Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-08 / 1. szám
NYELVMŰVELÉSÜNK ÚJ KÖVETELMÉNYEI „A nyelv, amely társadalmunk életfunkcióinak hűséges tükre, korunk nagy iramú fejlődésében elsősorban szókészletével elégíti ki a felmerült szükségleteket. Minden új jelenség a nevével kap belépőjegyet a közösség életébe. “ - írja Szende Aladár Szóról szóra című, 1965- ben megjelent könyvében, majd így folytatja: ,,Izgató kérdés: hogyan mutatja meg nyelvünk a maga képességeit, miközben a közélet, a tudomány, a műszaki felfedezések és újítások szinte naponta jelentik be neki egyre növekvő igényeiket, s mindennap új erőpróba elé állítják a nyelv alkotó hajlamait. S mivel a nyelv nem automatikusan követi a társadalom új meg új szükségleteit, hanem egyes emberek tudatán keresztül, nagy szerepe van ebben a hatalmas mozgásban az ellenőrzésnek., A nyelv élete is szükségszerűen hívja életre a maga népi ellenőrző bizottságát: a nyelvművelést, hogy a szinte mérhetetlen változatosságban az egységre, az anarchia veszélyei között az összhang megőrzésére figyelmeztessen." E gondolatok időszerűsége az évek folyamán tovább fokozódott. Vizsgáljuk hát meg néhány szempontból, hogy miként elégíti ki a nyelv (a nyelvművelés) ezeket a szükségleteket, hogyan bővül nyelvi eszköztárunk napjaink politikai, társadalmi, gazdasági mozgásának, a tudományos-műszaki haladás jelenségeinek a kifejezéséhez, megfogalmazásához. KIK A NÉVADÓ SZÜLÖK? A tudományos-műszaki haladás egyik fő jellemzője, hogy az egyes szakterületeken gomba módra szaporodnak az új fogalmak, s ezek névadói rendszerint a tudósok, kutatók, feltalálók és újítók soraiból kerülnek ki. Jellemző erre a strázskei Chemko vállalatnál történt eset. Új ragasztószert fejlesztettek ki, s az egyik mérnök nyomban ki is próbálta: visszaragasztotta vele felesége csizmájának levált sarkát. Másnap ízes keletszlovákiai nelvjárásban újságolta a hírt munkatársainak: „Trime to“, vagyis „Tart ez“, örömmel mutogatva a jól odaragadt sarkat. így született meg az új ragasztószer Trimeto neve. A megrendelők azóta is törhetik a fejüket, hogy milyen titokzatos vegyi összetételt rejthet ez az elnevezés. Természetesen más területeken is állandóan keletkeznek új elnevezések, például a kereskedelemben, a közlekedésben, a kultúra és a „szórakoztató ipar“ szakaszán stb„ s a nyelvészek bizony ritkán részesei ennek a társadalmi névilletve szóalkotásnak. Az ö munkájuk csak ezután következik, s mivel eltérő az egyéni véleményük, néha hónapokig, évekig vitatkoznak egy-egy új elnevezés vagy idegen szó magyarításának a helyességén. Ezek általános elfogadásában végül is a közízlés, a megszokás dönt, bár a nyelvészek a tömegtájékoztató eszközök, főleg a televízió segítségével erősen hatnak erre a spontán folyamatra. JÓ SZÁNDÉK ÉS VASKALAPOSSÁG ÚJ SZÚ 1982. I. 8. A szóalkotásnak az említett természete is bizonyítja, hogy a nyelvtudományt inkább a jelenségekre való reagálás, az ellenőrzés és a rendszerezés jellemzi, s nem az úttörő, aktív, kutató-fejlesztő munka dominál benne, mint a tudományos ágazatok többségében. A nyelvtudománynak ezzel a sajátos helyzetével függ össze, hogy kutatási területének igen jelentős részét teszi ki a nyelvtörténet, az