Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)
1982-12-17 / 299. szám, péntek
Az úttal élünk Vajkai Miklós: A másnapos város Köszöntőt kellene írnom. Bár senki nem bízott meg ezzel a feladattal; néhány hete mégis úgy érzem, hogy kétezerötszáz olvasó nevében kell ezt megtennem. Indulása még az egyszerű és gyakori Nagy Miklós névvel jegyzett. Később már V. Nagy Miklós, majd Vajkai Nagy Miklós publikál-’ ta a minden alkalommal nagy feltűnést, vitát (elismerést és megtagadást) kiváltó történeteket, novellákat. Végtelen emberi küzdelmeket próbált meg rögzíteni - ma sem tesz mást. Mindvégig munkásként dolgozott, s ennek a ténynek meghatározó funkciója van a fiatal író világában. Nem elnéző, hibák alóli felmentést adó megállapítás ez. Idén megjelent első kötete, amelynek novellái, elbeszélései nyomokban ugyan még hordozzák az egykori balladisztikus világot, de már több bennük a sorssal szemben felvállalt harc, mint magának a sorsszerűségnek az elfogadása. S a győzelem magában az írói indulásban, ebben a vér -tisztán lüktető cselekvésben van. Bocsátassék meg nekem, hogy többé-kevésbé egyetlen terjedelmes novellájáról szólva igyekszem majd megközelíteni Vajkai Miklós hőseinek világát. Ezt az írást kulcsműnek tartom. Emberi önmagát, az alkotás végtelen küzdelmét, s mindenkori kazánházak lángarcú fűtőit teremti örökéletűvé. A kóválygó (ez a novella címe) sűrítve tartalmazza mindazt, amit a szerkesztőségi íróasztalokat, egyetemeket, doktori címeket és hivatali státuszokat megkerülő, s ezzel együtt tekintetbe nem vevő, a világot igazul, eredeti módon látó és láttató ember érez, gondol, tesz. ,,Közben szakadatlanul az útban hiszünk. Ha nem is szólunk róla, valójában mindig az útra gondolunk. Az úttal élünk. Az úttal alszunk el és ébredünk. És éjszaka az egyetlen lehetséges útról álmodunk. Mindenütt, mindenütt az út. Eszünkbe sem jutna, hogy másodrangú. Hogy parányi. Mert parányi, mint a halál egy távoli és valószínűtlen tanyán. Parányi, mint a feledésre ítélt pofon. Parányi, mint egy részeges nap fanyar emléke. “ És ez az út jelenik meg valamennyi novellájában. Az Anyám címűben, mint a kamaszos érzelmi tétovaság, vagy a Nyári csapásodban a fájdalom szikkasztotta szerelem. A hősök, mint minden igazi író esetében, megteremtőjük belső világán átszűrve közvetítik felénk a teljes világot. S ez úgy válik egyre teljesebbé, ahogyan haladunk a kötet írásainak olvasásában. Az ingó gondolati alapzatú, novellányi erejű érzelmi vázlatoktól (Anyám), a didaktikus helyzetrajzokon (Az az apró kisember...) át, a filozofikus mélységekig eljutó novellákig (Az Időtlenség Királynője, A kóválygó, A másnapos város, A novella tartalma). Ritkán dicsérik kritikákban a kötet kiadói szerkesztőjét, hiszen nem tudni mennyi az olvasó előtt heverő szerkesztett gondolatsorból az íróé, s mennyi a szerkesztőé. Tény azonban, hogy nem született még olyan író, aki időrendiséghez igazodva, hónapról hónapra teljesebb, tökéletesebb, egymásból pontosan építkező, a már megfogalmazott gondolatot más oldalról pontosabban megközelítő, hőseit az eredeti helyszíntől földrésznyi távolságban is megtaláló mesterként alkotna. Az írók sohasem köteteket írnak, hanem novellákat, regényt. S