Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-12 / 10. szám
Soós Irén Irénke néni térül-fordul a konyhában. Megforgatja a lábasban sülő húst, közben fél szemmel a sarokban álló babakocsit lesi, amelyben az alig négy hónapos Róbika rugdalózik. Hétköznapi családi idill, éppen csak, hogy Irénke néni idestova már nyolcvanhárom éves. Keze azonban most sem nyugszik. Abrosznyi vászont vesz elő a fiókból, tüt, és színes cérnákat, s míg beszél, fürge ujjai alatt szaporodik a tarka hímzés. Csak időnként pillant fel tiszta, élénk tekintetével.- Jaj, kedveském - mondja -, egy percig sem tudnék tétlenül ülni. Ha már a kertbe nem mehetek ki ebben a hidegben, legalább itt bent tegyek valami hasznosat.- Aztán tetszik látni szemüveg nélkül az apró öltéseket? - csodálkozom rá akaratlanul is arra, amit Irénke néni müvei.- Ajaj, ha minden olyan jól szolgálna, mint a szemem, akkor semmi okom sem lenne panaszra. Azt már kerülöúton tudom meg, hogy előrehaladott kora ellenére bármit elvégez a házban. Süt, főz talán még takarítana is, ha engednék. És minden keze ügyébe kerülő újságot elolvas. Minden érdekli, ami körülöttünk történik. Korábban - nem is olyan régen - még a közéletbe és a társadalmi munkába is élénken bekapcsolódott. Otthon, Boda- kon (Bodíky) tíz évig volt nőszövetség elnöknője, a helyi nemzeti bizottság tagja és népbíró. Idős korában, 1961-ben vonult vissza, de azóta is figyelemmel kíséri, ami a most már összevont községekben, Felbáron (Horny Bár), Bodakon és Sülyön (Sulany) történik. Tíz évvel ezelőtt életében először volt kórházban. Most már gyakrabban betegeskedik, különösen ilyenkor, télvégen, nehezebb a lélegzése, de nem panaszkodik. Pedig nem volt könnyű élete. Gyermeksorból került Bodakról szolgálólánynak Szlovákia fővárosába. Világháborús időben, amikor otthon jóformán enni sem volt mit. Még talán áldhatta is a sorsát, mert bár az úréknál éjjel-nappal talpon kellett lenni, azért legalább minden nap meleg ételt ehetett, meleg szobában, s valamicskét az otthoniaknak is félretehetett. ' Ebből az időszakból csupán az maradt meg az emlékezetében, hogy szinte minden nap a Stefánia úton, ahol szolgált, mentek el a frontra induló katonák. Kikísérték a vasútállomásra és megsiratták őket. Legtöbbször nem is alaptalanul, mert többen sohasem tértek vissza a vérzivatarból. Gyűlöli is szívből a háborút. Azt mondják, hogy az ember a saját sorsának kovácsa. Néha azonban rajta kívül álló erők is beleszólnak az életébe, így szólt bele egy szomorú esemény Irénke néni sorsának alakulásába is. öcs- csének a felesége korán elhunyt. Két apró gyermek maradt utána. Borzasztó csapás. A két gyermek azonban nem jutott az árvák szomorú sorsára. Irénke néni vállalta a nevelésüket, anyjuk helyett anyjuk lett. Olyan tiszta szeretettel, odaadással nevelte őket, mintha az övéi lettek volna. Ma már mindketten derék, felnőtt, családos emberek, de ma is úgy ragaszkodnak hozzá, mint akkor, amikor értelmükkel még fel sem fogták, hogy tulajdonképpen nem az édesanyjuk. Ernő kitanulta a kőműves szakmát, és elkerült hazulról, Bratislavába. De hetente most is többször elhajt - ahogy ő nevezi - a mamihoz, Felbárra. A nővére ide ment férjhez, itt építettek házat, s Irénke néni követte nevelt lányát, Igali Rudolf- nét. Az újsoron álló takaros családi házban nagy megbecsülésnek örvend a mami. A népes család, a gyerekek kedvence. Nem akar senki terhére lenni, mindig talál magának valami hasznos elfoglaltságot. A kis négyhónapos csecsemőt is nyugodtan rábízhatják.