etimológia, a nyelvjáráskutatás stb. Érthető, hogy ez a körülmény nagyfokú hagyománytiszteletre neveli a nyelvészeket, annál is inkább, mert a fejlett nemzeti nyelvekben - így a magyarban is - az elmúlt évtizedek alatt fokozatosan kialakultak és állandósultak a különböző nyelvhasználati - nyelvtani, mondattani, stilisztikai - normák. Ez a hagyománytisztelet azonban, főleg a magyar nyelv szépségének, tökéletességének, sokoldalúságának, gazdagságának hangoztatásával párhuzamosan, olykor még önelégültséghez, formalizmushoz, eltúlzott merevséghez is vezethet. Ez leginkább a nyelvi tisztaság kérdésében, az ún. purizmusnak az erőltetésében nyilvánul meg, amellyel kapcsolatban Kolozsvári Grandpierre Emil ilyen szigorúan ír: „A mi nyelvvédelmünk azonban gúzsba kötötte az értelmet, a képzeletet, s többet ártott a magyar nyelvnek, semmint használt neki" (Utazás a valóság körül, 328. old.) Ez természetesen egyéni vélemény, de a szigorú bírálat mögött bizonyára az a szándék rejlik, hogy felkeltse a társadalom érdeklődését egy valóban fennálló probléma iránt. Ennek bizonyításához egyébként az említett szerző is szolgáltat példát a Négy-öt magyar összehajol... című könyvében. Mert amikor maga is beöltözik a nyelvművelők tógájába, s felveszi a vaskalapot, akkor már így ír a Nyelvünk tája című fejezetben: „Van ennél cifrább, sőt ostobább példa is. Tudományoskodó buzgalmában valaki az állatszelídités helyett az állatok háziasításáról ír. A »tudományos« érv nyilván az, hogy az indoeurópai nyelvekben ezt a műveletet do- mesztikációnak nevezik, a ,,szakember" saját nyelvi leleményességére hagyatkozva a domesztikációt háziasításnak fordította. Ilyen szó nincs. Lásd az »Értelmező Szótárt«-t... Háziasítást'használni szelidités helyett nemcsak nyelvi érzéketlenségre vall, hanem lehiggadt és megállapodott műveletlenségre\" Lehet, hogy a „háziasítás“ szó képzése szabálytalan, tény azonban, hogy a történeti háziállattannal foglalkozó könyvekben és szakcikkekben elterjed- ten használják, mégpedig a következő összefüggésekben: „... a háziállatok nem képeznek önálló fajt, hanem ahhoz a törzsfajhoz tartoznak, amelyből annakidején háziasították őket... Amíg például az őstulok marmagassága hazánk területén 138-167 cm között váltakozott, a háziasítás után a faj marmagasságának variációs tartománya 95-167 cm-re módosult. “ Világos, hogy a szelidités nemigen változtatná meg a faj marmagasságának variációs tartományát, hiszen szelídíteni fogságba ejtett vadállatokat - oroszlánokat, tigriseket -, illetve inkább ezek köly- keit szokás. A szelidités, amint arra az említett szerző is utal, valóban művelet, illetve műveletek sorozata, a domesztiká- ció azonban nem művelet, hanem folyamat, evolúció, az ember több évszázados, sőt több évezredes tevékenységének az eredménye. A kérdést tehát csak így lehetne feltenni: stilisztikai szempontból vajon helyes-e a domesztikációt háziasításra magyarítani, vagy pedig következetesen ragaszkodjunk az idegen szó használatához? A szelídítést viszont hagyjuk meg a maga helyén. A szótárakban ezzel kapcsolatban több tolerancia tapasztalható. A Hadro- vics-Gáldi- féle Magyar-orosz szótárban például ez áll: háziasít (állapot) = odo- másnyivaty. Bakos