Új Szó, 1982. november (35. évfolyam, 259-284. szám)
1982-11-02 / 260. szám, kedd
Találkozások a költővel ÚJ FILMEK Franciszek Bula bűnös élete (lengyel) Talán kifejezőbb lenne a cím, ha a bűnös szót nyomorúságosra változtatnánk, hiszen a második világháború előtti években játszódó történet hősének sorsára inkább a nyomorúság, mintsem a bűnösség volt jellemző. Franciszek Bula ugyanis a két háború közötti időszakban Sziléziában Egyik népszerű tagja, Franciszek, a közönség kérésére elmeséli életét. Megelevenedik „bűnös“ élete: a gyűlések, sztrájkok, a rendőrséggel való összetűzések, letartóztatások, csempészések, különféle szerelmi ügyek. Végül megtalálja helyét a vándor színtársulatban. De akkor már LengyelA lengyel film vándor színtársulata előadas közben Ősz van, szép ősz. Négy körül járhat az idő. Lakótelepi szobám ablaka alatt a délutáni csend megtelik hangokkal. Emberek, gyerekek és felnőttek hazatérőben iskolából, napköziből, munkából. Gyerekkocsik, kerékpárok, autók is. Köszönések, sietős mondatok. A szemközti háztömb erkélyein száradó ruhák. Az egyik ablak üvegéről kiúszik a lenyugvó nap tükörképe. Nagyjából ez van kint. A felszínen. Bent, Illyés Gyulával. Sorsvá- lasztókját olvasom. Megkértek, mondanék véleményt, megtud-e birkózni amatőr színjátszó csoport ezzel a drámával, melyben egy ember kutatja múltját, hogy megtalálhassa és azonosíthassa önmagát, hogy tudja, hova, kihez, kikhez tartozik. Egészen belemelegszem, megrendítő, katarktikus erejű helyzetek, párbeszédek sorjáznak, hogy szinte magukba rántanak a szép őszidőből. így vagyok hát most, Illyés Gyulával, akivel a minap is találkoztam a feleségem révén. Igaz, csak egy pillanatra. A János vitézt tanítja az ötödikeseknek, a János vitézt pedig Petőfi írta, Petőfiről meg Illyés írt könyvet, amelyet szeretne megmutatni a gyerekeknek és ha jut rá ideje, olvasna is föl belőle nekik. Mutassam hát meg, melyik polcon, hol találja a könyvet. Mondanám, bizonyára a jubileum játszik közre (kezemre?), hogy ezekben az októberi napokban megszaporodtak találkozásaim Illyés Gyulával. Csakhogy ez nem lenne igaz. Mert bármikor lehetne napja e jubileumnak, a fennebb említettekhez hasonló, rövid vagy hosszabb együttlétekből kapásból idézhetnék. Hol egy vers, hol egy esszé, hol egy színmű, hol egy regény bukkan elém Illyéstől - véletlenül, vagy mert éppen őt kívánom olvasni. Jelen van lenyűgözően sokrétű és sokszínű, ugyanakkor egységes életművével. A Nehéz földdel. a Puszták népével, a Petófivel, az Ozorai példával, a Fáklyalánggal, a Hetvenhét magyar népmesével, a Dózsa Györggyel, a Dőlt vitorlával, a Khárom ladikjával, az Ingyenlakomával, a Szíves kalauzzal, a Hajszálgyökerekkel, az Iránytűvel, hogy csak néhányatt említsünk a rengeteg munkából, melyekkel Illyés Gyula minden irányban kitágította a magyar irodalom határait. A világ felé is. Tette, tehette ezt a tehetségén kívül annak a fölismerésnek a birtokában, hogy a költő dolga Magyarországon - a Csokonai, Petőfi, Ady-vonalat követve - küzdeni a nép felemeléséért, méltóságáért, jogaiért. Azért a szegényparasztságért, a tanyaházak népéért elsősorban, akiknek a sorsa a Párizst megjárt, az avantgarde irodalmi-művészeti körök, munkáselőadások eszméit magáévá tevő fiatal Illyés számára - noha maga is pusztán született és nevelkedett - a megrázónál is megrázóbb élményt jelentett. Párizsból „egyenest hát a pusztára mentem.... és rögtön feladatra šarkallt az a kép, amit a saját népem sorsáról láttam. .. Nem akartam soha mesterség szerint író lenni; hazajövet nem is igen álltam meg Pesten. Azért mentem rögtön haza szülővármegyémbe, mert ott - tapasztalatszerzés végett is - valami községházi hivatalnok vagy hasonló akartam lenni. Nem volt »társadalmi« ambícióm sem. De a feladat elvégzése, hogy a látottakról mégis beszélni tudjak, csak irodalom révén volt lehetséges összeszedtem