Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-12 / 6. szám
ÚJ szú 15 Körbenézek a moziteremben. Amikor a villany elaludt, még egyesegyedül voltam. Azóta még négyen vagy öten jöttek. Hát ez bizony nem sok. Pedig nem a film rossz. Éppenséggel izgalmasnak ígérkezik. Sőt, stílszerű is itt, Bejrutban, hiszen egy újságíró küzdelmét mondja ei a leánykereskedökkel. Aztán nem is ötödik, vagy hatodik hetes a film. Csak ma kezdték vetíteni. Az érdektelenség oka tehát más. Egyszerűen az, hogy már este tíz óra van. Sötétedés után - szobafogság Amikor megérkeztem Bejrutba, első kérdésem az volt: hány óráig lehet az utcán tartózkodni. Kollégám azt ajánlotta, hogy sötétedés után maradjak a szállodában. A tanácsot, persze, már az első este sem fogadtam meg. A Hamra Street egyik mellékutcájában van a szállodám. A száz métert a bejrúti üzleti utcáig teljesen egyedül tettem meg. Arrafelé senki sem jár. De a Hamrán még egy-két bisztró nyitva volt, az újságosok is csak ekkor kezdtek szedelözködni, a magárusok pedig még tartották a frontot. Hirtelen nem is tudtam, melyik emlékképhez hasonlítsam a mostanit. Jártam Bejrútban a város aranykorában, amikor a mediterrán életritmus szerint, a nappali nagy meleg után szinte fellélegezve tódulnak az emberek az utcára és még éjjel két órakor is nagyon élt a város. De láttam öt éve is azt a polgárháborús Bejrútot, amelyben sötétedés után valóban nem volt tanácsos kimenni az utcára, s az ember órákon át üldögélt gyertyafény mellett a szállodai szobában. Nos, hát a mostani Bejrút valahol a kettő között lehet - az elmúlt, de bármely pillanatban újra robbanni képes háború árnyékában. A film éjféltájban ér véget. Indulunk hazafelé, öt pár cipó visszhangzik csak a Hamrán. Aztán még öté. Ők egy közelebbi moziból jöttek. De ha kevesen is vagyunk, nem vagyunk idegesek. Nincs miért. A géppuska csak akkor kezd kerepelni, a hangja után jó másfél, két kilométerről, amikor már a szállodában vagyok. Rohanok a magnóért, hogy felvegyem a hangot. Mire elindítanám, vége. Lekéstem és hiába várok jó félórát, csend van. Bejrút alszik. És talán az a sok fegyveres is pihen, akiket annyiféle egyenruhában, annyiféle cél vagy sérelem miatt állítottak oda a város különböző pontjaira, élesre töltött fegyverekkel... Egyenruha ABC Ha az ember taxival járkál Bejrútban, lépten-nyomon megállítják és igazoltatják. Egy idő után meg is tanulja, hogy kik a piros, kik a zöld és kik a kéksapkások; milyen egyenruhát visel a libanoni hadsereg katonája és milyet a palesztin vagy a falangista. Mert mindegyiknek van posztja és megfellebezhetetlen joga az igazoltatásra. Magam a nyugati városrészben lakom, a palesztinok, a libanoni haladó erők és a szír békefenntartó alakulatok fennhatósága alatt áll. Innen két úton lehet átmenni a másik negyedbe, vagyis a „határ“ túlsó oldalára. Mehetünk a kikötőn keresztül. Azt mondják, ez a veszélyesebb, elhagyatottabb, sokszor itt kezdődnek a lövöldözések. Vasárnap reggel próbáljuk ki. Az utolsó itteni poszt csak benéz az autó ablakán. Látja, hogy külföldiek vagyunk. Int, menjünk. Rövid, kanyargós út, aztán egy másik poszt. Ez sem állít meg. És tulajdonképpen már odaát is vagyunk. A másik, sűrűbben használt átjáró a Nemzeti Múzeumnál van. A taxis az épület előtt kitesz. Nem mer tovább menni. A senki földje alig pár méter. És másutt, például Cipruson, valahogy egyértelműbb, hogy hol a képzeletbeli határ. Azt hiszem, itt a fegyverek tanították meg az embereket arra, hogy meddig mehetnek. A túlsó oldalon éppenolyan taxik, éppenolyan csillagászati árakkal, csak a vezetőt nem Mahmudnak, hanem Jean-nak hívják, de egyébként ez is, az is arabul és csak arabul beszél. A maronita Bejrút sokkal nyugodtabb, legalább is a felszín. Alig-alig látni katonát. Jó négy-öt kilométert megyünk a taxival és egyetlenegyszer sem állítanak meg. Nincs igazoltatás. Aki itt van, attól, úgy gondolják, nem kell tartaniok. Egyébként is, akitől tartaniok kellene, az - mondják - nem merészkedik ide. Viszont ismerőseim szerint ez a nagy rend, amelybe a tisztára söpört utcák is beletartoznak, nagyon tudatos. Azt akarja bizonyítani, hogy szír katonák nélkül is lehet, sót jobban fenn lehet tartani a rendet, a robbanás nélküli rendet is.