feltételezhető, hogy A másnapos város teljességét az íróval együtt Grendel Lajos szerkesztő segítette a világra. Olyany- nyira ügyelve a kötet ívére, hogy formai jegyek is tükrözzék Vajkai alkotásért, a szuverén írói világért vívott harcát. A kötet első írásaiban még gyakori a modorosság, de később a gondolatok, a mondanivaló (tartalom) tisztulásával a forma is tisztul, kristályosodik. Bár aligha adható felmentés az ilyen mondatokra: ,,Bár eljártak fölötte az esztendők, hallotta az első kakaskiáltást. Élesen, lobogva tört át az éj márványfényén, átgomolygott a szomszédos gyümölcsösökön. Az elsőt követték a további kakasszónoklatok: úgy gyúltak ki, az őszutói nyerseségben úgy lobbantak, mint a karácsonyböjti gyertyácskák a falusi ablakokban.“ Jó példa ez arra, hogy milyen veszélyeket kell elkerülniük a pályakezdő íróknak, amikor egyszerre szeretnének okosat, szépet, lírait és prózait írni. Más felfigyeltető dolog is található egyik-másik novellában. Többször visszatér Fellini: a nagy rendező filmjeire utalva jellemez Vajkai egy-egy hőst. Legújabb, a sajtóban közölt novelláit olvasva is felfedezhetünk effajta kissé öncélú utalásokat film- ésolvasmány- élményekre. Első kötetének több novellájában is bizonyítja, hogy enélkül is milyen pontos a leírt környezet és a megteremtett hős jellemrajza, s a kettő szinte átfolyik egymásba: létrehozzák a novella gondolati síkját. Sajátos módszere ez Vajkainak. Környezetrajz, jellemrajz egyenlő léthely- zetrajzzal, de mindez egymásba fonva, kovácsolva, gyúrva (függően az alapanyag képlékenységé- től) a kötetet záró hét novellában (Az Időtlenség Királynője, A Vár, A nyár, Egy elbeszélés a többi közül, A kóválygó, A másnapos város, A novella tartalma). Vajkai Miklós fellebbentette a fátylat, amely mögött nem rejtőzik titok. A titok maga a fellebben- tés küzdelmes folyamata, és a látszatra könnyedén lebbenő fátyol. Akárcsak Az Időtlenség Királynőjében az erotikus képzelgésektől űzött kamaszok, az írásra született ember is megtanulja, hogy a mozdulat és a függöny a lényeg, mert mögötte újra csak a megvívandó világ rejtezik - feladat, amely szüntelenül új függönyök elé állít bennünket. S nem más A kóválygó hősének, Zimmer- mann Adolfnak útja sem az Intézet Különbizottságához. Amely aztán igazi novellista tollából kerekedett fordulattal fejeződik be; háromnegyed tizenkettőkor véget ér a Különbizottság ülése, s őt senki sem hallgatja meg, pedig oly szívesen beszélne az idáig érő útjáról: ,,Aztán kihunytak a fények, és ó, mint annyiszor az életben, megint csak egyedül maradt. Igen. Ott lenn. Ott csupán ö volt. Es talán ebben a sötétségben a díszletek is eltűntek. Fölszívódtak, mint az a furcsa és rapszodikus nap, amelynek az utolsó másodperceit éppen akkor ütötte el egy távoli óra.