Ferenc az Idegen szavak és kifejezések szótárában szintén elismeri e szó létezését, ahol ezt olvashatjuk: domesztikál = vadon élő állatot háziasít. Az Akadémiai Kiadó ezek szerint - az említett szerző szavaival élve - ,, nyelvileg érzéketlen, lehiggadt és.megállapodott müveletlenségű emberekre bízná a szótárak szerkesztését? Sokan arról is megfeledkeznek, hogy az Értelmező Szótár sem káptalan, s minél jobban távolodunk kiadásának évétől, annál több hiányt tapasztalhatunk benne. Ami egészen természetes, hiszen a nyelv fejlődik, és a szókincs is bővül. Az arra való hivatkozás tehát, hogy az adott kifejezést az Értelmező Szótár nem tartalmazza, egyre kevésbé lehet perdöntő, s aki ehhez görcsösen ragaszkodik, az a nyelv fejlődését tagadja. Az előbbihez hasonló nyelvművelési csetepaték helyett inkább a problémák előrelátó, megfontolt és hozzáértő tisztázására lenne szükség, s e tekintetben a kiadók is következetesebbek lehetnének. Főleg a kevesebb voluntarizmus és a több hozzáértés elvét kellene érvényesíteni. Annál is inkább, mert a nyelvművelés a sajtónak, a rádiónak és a televíziónak köszönhetően napjaink népszerű témájává vált. Nem lennénk azonban messze az igazságtól, ha azt állítanánk, hogy ez egyetemes magyar nyelvművelésre a tudományosan rendszerezett múlt, a játékosan oktató jelen és az ösztönösen fejlődő jövő a jellemző. SZÉLESEDŐ SZAKADÉK A továbbiakban vizsgáljuk meg néhány szempontból a szaknyelv és a köznyelv közötti kapcsolatok, illetve különbségek kérdését. Szende Aladár a hatvanas évek elején még úgy érezhette, hogy a mozgás a szakterületek és a köznyelv között szemmel láthatólag meggyorsult". Ma viszont azt mondhatnánk, hogy lelassult, sőt egyre szélesedő szakadék tátong a szakterületek nyelve és a köznyelv között. Ezt a szakadékot ráadásul az is szélesíti, hogy amíg a nyelvészek a köznyelvet a maguk módján pallérozzák, buzgón kertészkednek benne, vagdossák a vadhajtásokat, de néha a termést hozó rügyeket is, addig a szakterületek burjánzó nyelve gyakorlatilag a nyelvészek lőtá- volságán kívül esik. Az adott területre vonatkozó szakismeretek hiányában ugyanis nehéz beleszólni a szaknyelv ügyeibe. Az egyik neves magyar nyelvész könyvében például ezt olvashatjuk: „Azt is megértjük, hogy a tökmagból vagy napraforgómagból olajat ütnek, esetleg sajtolnak. Miért kell hát azt írni - mint olvasom valahol -, hogy olajat nyernek ki. ,,Hát azért, mert újabban a sajtolás melléktermékéből, az olajpogácsából is kivonják, extrahálják az az olajat. A mezőgazdák és a tehenek nagy bánatára, mert így nem jutnak hozzá az ízletes olajpogácsához. így jön létre a képlet: sajtolás + kivonás = kinyerés. Az Értelmező Szótár a ,,kinyerést" a kohászat számára elfogadta. Most az élelmiszeriparban és máshol is kezd terjedni. A Műszaki Lexikon első kötetének 709. oldalán már ezt olvashatjuk:,, legnagyobb volumenű a növényolaj-kinyerés oldószeres kivonással". Az ápolt köznyelv és az ápolatlan szaknyelv közötti szélesedő szakadék egyre nagyobb gondot okoz az ismeret- terjesztő publicistáknak, akik szinte kötéltáncot járnak fölötte. Szeretnék ugyanis közkinccsé tenni az új vívmányokat, ismertetni az egyes szakterületek fejlődési