hát erre nagyjából, ami írói műveltség mégis volt bennen". Illyés tudta, hogy feladatának csakúgy tehet eleget, ha közben a világra is figyel, ha a világtörténelem, az egyetemes emberi kultúra, a huszadik századi európai szellemi-politikai mozgalmak összefüggéseiben vizsgál és tesz mérlegre mindent, mi lényegbevágó kérdés honi valóságából. Más Ondrej Malachovský érdemes művész, a bratislavai Nemzeti Színház operatársulatának szólistája - akit legutóbb érsekújvári (Nové Zámky) dalestjén hallhatott a zenekedvelő közönség - mindent tud, amit egy énekesnek tudnia kell. Életeleme a színház, a színpad. Színpadi lobogása azzá varázsolja az operát, a daljátékot, aminek eredetileg született: színházzá. Ö a színpadon nem „énekel“, szóval: európai műveltséggel boncolni, dolgozni és mutatni föl ezt a valóságot. Ezért, amikor Illyést olvassuk, nagy földrajzi távolságokat, élettereket, de még nagyobb gondolati tartományokat járunk be, mélységeket és magasságokat - közérthető nyelven, legyen bár szó a Nyugatról, a Nyugat nagy nemzedékének képviselőiről, Reverdyről, Eluárd-ról, Tzará- ról vagy akár a természetről, a fákról, a szélről, a szerelemről, az öregségről vagy éppen tanyáról, egyszerű emberről. A nagy embe- ri-társadalmi-történelmi problémákra koncentrálva figyelmét, észrevette, írta és mondta az élet legegyszerűbb, elemi jelenségeit, mozzanatait és olyan szenvedéllyel, mint a sorskérdéseket. Ilyenformán szinte a teljesség benyomását keltve tárul elénk az emberi lét az illyési életműben. És hogy ezt így érezhetjük, abban nyelvezetének is szerepe van. Irodalmunkban egyike ó azoknak, akik a legszebben, legérzékletesebben, legtisztábban, és ami mindebbői következik, a legérthetőbben tudtak szólni anyanyelvükön. Tehát a nyelvet tekintve is páratlan értékű költői, írói tevékenységének megannyi gyümölcse. Gondolva azokra az írásokra is, melyekben hol szeretettel, hol féltő aggodalommal, hol kritikusan szól nyelvhasználatunkról Szól, íróm, és tulajdonképpen így, jelen időben kellett volna írnom e sorokat, hisz Illyés Gyula életműve manapság is újabb és újabb fejezetekkel gyarapodik. Újabb és újabb találkozásokra adva alkalmat. BODNÁR GYULA nem „előad“, nem is így vagy úgy „mozog“, még csak nem is „alakít“. Ö játszik. Még dalestjein is kiragyog egyéniségével átitatva a dal hangulata, mondanivalója. Játékát sokan értetlenül fogadják, mások kritizálják. Pedig ő nem a kezet összekulcsolva éneklők fajtájából való. Tudja, hogy a játék mindenfajta művészetnek - kivált az operának és a daljátéknak, talán még a daléneklésnek is - legősibb és legalapvetőbb eleme. Ha jól játszunk, nemcsak magunk hihetünk el mindent, hanem mindent elhihetóvé is tudunk tenni. Főleg az igazságot. Ondrej Malachovský rendelkezik az igazságot elhitető játék megvalósításához szükséges minden képességgel. Beethoven, Schubert, Schumann, Léowy és Muszorgszkij dalai pedig eszményi mondanivalóval járulnak hozzá az egyéni felfogás expresszív megfogalmazásához. Sok szerepe mind siker: a játék és a szép éneklés ötvözetének sikere. Az előadásmód mindenütt a zenét szolgálja, s döntő része van abban, hogy kuriózumot láthassunk, új érzelmeket, szenvedélyeket, szépségeket fedezhessünk fel az éppen elhangzó műben. Egy énekes, aki mindent tud, akitől idegen a művészeti kifejezés céljaként vagy akár eszközeként oly károsan divatossá vált affektált önmegvalósulás fogalma. Malachovský minden képessége felfokozott alkalmazásával játszott és játszik, énekelt és énekel. Műsorán minden igényt kielégítő, minden alkalomhoz illő és megfelelő áriák és dalok szerepelnek. Számára nincs „hakni“ és „nagy koncert“ - zene, csak zene van mindenütt és minden alkalommal a legmagasabb művészi fokon. Méghozzá eredménnyel, hiszen ma már van kisvárosi opera- és dalestközönség. Nem is akármilyen. Értő és érdeklődő! Ezt tapasztaltuk Érsekújvárban is. De