- Soha életemben nem éreztem, hogy fáradnék - mondja. - Unatkozni se unatkoztam. Vagyis egyszer talán mégis. Akkor, amikor felmentem Ernő fiamhoz. Sokat kellett tétlenül ülnöm a lakásban, mert mindeketten dolgoznak. Nem tudtam mihez kezdjek. Rosszul éreztem magam, pedig nagyon jól bántak velem. Mondtam is Ernőnek, akár megharagszol, akár nem, én megyek vissza a faluba. Megértette. Mindig is áldott jó fiú volt. Olyan gyengéden beszél róla, mintha nem is meglett, 38 éves ember lenne, és mintha nem ö nevelte volna ilyenné. Dehát jóságánál már csak a szerénysége nagyobb. Sose várt hálát, ellenszolgáltatást azért, amit tett. Számára az a legnagyobb boldogság és ellenszolgáltatás, hogy a gyermekek érvényesültek, jól megvannak. összehasonlíthatatlanul jobban, mint ö az ö korukban. Felbáron, az újsoron van egy családi ház, amelyben boldog emberek élnek. Közülük is talán a legboldogabb Soós Irénke néni, aki boldog lehet, mert szíve egész szeretetét adta másoknak, s ugyanezt kapja viszonzásul. PALÁGYI LAJOS (A szerző felvételei) A mami Ernővel és az „unokával“, Erikával ÚJ SZÚ 9 A 'színevesztett toronyház második emeleti lakásának meghitt csendjét, délelőtti eseménytelenségét tapasztalva, alig tudom elképzelni a néhány héttel korábbi nagy sürgést-forgást, amikor rimaszombati (Rimavská Sobota) otthonában, 70. születésnapján, a szűkebb körű család 14 tagja köszöntötte dr. Batta Györgyöt. Az ünnepelt ezt megelőzően egy megtisztelő meghívásnak eleget téve, Piesfanyban Szlovákia egészségügyi miniszterétől vehette át négy évtizedes gyógyító munkája elismeréseként az Érdemes orvos kitüntetést Orvosi tanulmányait Prágában kezdte, majd Budapesten folytatta és fejezte be. A gyógyító munkát a rimaszombati kórház sebészetén kezdte el. Több mint négy évet töltött el ezen a jó hírű osztályon. Drákói szigor kötötte akkor a fiatal alorvost a hivatásához, az intézményhez. Kötelező volt a bentlakás, s még a házasságkötéshez is külön engedélyre volt szüksége. Szakmai szempontból viszont ez meghatározó időszaka volt életének. Már-már úgy tűnt, hogy orvosi pályafutása a debreceni sebészeti klinikán folytatódik, amikor közbeszólt a háború... A frontra került. Fiatal sebesültek ezreit gyógyította. Közben családjáról hónapokon keresztül alig hallott valamit. A háború után sem volt könnyű az élete, bár ebben a zűrzavaros időszakban is felcsillant előtte a jobb élet, a gyorsabb érvényesülés lehetősége. Nitrianské Rudnó- ra, majd a Szepességbe hívták. Gyökerei azonban mélyek, túl erősek voltak ahhoz, hogy huzamosabb időre elhagyja Gö- mört. Rimaszécsre (Rimavská Seő) került körorvosnak, majd Tornaiján (Safárikovo) dolgozott több mint két évtizeden keresztül. Betegei itt is, ott is szerették és tisztelték. A köztudatban ma is úgy él, mint a kisemberek orvosa. Oklevelek, emlékérmek, kitüntetések sokasága bizonyítja, hogy társadalmi munkában, a Vöröskereszt szervezeteiben is, milyen sokat tett az egészségügyi nevelés és a felvilágosítás terén. Tavaly eléggé súlyosan megbetegedett. Különös fintora a sorsnak, hogy éppen azon az osztályon feküdt heteken keresztül, ahol negyven évvel korábban kezdte meg szép hivatásának gyakorlását, ahol megismerkedett kitartó, sokat segítő élettársával, ahová életének talán a legszebb emlékei fűzik. A társadalmi elismerésen, az emberek megbecsülésén túl joggal büszke gyermekeire, unokáira. Ifjabb Batta György a Kis- építö