozásnak, érdekes színfoltnak, kívánatos változatosságnak tartom. Persze csakis akkor, ha a vadászat nem konyhakertnyi vadaskertben történik, ahol a vad menekülési esélye teljesen a nullával egyenlő. Hogy mi váltotta ki a szikával szembeni pálfordulásomat? , Saját tapasztalatom és megfigyelésem. Az pedig úgy történt, hogy két kedves barátommal érkeztem egy kelet-csehországi területre muflonvadászatra. Akkor én voltam a vendéglátó, más viselte a fegyvert, ami nem valami ideális állapot egy vérbeli vadász számára, de akkor mégis szívesen vállalkoztam rá, mert akik a kontómra vadásztak, barátaim legkü- lönbjeiből valók. Ha jól emlékszem, a kiváló vezetés és minden igyekezetünk ellenére csak a negyedik napon esett el a kos, de az addig eltelt idő sem volt teljesen eseménytelen. Mert láttunk mi akkor - akiknél nem volt fegyver - olyan muflonkost, amelyiknek akkora volt a csigája, mint egy kocsikerék. Ráadásul egészen közel jött hozzánk és ott, a szemünk láttára mérkőzött meg a vetélytársával, amelyik ugyanis kisebb csigákat hordott a fején, de annál derekasabban állta a másik meg-megújuló rohamait, s közben ö is rohamozott. Vagyis kölcsönösen egymásnak rohantak, ami úgy történt, hogy hátráltak néhány lépést, aztán hajrá, teljes sebességgel egymásba! Nem túlzás, az ütközéskor olyakat csattantak az egymásnak ütődő szarvak, mintha puskából lőttek volna. Mindezt hanyatt fekve, mert annyi időnk sem volt, hogy fa mögé húzódjunk, alig tizenöt lépésről néztük végig. Ami a küzdelem végső kimenetelét illeti, nem tudok semmi biztosat mondani és a porondon maradó esetleges győztest illetően is csak találgatni tudok. Ugyanis a nagy csattogásra a helybeli erdész társaságában cserkésző másik barátunk is felfigyelt és a hang után a helyszínre sietett. A nagy szarvú kostól nem messzire, nyolc-tíz lépésre bukkant ki a fenyvesből és a látottakon úgy elá- mult, hogy gyors egymásutánban leadott három lövésével sem találta el ezt a csodálatos szarvakat viselő állatot. Nem túlzás, ha állítom, máig is bánja. Miközben a muflonokat hajkurásztuk, naponta több alkalommal is szika szarvasokat figyelhettünk meg. Éppen akkortájt volt a nászuk, és a kis bikák rendkívül büszkén és fontoskodva sürögtek teheneik körül, miközben akkorákat füttyög- tek, hogy az bármelyik kisvasút mozdonyának a becsületére vált volna. Ekkor tetszett meg nekem ez a meghonosított vad, amelyik ráadásul nagyon elegáns is volt: november elején már távolról majdnem teljesen feketének tűnő télikabátját viselte. Ekkor határoztam el, hogy egyszer életemben megpróbálkozom a vadászatával. Az első nekirugaszkodásra ez nem sikerült. Alázatosan fogalmazott bérkilövő kérvényemet udvariasan bár, de határozottan elutasították. Második kérvényemet már elutasításra sem méltatták, csak közölték velem, hogy minisztériumi rendelet alapján belföldi bérvadászokat nem fogadhatnak. Vagyis becsapták az orrom előtt azt a nagykaput, amely mögött a szikék lakoznak. Csakhogy engem nem abból a fából faragtak, aki hamar feladja a reményt, és megáll az akár hétszeresen bereteszelt kapu előtt... Végül is nem bérkilövési engedélyt, hanem meghívást kaptam egy szika elejtésére, amely erkölcsi értékén túl jelentős megtakarítást is jelentett. Különböző okoknál fogva azonban a szikák nászáról lemaradtam, s így nem élvezhettem újfent