“ Hiszem, hogy Vajkai Miklós nem marad egyedül, vele lesz kétezerötszáz olvasója, nem úgy mint azok, akiknek A novella tartalma című írásában hőse - Wohl Eduárd, az író - még hiába nyújtja kezét: „Nem, sohasem történhet meg, hogy Wohl egy csellel beveszi a novellabeli várost, egy nagyszerű mozdulattal áttöri annak a másik körnek a falát, és a kezét nyújtja a szereplőknek, és a világra szórja, a világosságra szüli őket, mint oly sok nagyszerű művész, a napfényre segíti e kicsi és furcsa hadat, e létező egyéneket. Nem, az ő keze, az ő szelleme sohasem finomul azzá, hogy ez sikerüljön. Ö itt marad ezen a parton, és az élete végéig hallani fogja a túlsó partról hívók kiáltásait, amelyek ugyan gyérülnek az évek folyamán, de sohasem sápadnak el végérvényesen..." DUSZA ISTVÁN Békében a lkot ni A Szovjet Irodalom novemberi számáról Georgij Markov Hogy béke legyen a földön című eszmefuttatásával indul a Szovjet Irodalom novemberi száma. A Szovjet írók Szövetségének főtitkára Leonyid Brezsnyev emlékezetes megállapítását idézi: „A béke nem égi adomány, megőrzése és megszilárdítása állandó és nehéz harcot követel“. A továbbiakban Markov hangsúlyozza, hogy a szovjet írók mindig jelentős szerepet játszottak a világ békemozgalmában, mióta csak megszületett a szovjet irodalom. És, amint írja „a háború egyértelmű visszautasításában az elmúlt idők nagy írói hatalmas szövetségeseink“. Ezzel kapcsolatosan Lev Tolsztoj Eszméljetek! című, kiáltványszerű cikkét hozza fel példának, melyből idézi a főbb gondolatokat. Markov eszmefuttatásában visszapillant az 1977-es évi szófiai nemzetközi írótalálkozóra, melynek jelmondata volt: ,,A béke - bolygónk reménysége.“ A továbbiakban a helsinki nemzetközi találkozóról szólva megállapítja, hogy nemhiába nevezték el ezt a találkozót „irodalmi helsinkidnek: harmincnégy ország írástudói „emelték fel szavukat a béke és a humanizmus védelmében, és támogatták a szovjet békeprogramot“. A folyóirat próza-rovatában közli Alekszandr Csakovszkij Győzelem és Szawa Dangulov Hajnali mise Repallóban című regényét. Csakovszkij politikai regényéhez- mely az utóbbi három és fél évtized két legfontosabb eseményéről, az 1945-ös potsdami és az 1975-ös helsinki konferenciáról szól - Genrih Borovik Az idő és az emberek címmel írt bevezetőt. Dangulov regényét Nyikolaj Fedorenko mutatja be. A Hajnali mise Repallóban cselekményfonala a szovjet diplomácia korai időszakát, „a lenini iskola diplomatáinak a létfontosságú osztályharcban való érlelődését“ tárja az olvasó elé. A folyóirat versrovata Vlagyimir Cibin, Maris Caklais, Raszul Gamzatov, Jevgenyij Jevtusenko, Alim Kesokov, Mihail Matuszovszkij, Szergej Narovcsatov, Robert Rozsgyesztvenszkij és más neves szovjet költők verseit közli kiváló magyar költők és műfordítók tolmácsolásában. A Szovjet Irodalom külön rovatban emlékezik meg Kodály Zoltán születésének 100. évfordulójáról. A rovat élén Breuer János Eleven kapcsolatban című tanulmánya olvasható, majd Kodály Zoltánnak a szovjet zenekultúráról írott vallomásaival, eszmefuttatásaival, cikkeivel ismerkedhet meg az olvasó. Brauer János által készített összeállításban ott található Kodálynak az az előadása is, melyet A népdal szerepe az orosz és magyar zene- művészetben címmel tartott 1946- ban a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első kongresszusán. Itt olvasható Kodály híres gondolata: „Már az iskolás gyermekekben kell megalapoznunk azt a hitet, hogy a zene mindenkié, és kis igyekezettel mindenkinek hozzáférhető. “ Kodály a Magyar Tudományos Akadémia 1947. évi ünnepélyes közgyűlésén tartott megnyitójában leszögezte: „hogy a szovjet állam elsőnek a kulturális intézmények helyreállítását szorgalmazta, mutatja, mily nagy fontosságot tulajdonít a kultúrának“. A lapban szovjet zeneszerzők is vallanak Kodály Zoltánról, többek között Andrej Espaj, Tyihon Hrennyikov és Rogyjon Scsedrin, majd Ivan Martinov Találkozások Kodállyal című vallomását olvashatjuk. Martinov írásában szinte áttekinti Kodály egész életművét és szól Bartók Bélához fűződő barátságáról is. Martinov vallomása végén megállapítja, hogy Kodály Zoltán műveinek jelentősége messze meghaladja országai határait. „Nagy ereje van ennek a művészetnek - mondja -, amely magában hordozza a népi hagyomány gazdagságát és sajátosságát...“ Külön figyelmet érdemel az írók a békéről című rovat, melyben olyan nagy írók vallanak a békéről és a kultúráról, mint Makszim Gorkij, Alekszej Tolsztoj, Alekszandr Fagyejev, Nyikolaj Tyihonov, Konsztantyin Szimonov, Vaszil Bikov, Raszul Gamzatov és mások. K. J. t O a. >, c KO 0 _l d > 'Hl 'CÖ i— ZJ ü '<1) Még egyszer egy csónakleletről Miután a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeumba szállítottak egy, a kavicsok közül kibaggerezett csónakot, megegyeztünk abban, hogy a leletet az intézmény munkatársai ismertetik az újságban, közük a vele kapcsolatos fényképeket. A cikk meg is jelent (Kovács László: Egy érdekes csónaklelet, Új Szó, 1982. X. 21.), sajnos képek nélkül (a csónakot a vizes csomagolás miatt nem is lehetett volna fényképezni). 1. Mindjárt azok az igen keskeny csónakok, az ún. lélekvesz- tők jutottak eszembe, amelyek Herman Ottó: A magyar halászat című müvének (Bp., 1887) első kötetében láthatók. Itt láthatjuk azt a lélekvesztőt is, amelyet a kereső halászathoz, azaz a kecézéshez, továbbá a kuttyogatós harcsafogáshoz és a varsázáshoz használtak. ,,Az imbolygó lélekvesztő a kishalász olyan járműve - írja Herman Ottó -, amelyben mindent el tud rakni. Állva, ülve úgy el van rajta, hogy meg sem billen. A kutatónak ez a szerszámmal megrakott lélekvesztó valóságos kincsesláda.“. Az evezés módjáról ugyanott a következőket olvashatjuk: ,,... a lélekvesztőkön vagy kilincs, azaz fül van, vagy egyszerűen egy megfelelő lyuk, amelyen át a ciklonyt vagy kallószíjat ki lehet dugni. Ez a ciklony vagy kallószíj egy hurok, amelybe az evezőt nyelénél fogva be lehet akasztani, avégett, hogy a halász félkézzel fekvő 8-as szám alakban, vagyis kavarva evezhessen, más szavakkal: cikiózzon, ciklo- nyozzon, ciklendezzen, kállózon vagy iklandjon. Több folyó, köztük pl. a Kraszna halásza, egyedül kecézik. Bal kezével kallózva, lassan halad a víz folyásával. Jobb kezével leereszti a hosszúkecét a folyó fenekére, s a tartó kötelet ráveti a csőkre, vagy cibakra, egy erős cövekre, amely a csónak belső falán, a peremhez közel van beverve“. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Herman Ottó ismertetései csak nagy általánosságban vonatkoztathatók a Csallóközre, illetve a Duna ottani szakaszára. A keskeny csónakok, a lélekvesztők alakja és funkciója azonban mindenhol csaknem azonos volt. A lélekvesztő-rajzok és a csónaklelet közti meglepő hasonlatosságot az sem zavarja, hogy az utóbbinak a farrészén egy lyuk van: az evezés számára. Egy ilyen keskeny és sekély csónakban az ember csak a „kezeügyé- ben“, a teste mellett (a bal kezével) evezhetett, háta mögé nem nyúlkálhatott nagy erővel, mert akkor a lába is felbillent volna. 