- Here no bumm-bumm! - magyarázza a taxis is, amikor letesz a falangista vezér háza előtti örállomásnál.- Mr. Gemayel vár bennünket - mondom a géppiszto- lyos fiatalembernek.- Nagyszerű - válaszol. - Akkor foglaljanak helyet. És teát vagy kávét parancsolnak? Várjuk az autót... Megisszuk a kávét és kísérőmmel mi mást tehetnénk, az utca forgalmát nézegetjük. Telnek a negyedórák. De közben újra és újra megnyugtatnak bennünket, hogy hamarosan megérkezik az autó, amely Pierre emír lakásához visz. Amikor már jó félórával túlléptük a megbeszélt időpontot, és mégsem történt semmi, csak újabb kávék és újabb fiatalemberek érkeztek, végre egy birkózó külsejű férfi lép hozzánk. Az előbb érkezett egy utcai cirkálón.- Kicsodák önök és mit akarnak? Újra Ádámtól kezdem az interjúkészítés históriáját. A főtestőr - mert az volt - végre megérti a helyzetet.- Jöjjenek - int. így derült ki, hogy semmiféle kocsi sem jön értünk, minek is jönne, hiszen a falangista vezér az utca túlsó oldalán, a tőlünk húsz méterre levő házban lakik. De így derül ki az is, hogy Pierre Gemayel már jóideje vár ránk, sót, már azt hitte, hogy nem jövünk s ezért pizsamába bújt. Dél-Libanon megint és mégis él... Sűrű bocsánatkérések és magyarázkodások. Végül is megállapodunk: fényképezni nem, de a magnót használni lehet.- Pierre emír - ez a titulus illeti meg - elmondaná, hogyan alakult ki a két Libanon? - kérdem.- Még a Török Birodalomban kezdtük a harcot és mindazok csatlakoztak hozzánk fent a hegyen, ahol egyfajta autonómiát élveztünk, akik a békét, a biztonságot és- mindenekelőtt a szabadságot akarták. Mi keresztények voltunk, de a mohamedánok közül is sokan jöttek hozzánk. Azok kerestek menedéket a hegyen, akik szembefordultak az oszmán birodalommal. És mi ott létrehoztuk az első olyan libanoni közösséget, amelyben mindenki önmaga lehetett. Hogy mit értek ezen? Nos, lehet, hogy egy mohamedán, aki Nyugat-Európában él és esetleg francia állampolgár, kizárólag mohamedánnak és semmi másnak érzi magát. De az is lehet, hogy egy libanoni, aki keresztény, kizárólag csak kereszténynek tartja magát. És azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésre. Bárcsak ennyire egyszerű lenne a libanoni probléma! De ahogy nem vallási ügy - általában annak szokták mondani - nem is az egyén szabadságáért vívott küzdelem egyik formája. A képlet ennél kicsit komplikáltabb. A keresztény burzsoázia a nyugati kapcsolatok híveként próbálta megakadályozni a mohamedán tömegek elszánt óhaját, vagyis hogy Libanon ne közömbös idegenként figyelje a térségben zajló eseményeket. Ez a társadalmi -politikai véleménykülönbség indította el hét esztendővel ezelőtt azt a polgárháborút, amelynek következménye a gyakorlatilag felszerelt Libanon. De kicsit elkalandoztam. Térjünk vissza az interjúhoz. Nem fáradtak még bele az örökös vérontásba, zűrzavarba, pusztulásba? - kérdem.- Hét év után minden libanoni szeretne már egyetértésre jutni. De ez nem rajtunk, hanem a külső hatalmakon múlik. Ennek ellenére megpróbáljuk egyesíteni erőinket. Ennek érdekében dolgozik a fiam, Beshir emír is.- Talán a választás is segít céljaik elérésében?- Tudja, a jövő az isten kezében van. De ahhoz, hogy a köztársaság elnökét megválasszuk, ahhoz először köztársaságnak kell lennie.- Miért, most mi van?- Egyelőre valami ködben élünk. Remélem, olyan légkör alakul majd ki, hogy kiírhatjuk a választásokat. De először szabadnak kell lennünk. Azt hittem, a falangista vezér az ország szabadságának korlátozását a szír és a palesztin jelenléttel akarja összefüggésbe hozni. De nem egészen erről volt szó. Ez azonnal kitűnt, amikor a beszélgetés során szóba kerül Habib amerikai közvetítő munkája. Pierre Gemayel erről a következőket fejtette ki; A harmadik libanoni háború- Nagyon sok küldött járkált már a térségben. Európaiak, amerikaiak, arabok. De egyik sem akarta igazán feloldani a feszültséget. Sót, mindegyik éppenséggel a feszültség tartósítására törekedett. Mert mi is történik valójában itt? Háború dúl, mégpedig a harmadik libanoni háború. Az első még az angolok és franciák közt folyt és akkor hadseregek álltak egymással szemben. Libanon most viszont az Egyesült Államok és a Szovjetunió konfrontációjának színtere és ezt a konfrontációt nem fegyveres eszközökkel vívják, a két nagyhatalom küzdelmének formája a szubverzió. Azokat a robbanásokat is erre a számlára kell írni, amelyek ma egyre-másra történnek Bej rútban. Gemayel úr elmélete rendkívül tetszetős. A valóság persze sokkal ridegebb és egyszerűbb. Libanon a palesztinok végvára. A palesztin ügy része a libanoni belpolitikának, mint ahogy a libanoni belpolitika közvetlen része a közel-keleti politikának. A beszélgetés végén azért is kérem, hogy tekintsünk messzebbre, túl Libanon belső ügyein, arra, ami most sokakat foglalkoztat. Mi várható a Fahd-tervtől?