főszerkesztője, Gábor fia jónevű állatorvos, lánya Kati jaedig az egészség- ügyi pályán igyekszik ápolni a betegek és a családi hagyományokat. Most bizonyára mindannyian örülnek, hogy a „Papa“ ismét jó egészségnek örvend, s túl a hetvenen is minden délután kezébe veszi elmaradhatatlan táskáját, elindul „félműszakjára", a városi szakrendelőbe. Mindig nagyon sokan várják, és messziről köszöntik... HACSI ATTILA E lég jegyet váltani valamely tömegközlekedési eszközre, hogy megismerjünk jónéhány emberi jellemrajzot. Néha meglepetésben van részünk. Előfordul, hogy egy ártatlan arcú, törékeny diáklány úgy a bordáink közé könyököl, hogy néhány perces ápolásra szorulunk, viszont arra is akad példa, hogy egy mogorva kinézésű utas félénken átadja a helyét. Nagyon jellegzetes figura a tolakodó. Ő a leggyakoribb. Minden utazás alkalmával találkozhatunk vele. Tulajdonképpen csak a kezdő tolakodó igazán kellemetlen. A „profi“ egy-kettőre megtalálja a helyét, míg a kezdő, tapasztalatlansága miatt, hosszan lökdösődik, mocorog, amíg ki nem erőszakol magának egy ülőhelyet. Ekkor aztán úgy elterpeszkedik, hogy még a másik ülés felét is elfoglalja. Az udvarias utas utolsónak száll fel, halk, jólnevelt, senkit sem zavar. Meglátszik rajta, hogy volt gyermekszobája. Felsegíti a kabátot, leveszi a nehéz csomagot, kölcsönadja az újságot, ha kell, megeteti a gyereket. Szóval minUTASOK JELLEMRAJZA dig lehet rá számítani. Sajnqs, manapság egyre ritkább, egyesek szerint kihalófélben van. Nagyon közel áll hozzá a megrögzött helyátadó. Különös, egzotikus figura. Csak azért ül le, hogy a helyét átadhassa. Gyors, erélyes és ellenkezést nem tűrő. Ha nincsen kinek átadnia a helyét, akkor le sem ül. Az aluszékony utas míg le nem ül, teljesen normálisan viselkedik. Még csak nem is ásít. Mihelyt azonban elhelyezkedik, és szilárd támaszt érez maga alatt, kitör rajta az álomkór. Hanyatt veti magát, vagy ráborul az előtte ülő vállára, és már alszik is. Addig, míg nem horkol, még el is viselhető. Aztán itt vannak az evők. Külön csoportba sorolhatjuk a rágcsálókat, akik pusztán unalomból, időtöltésből esznek. Cukrot, kekszet, mogyorót, szotyolát, ami éppen kéznél van. Az igazi evő felkészült. Étlapján a konzervféléktől a rántott csirkéig minden megtalálható. Jellemző rá, hogy nem zavartatja magát. Az olvasó utas is felkészül az útra. Zárkózott természetű, végig olvasnivalójába temetkezik. Ha megkérdezzük tőle, hogy hány óra van, fel sem néz, csak elénk tolja az óráját "Előfordul, hogy elfelejt gondoskodni olvasnivalóról. Ilyenkor kétségbeesetten kutat kölcsönkérhető újság után. Ha formában van, akkor felszállástól leszállásig féltucat könyvet is átlapoz. Aztán van még beszélgető utas, aki, ha kell, kitárulkozik, ha kell, meghallgatja pamaszainkat; van méltatlankodó, akinek mindig a lábára lépnek, huzatot kap, vagy szemébe süt a nap, és még folytathatnám a sort. Talán még az ellenőrt említeném meg, aki bár nem utas, de néhanapján vele is találkozhatunk. Ismertetőjelét a gallérja mögött hordja. Nem azért, mert szégyenlős, hanem mert az utojsó pillanatig szeretné megőrizni inkongnitó- ját. Ennek érdekében nem riad vissza még attól sem, hogy ártatlanul utasnak adja ki magát. Ha felismerik, futótűzként terjed a híre. Ilyenkor azonban ne a potyautasok rémült arcát figyeljük, hanem kotorjuk elő gyorsan a jegyünket, és adjunk hálát az égnek, hogy most is inkább a kockázat- mentes utazást választottuk. LENDVAY TIBOR 1982 III. 12