egy szarvas - még ha az oly kis termetű is - szájából oly furcsán hangzó „madárfüttyöt“. Helyette kárpótlásul mást ígértek. Nehéz, többnapos vadászatot, bőséges cserkészetet - már ott is tudták, mennyire szeretem -, és egyáltalán nem a biztos sikert. Aminek szintén megvolt a maga oka. Ugyanis az arra illetékesek elhatározták, hogy abból a pagonyból, ahová meghívásom szólt, kiirtják a szikát. Állítólag azért, mert keményen konkurrál az egyébként nem valami híres ottani gímszarvasnak, állandóan zavarja őket, sőt meg is támadja. A kis Dávid a hatalmas Góliátot. Mindez elég ok volt az erdészhivatal számára, hogy a Góliát pártjára álljon és kimondja Dávid felett a halálos ítéletet. A meghirdetett szika ellenes irtóhadjárat már a végéhez közeledett, nekem kellett az egész után pontot tenni. Ugyanis úgy tudták, és azt írták meg nekem jó előre, s azt hangoztatták megérkezésemkor is, hogy már csak egyetlen szika bikáról tudnak a messzi környéken, s azt nekem tartogatják már október eleje óta. Nagyon sajnálták, hogy nem akkor jöttem, amikor még több szika szaladgált az erdőben, mert így nagyon megnehezítettem a dolgom. Azonban a lehetőség adva van, tessék, próbálkozzam vele. Annyit mindenesetre segítenek, hogy a lehető legjobb kísérőt. Moravec urat állítják mellém, akit a szikavadászat nagymestereként tartanak számon. Tehát próbálkoztam vele és meglőttem a szikát. Méghozzá nagyon egyszerűen és mégis komplikáltan. Az ellentmondás oka és nyitja egy csúnya lövés volt. Az egész úgy kezdődött, hogy Moravec úr társaságában egy terepjárón kimentünk a területre. Az oda vezető út volt a legizgalmasabb az egész vadászatból, mert veszettül fújt a komisz decemberi szél, hordta a havat és szorgalmasan építgette a hótorlaszokat. Szerencsére azonban, néha többszöri nekifutással sikerült átvergődnünk az átfújásokon. Az öreg szálerdőben már nem volt olyan korlátlan úr a szél, mint a mezőn. A testes vén fák megtörték az erejét. Mégsem ígérkezett jó vadászat, mert sűrű pelyhekben megindult a havazás. Az pedig, amíg tart, nem barátja, segítője a cserkelő vadásznak. Lépteinek zaját ugyan felfogja a friss, puha takaró, de amit nyer a vadász a réven, elveszti a vámon, hóesésben keveset mozog a vad, és a sűrűn hulló hó nagyon beszűkíti a vadász körüli világot. Ennek ellenére alig mentünk az erdőben vagy nyolcszáz métert, már pisszentett is Moravec úr. Sika vlevo - szika balra! - suttogta. Igen, a baloldali meredeken, vagy nyolcvan méterre felettünk, majdnem teljesen fekete állat mutatta felénk tenyérnyi hófehér fartükrét, de nem a fejét. A szika mozdulatlanul állt a havazásban, mi ugyanígy a völgy fenekén kanyargó ösvényen, és percekig nem történt semmi. Ekkor a szika meggondolta magát és leheveredett egy fa tövébe. Csak néhányat kellett előre lépnünk, hogy meglássuk a fejét. Látványától azonban nem lett nagyobb az örömöm: csak arasznyi csapok díszítették a bika fejét.- Ezt keressük? - kérdeztem Moravec úrtól. Tagadólag rázta a fejét. - Annak osztott agancsa van - mondta.- Ezek szerint több bika is van »'pagonyban. Moravec úr megvonta a vállát.- Ha akarja, ezt is meglöheti.- Nem, tovább megyünk.