irányait, eredményeit, mert ez a hivatásuk. Ehhez a köznyelv szókincse egyre kevesebb lehetőséget nyújt. Ha pedig a szaknyelvek területéről próbálják „begyúrúz- tetni" a szakszavakat - a egyes szakterületeken már meghonosodott szóképeket, az átvitt értelmezésekkel nyert szakkifejezéseket -, elég gyakran találkozhatnak az éber nyelvőrök tiltakozásával. A nyelvészek rendszerint arra hivatkoznak, hogy érthetetlen a szöveg, zavarosak a szóképek, használatuk nem felel meg az ide vonatkozó szabályoknak. SZÓKÉPEK - KÉNYSZERBŐL Az előbbiekhez kapcsolódva külön kell foglalkozni a tudományos nyelv kérdésével. Tudjuk, hogy a tudományos-technikai forradalom korszakában a tudomány társadalmi szerepe és helyzete nagyon sokat változott. Elsősorban közelebb került az élethez és az emberekhez. A tudományos kutatás eredményeinek gyakorlati hasznosítása napjaink egyik legfontosabb jelensége és követelménye. Ma már nem felel meg a valóságnak a tudományos stílus számos jellemzése, például az, hogy „nagy számban használ műszavakat, viszont a szemléletesség, a képszerűség nyelvi eszközeivel takarékosan bánik“. Vegyük például a következő szavakat: alagútdióda, bütykös kapcsoló, dobtároló, küszöbérték, határtürés, kapukör, látómező, lépcsős váltó, mérő- kefe, rácsáram stb., amelyek az automa- tizációs technika területén keletkeztek. Hát ezek a műszavak nem a szemléletesség, a képszerüség nyelvi eszközei? A tudósok és a kutatók ugyanis kényszerhelyzetükben ösztönösen felismerték a szóképek negyedik (sorrendben utolsó) funkcióját, azt, „hogy a szóképek kimeríthetetlen forrását jelentik a szókincsnek és a kifejezéskészletnek olyan értelemben is, hogy számtalan fogalom a szóképek, átvitelek használata révén kap érvényes nevet". A szaknyelvekben tehát nem azért terjednek olyan rohamos mértékben a szóképek, hogy a szerzők „a mondanivalót szemléltetéssel, elképzeltetéssel, az elvont fogalom megérzékítésével, illetve az érzéki fogalomnak érzéki képhez való kapcsolásával megvilágítsák, közelebb hozzák az olvasóhoz, a hallgatóhoz“, amint az a szókép „fő funkciójából“ következik (Fábián Pál, Szathmári István, Terestyéni Ferenc: A magyar stilisztika vázlata, 80. oldal.), hanem azért, mert ez az egyetlen mód rá, hogy egyáltalán „nevén nevezhessék a gyerekeket". Ezek tehát „kényszerszóképek“, mivel más lehetőség - magyarul - nincs az adott jelenség megnevezésére. Az ilyen szóképeknél bizonyára ajánlatosabb mellőzni a fő funkcióból eredő „használati szabályzatokat“. ÁLLAMI KUTATÁSI FELADAT A társadalom politikai fejlődésének a nyelvművelésben, illetve a nyelvtudományban is vissza kell tükröződnie. Társadalmunk például „a szocializmus alapjainak a lerakása után“ a fejlett szocialista társadalom építésének a korszakába , lépett. A szocializmus „alapozásának“ a korszaka az ún. mozgalmi nyelvben jutott kifejezésre. A fejlett szocialista társadalom építésének sokkal összetettebb időszakában azonban történelmi anakronizmus lenne továbbra is csak mozgalmi nyelvről beszélni. A nyelvvel szemben támasztott új követelményeket ezen a területen tudományos szinten kell megvizsgálni, ezért ez a kérdés Csehszlovákiában az alapkutatások állami feladatai közétartozik, mégpedig „A nyelv mint a