2. „Több, durván megmunkált, általában 25-30 cm, hosszú, 8-10 cm vastag követ is találtunk magában a csónakban és közvetlen közelében. Az előttünk ismeretlen céllal készített kövek száma több tucatra tehető“ - írja Kovács László* Ezeknek a köveknek a rendeltetésével kapcsolatban sok mindent elképzelhetett az ember (pl. azt, hogy vízfolyást zártak el, így egy kívánt irányba vezették el a vizet, vagy pedig kosárban, zsákba rakva a folyó fenekére süllyesztették le kötélen, hogy a csónakot egyhelyben tartsa) míg végre a helyes választ Herman könyvében meg nem találtam. A hálókövek (vagy hálósúlyok, melyek égetett anyagból, kőből és ólomból is készülhettek, hogy a hálót a mélybe lehúzzák, illetve a vízben fal- szerűen megtartsák) közt egy olyan is van, amely nagyon hasonlít az előkerültekre. Ez „Keszthelyről való nagykövellő, s az eresztőháló két végén és közepén látható, hosszúkás terméskő“ - olvashatjuk Hermannál. Az eresztőháló általában 80 m hosz- szú és 2 m széles halászszerszám volt. “Az alsó inán legszélről van a nagykövellő - írja a magyar halászat legnagyobb ismerője -, melytől minden második méterben következnek a kisebb kövek, a kövellők. A háló közepén ismét egy nagy kövellő van. Egy eresz- tés 6-40 ilyen háló, amelyek szélső madzagjaikkal össze vannak kötve. Az eresztések minden egyes hálója egy „vég“. Ha tehát egy „vég“ három nagy kövellővel, vagyis nagy hálókövei került a vízbe, akkor az egész eresztéshez 18-120 nagy hálókő kellett. Ehhez képest még kevés is az a kő, amely a csónakkal előkerült, különösen, ha meggondoljuk, hogy azokat néha a hálókon cserélni is kellett. 3. Noha már eddig is jócskán felhasználtuk Herman Ottó nagybecsű sorait, még a következőkben is ezekhez érdemes igazodnunk, mert a legjobb magyarázatot adhatják a csónakkal és a kövekkel együtt előkerült puskára is. A fegyver (gyutacsos, elöltöltős puska, a 19. sz. második feléből) használója a rétségek, a mocsárvilág ura, a pákász lehetett, aki a legapróbb részletekig ismérte a csík, a csuka a kárász és a com- pó járását, szokásait, ivóhelyeit, s fogott is belőlük annyit, amennyi éppen kellett. A pákász főszerszámai voltak: a „rozsdás“ (puska), a varsa és a tőr (hurok a csukafogáshoz). Hordott magával továbbá kaszaféleséget a nádvágáshoz, lápibotot a lápon való járkáláshoz, s nem hiányzott mellőle lélekvesztó sem. „Mikor kitapasztalta, hová járnak seregesen a madarak, elővette a puskát és pákászmódra töltötte meg; egy fél marok por és egy marok vágott ólom jól lefojtva. A madársereg legsűrűbbjébe lőtt. Olyat szólt a lövés, akár egy kö- lyökágyú, s az is igaz, hogy rúgásától szikrát hányt a pákász szeme... Egy rucára, egy lúdra pákászember sohasem pályázott, sajnálta tőle a lövést“. A pákász-világ letűnt, amióta a folyók gátak közé vannak szorítva. Az árkolásokon, csatornákon kifolyt a rét, a mocsár „leve“. A pákász szárazra került - ott pedig elveszett. Szerencsére azonban a most előkerült csónak beszédes emléke lehet a régi vízi világnak. TOK BÉLA ÚJ SZÚ 6 1982. XII. 17.