- Jó, menjünk - helyeselte. Elhaladtunk a fiatal bika alatt, amelyik büszkén nézett le ránk magas trónusáról, és esze ágában sem volt, hogy riadva elrohanjon. A szó szoros értelmében lenézett bennünket. Eseménytelen cserkeléssel telt el a következő félóra. Vadat nem láttunk, nem is nagyon láthattunk, hiszen nem szívesen mozog a hóesésben. Időközben kellemetlenkedő gondolataim támadtak arról, hogy mégis meg kellett volna lőni azt a szikát a völgyben, persze, ha felállt volna, mert ilyen időben nem sok reményem van arra, hogy holnap majd kijuthatok az erdőbe. Aztán meg a szerencse sem szokott nagyon gyakran ráduplázni. Mindent egybevetve egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy helyesen cselekedtem, amikor nem éltem a kínálkozó lehetőséggel. Ám ez a késő bánat nem bizonyulhatott tartós bánatnak, mert rövidesen én lettem figyelmes egy gyanús fekete foltra, ezúttal a tőlünk jobboldalt emelkedő hegyoldalon.- Azt hiszem, szikát látok - közöltem felfedezésemet kísérőmmel.- Dehogy - legyintett -, az csak egy kidőlt fa- Fa az apád füle, gondoltam, de ki nem mondtam. Menjünk csak közelebb, s majd meglátjuk, kinek van jobb szeme.- Valóban szika - mondta Moravec úr, amikor közelebb mentünk. - Adja csak ide a távcsövét... Ez az, ezt keressük! Tessék meglőni! Ekkor már majdnem a szarvas alatt voltunk, nem vett minket észre, de mi sem láttunk belőle valami sokat. A nyakát azonban két szálfa közt jól láttam, és amikor megcéloztam, az igazi ázsiai szarvas, az iszubra jutott az eszembe. Az is így, két fa közt mutatta felém a nyakát, és a lövés pillanatában akkor is, most is ugyanazt a hibát követtem el: alacsonyát lőttem. A kis bikát ugyan földhöz vágta a nehéz golyó, de összeszedte magát, feltápászkodott és lassú futással menekült. Ekkor érte a második golyó sajnos, nem jó helyen.- Lágy lövést kapott - kommentált Moravec úr. - Induljunk azonnal utána, nem várjuk ki az ilyenkor szokásos órát, mert akkorára eltüntethetné nyomait a havazás. Könnyen lehet, hogy csak tavasszal találnám meg belőle azt, amit meghagytak a rókák. így aztán szabálysértő utánkeresés következett. Nem volt nehéz dolgunk, mert szegény sebesült csak ténfergett és bőven hullatta a vérét. Rövidesen utolértük és egy nyaklövéssel megszabadítottam a kínjaitól. Bántott j csúnya lövés, meg aztán maga a vadászat sem elégített ki. Kemény küzdelmet ígértek, arra készültem fel, és a több napra tervezett vadászat egy óra leforgása alatt befejeződött. Mi tagadás, ezúttal nem voltam elragadtatva, hogy a szerencse oly korán mellém szegődött. Meg aztán az elejtett szikát sem tartottam már olyan kívánatosnak, mint amilyennek felajzott képzeleten korábban rajzolta. Tudom jól, én akartam, vendéglátóim korrektül mindent megtettek a siker érdekében. Rajtuk igazán nem múlott, hogy nem lett szebb a szikavadászatom. Ajándék lónak egyébként sem illik nézni a fogát. Nem is nézem tovább. Egyúttal azt is megfogadom, hogy párját sem fogom keresni. Legalábbis szikaszarvas formájában nem. Racskó Zoltán illusztrációja Reggel 1 S mialal elárasztja felhangzik- Hó, F roddal, hé. dög. Fuksa ben a kábé kedsz? A lovak Jakub tes Rakja a tré vak lába í a kefe utár a Ferda sö da sörénye sörényét r állatok túrit da felé főre múl megsí tenyerével, kíséretéber- No, ti i így vág: állattal köm berekkel. íc jut az am a szavai - r kát, amelye ban, mint i ejtette ki a nehézkes e elindulni, fi öreg kezét a temetőbe megtartani ja pontosar- Szót fo húsz évvel san megval A harmin