társadalmi tudat formálásának kommunikációs eszköze a szocialista társadalomban" címmel. Ennek az állami kutatási feladatnak a megoldását a szlovák nyelv vonalán a Szlovák Tudományos Akadémia Ludo- vít Őtúr Nyelvtudományi Intézete koordinálja. Mivel itt egy olyan általános problémáról van szó, amely az egész szocialista közösséget érinti, a szocialista országok nyelvtudósai ezzel összefüggésben egy közös kutatási munkában is együttműködnek, amely „A nemzeti nyelvek kutatása a szocializmus építésének a korszakában“ címet viseli. A feltételezhető változások esetleg a nyelvművelés fogalmi struktúráját is érinthetik. Nem elég világos például, hogy mit jelent a „köznyelv“ vagy az „irodalmi nyelv“, mert mindkettőt többféleképpen értelmezik a gyakorlatban. Pedig ezek a nyelvművelés alapfogalmai közé tartoznak. Egyes szerzők a beszélt nyelvet nevezik köznyelvnek, mások viszont a publicisztika nyelvét is a köznyelv kategóriájába sorolják. Úgy tűnik, mintha túl élesek lennének a határok a köznyelv, az irodalmi nyelv és a szaknyelv fogalomrendszerében. összehasonlítás céljából érdemes rámutatni, hogy a szlovák nyelvben a „spisovny jazyk“ fogalmán tulajdonképpen nem az irodalmi nyelv értendő - habár a szótárak így fordítják hanem a hibátlan, a nyelvi normáknak és szokásoknak megfelelő, kultúrált „köznyelv“. Úgyanígy a „spisovnosí jazyka“ nem a nyelv „irodalmiságát“ jelenti, hanem egyszerűen a nyelvhelyességet. A „spisovny jazyk“ fogalmának a magyarban leginkább a „közéleti nyelv“ felelne meg, ez a kifejezés azonban a nyelvművelés alapfogalmai között nem szerepel. Bevezetéséről azonban érdemes lenne elgondolkozni. INTÉZMÉNYES FORMÁBAN Szocialista társadalmunk gyors ütemű fejlődése s mindaz, amire napjainkban törekszünk - a tudományos ismeretek gyakorlati terjesztése és hasznosítása, a gazdaság és a termelés minőségi színvonalának emelése, a szocialista ember sokoldalú fejlődése stb. - publicisztikai stílusban fogalmazva - „nagy követelményeket támaszt“ a nyelvműveléssel és a nyelvtudománnyal szemben. Ezeknek a követelményeknek csak intézményes formában, akadémiai szintű kutatás alapján lehet eleget tenni. A szocialista államok illetékes intézményei behatóan foglalkoznak a nemzeti nyelv művelésének és fejlesztésének a problémáival. Felmerül azonban a kérdés, hogy miként lehetne bekapcsolni a csehszlovákiai magyar nyelvművelést is ebbe az intézményes rendszerbe. A CSEMADOK központi nyelvi szakbizottsága a felsőfokú oktatási intézmények, valamint a középiskolák nyelvtanárainak aktív közreműködésével hasznos munkát végez ugyan, de ez nem elegendő a nyelvművelés időszerű problémáinak a megoldásához. Elsősorban közvetlen és hivatalos kapsolatokra lenne szükség az MTA Nyelvtudományi Intézetének illetékes munkahelyeivel, ezeket pedig csak egy magyar nyelvi szekció tudná fenntartani, amely az SZTA Ludovít Őtúr Nyelvtudományi intézetének keretében működne. Ez a magyar nyelvi szekció nagyon hasznos szolgálatokat tehetne az illetékes munkahelyek közötti kapcsolatok fejlesztésében, miközben természetesen nem helyettesítené a CSEMADOK keretében végzett nyelvművelő munkát, hanem inkább elősegítené annak elmélyítését és eredményesebb fejlesztését. MAKRAI MIKLÓS