- Valójában ez még csak tervezet, nem alaposan kidolgozott terv. És azért nem dolgozták ki alaposan, mert készítői a két nagyhatalomnak a tértségben vívott szubver- zív háborúját tudomásul veszik, sőt azt akarják, hogy folytatódjék... Pierre emír teóriája új oldalról. A magnetofon pörög, rögzít, nem pöröl vissza. Már az interjú-készítő sem. A pillanatnyi szünetben a szobalány cukorkát tesz elénk. Békésen szopogatjuk. De mindez éppenolyan groteszk, mint maga a helyzet is, ahogy a robbantásokról és a nagyhatalmak szubverzív harcáról beszél a kispolgári ízléssel berendezett lakásban egy öreg, pizsamás férfi... Vissza a green line-hoz... Úgy érzem magam, mint azok e. régi utazók, akik időről- időre lovat váltottak. A taxis most is csak a green line-ig visz. De természetesen már kétszeres árért, hiszem amíg az interjú készült a falangista vezérrel, kint besötétedett. Félhomályban lépjük át a „határt“. Most sincs igazoltatás. Aztán új lovat... új taxit bérelünk és irány a Szabra palesztin tábor. Tábornak nevezik, de tulajdonképpen nem az a szó klasszikus értelmében, hanem szegényes városnegyed. És itt, mégpedig az arab egyetem szomszédságában van az a sokemeletes ház, ahol Abu Dzsihad dolgozik. A PFSZ katonai vezetőjénél ott folytatom, ahol pár kilométerrel és egy világgal odébb abbahagytuk, vagyis a Fahd-tervnél.- Mi már nyilvánosságra hoztuk véleményünket erről a tervről, még a fezi csúcskonferencián. Ott Arafat elmondta fenntartásunkat, elsősorban a 7-ik ponttal, Izrael állam elismerésével kapcsolatban. De vannak más vitás pontok is. Így véleményünk szerint a Palesztin Felszabadí- tási Szervezet képviseli a palesztin népet. Ez nem szerepel a Fahd-tervben. Nincs szó a Szovjetunió szerepéről sem. Sok más között a palesztin nép törvényes jogairól sem történik említés.- Szóval ön szerint a Fahd-tervet végérvényesen eltemették? v- Nem. Szó sincs róla. Az arab csúcskonferencia határozatának megfelelően most van megvitatás alatt.- Eközben az amerikai közvetítő is újra meg újra feltűnik a térségben. Hogyan látják önök Philip Habib szerepét?- Philip Habib tevékenysége kapcsán a térségben kifejtett amerikai tevékenységre kell figyelmet fordítani. Habib azért jött, hogy új amerikai összeesküvést készítsen elő. Mit javasolt? A libanoni hadsereg megerősítését és ezzel párhuzamosan az arab békefenntartó erő kivonását. A libanoni hadsereggel egyidejűleg fejlesztenék az ENSZ kéksisakos alakulatait is, hatezerről tizenkét ezerre. Az erőknek ez az átcsoportosítása közvetlenül a PFSZ ellen irányul.- Sok megfigyelő arra számít, hogy Izrael még a Sínai- félsziget kiürítése előtt támadást indít. Mi erről az On véleménye? Támadás előtt?- Nézze, a politikai akció után joggal számítunk katonai támadásra. Régi izraeli recept: amikor azt híresztelik, hogy ők nem várhatnak, amíg a palesztinok elkezdik a támadást, akkor valójában ők akarnak támadni. Ez történt a legutóbbi háború idején is.- Várnak-e háborút? Számítanak-e újabb összecsapásra? - a kérdést többször felteszem Dél-Libanonban is polgári személyeknek, a FATAH rangjelzés nélküli tisztjeinek, támaszpontok katonáinak.- Igen - mondta az asszony, akinek házát Nabatijében a legutóbbi támadáskor két rakéta is eltalálta.- Jelenleg két általános készültség is van - közölte a FATAH-parancsnok, aki szerint a harc nemcsak a szegény emberek dolga és a forradalom nemcsak fegyveres harc. Bár az emberek idegrendszerében, mondataiban, szemvillanásban a háború közelsége vibrál, dél megint és mégis él. Abban a pillanatban élni kezd ugyanis, ahogy a fegyverek elhallgatnak. És most ott is éppen hallgatnak ... G -^DY GYÖRGY 1982. II. 12.