hát ez még nem a Kánaán - véli Ondrej Malachovský -, és igaza van. Ezért fáradhatatlanul dolgozik, tanul, utazik - énekel és játszik tovább. Nem baj, ha kigúnyolják a sok mozgásért. Közérthető akarok lenni - mondja -, s ha megértenek, ez mindennél többet ér. RÁCZ TIBOR vándor komédiásként tengette életét, az efféle emberek viszont azokban az időkben nem valami rózsásan éltek. Bár Franciszek Bula költött személy, ennek ellenére alakja jellegzetes és hiteles, nemcsak azért, mert az alkotók dokumentáris hűséggel ábrázolták életét, a sziléziai iparvidék munkásságának háború előtti sorsát, hanem azért is, mert Janusz Kidawa, a film forgatókönyvírója és rendezője a saját élményanyagából „gyúrta meg“ figuráját, s visszaemlékezéseit az idős vájárok és kohászok elbeszéléseivel egészítette ki. Gazdagon merített a sziléziai iparvidék sajátos proletár kultúrájából, s a munkásfolklór elemeit felhasználva alkotását balladisztikusra hangolta. A film persze komikus mozzanatokat is tartalmaz, hiszen az alkotó a történetet egy vándor színtársulattal adatja elő, ennek tagjai pedig vérbeli népi komédiások, mókamesterek, akik a szomorú-fájdal- mas részeket is humorral oldják és fűszerezik. A film cselekménye egyszerű: a háború előtti Sziléziában egy vándor színtársulat előadást tart. országra rávetődött a háború sötét árnyéka. S Franciszek Bula, aki már gyermekkorában Pistolkát, a sziléziai betyárt tartotta példaképének, elérkezettnek látta az időt, hogy a betyárhoz hasonlóan ő is fegyvert fogjon, s az igazságért és egyenlőségért harcoljon. Bár a cselekmény egyszerű, mégis többrétegű és gazdag kép bontakozik ki belőle, hiszen Franciszek saját életének elmesélésével, eljátszásával nem csupán egy fiatalon meghalt bányász fiának hányatott életét jeleníti meg, hanem visszaemlékezéseiből az egész bányászkolónia sorsa, helyzete elénk tárul, megelevenednek a társadalmi, politikai, szociális viszonyok, s a tragikummal és komikummal átszőtt népi játékot a legendás sziléziai betyár alakja fogja körül. Janusz Kidowa a társadalmi dráma gondolatait és történetét fegyelmezetten, csiszoltan adja elő. Hatásos drámai szerkezetet hoz létre, hogy a film emlékezetes élményünk maradjon. Alkotását két évvel ezelőtt a lengyel filmek n emzeti fesztiválján az egyik fődíjjal tüntették ki. Csótó László: Anyaság Egy énekes, aki játszik ÚJ szú 4 1982. XI. 2. Illyés Gyula nyolcvanéves Annie Girardot, a francia film főszerepében A gyilkos fekete talárja (francia) Franciaországban már évek óta heves vita folyik a halálbüntetésről. A vita nem kerülte el a filmesek érdeklődését sem, s müveikkel azokhoz csatlakoztak, akik határozottan elítélik a halálbüntetést. A téma olyan neves művészek figyelmét is magára vonta, mint Claude Lelouch vagy André Ca- yatte, újabban pedig Jósé Giovanni író-rendező is gyarapította soraikat. Most látható filmjének hőse egy határozott, s az igazságért makacs elszántsággal harcoló ügyvédnő, akit Annie Girardot, napjaink talán legfoglalkoztatottabb francia színésznője alakít. Az izgalmas történetben egy halálra ítélt férfi (Claude Brasseur játssza) életének megmentéséért vívott drámai küzdelmet követhetjük nyomon, láthatjuk, hogy a védőügyvéd milyen szívósan igyekszik felfedni az igazságot, melynek kusza szálai magas beosztású egyéneknél futnak össze, s ha fény derülne a történtekre, ez veszélyeztetné e körök érdekeit... Jósé Giovanni müvének sem a témája, sem ábrázolásmódja nem új, munkája mégis figyelemre méltó, hiszen hazája igazságszolgáltatását vádolja azzal, hogy akadályozza a bún leleplezését, hogy megvesztegethető, hogy a tényleges bűnösök kezére játszik, a bűnösöket védelmezi a társadalommal szemben. Története azt példázza, hogy sem a törvény erejével, sem egyéni igazságtevéssel nem lehet felszámolni a politikai és gazdasági bűnözést, illetve annak mindenüvé elérő hatalmát. -ym-
