Új Szó, 1982. október (35. évfolyam, 233-258. szám)

1982-10-28 / 256. szám, csütörtök

Kórustalálkozó - Kodály tiszteletére Kodály Zoltán születésének századik évfordulója alkalmából kórustalálkozó volt Kassán (Koši­ce). a CSEMADOK KB-nak és kassai városi bizottságának ren­dezésében. A Művészetek Házában, a Kas­sai Állami Filharmónia zsúfolásig megtelt koncerttermében a közön­ség nagyon várta Ján Cikker nem­zeti művész megnyitó beszédét, azonban, sajnos, a mester beteg­ség miatt nem lehetett jelen. De felolvasták a rendezvény közön­ségéhez írt levelét, amelyben egyebek között ez áll: ,,Kodály Zoltán egyike azoknak a legna­gyobb magyar zeneszerzőknek, akik századunk európai zenéjétől elválaszthatatlanok. Életfeladatá­nak tekintette az új magyar zene­kultúra kialakítását. Megérezte, hogy az új kultúrának az a magyar népdal lehet éltető forrása, mely­nek tisztaságát, gazdagságát, sa­játosságát évszázadok formálták. 1907-1908-ban sokat utazott. Eu­rópa zenei irányzatait tanulmá­nyozta és hasonlította össze. Eme törekvéseinek eredményeként ke­rült sor 1910-ben Budapesten arra a koncertre, amelyen olyan zene­műveket mutatott be. melyekben a népzene virágai illatoznak, a ko­moly zene kertjébe ültetve. A kon­cert nagy meglepetést keltett. El­ragadtatást és kritikus visszhangot egyaránt váltott ki. Kodály persze tovább haladt; ami zenéjében né­pinek hatott, az nem egzotikum volt és nem is hazafias tendenciák megnyilvánulása. Művész alkotá­sa volt, géniuszé, aki betört a vi­lágkultúrába. “ Vass Lajos Erkel-díjas zene­szerző keresetlen szavakkal, de hasonló hangnemben szólt a je­lenlevőkhöz. Többek között ezt mondta: ,,A száz éve született Ko­dály Zoltán ma itt van közöttünk. Amióta testben elhagyott bennün­ket. szelleme egyre inkább bera­gyogja világunkat. Kecskeméttől Tokióig, Galántától New Yorkig és Marosszéktől Moszkváig egyre többet emlegetik nagy mesterün­ket és egyre többet tudnak művé­szetén keresztül a magyarságról. A szlovákiai magyarság külön számon tarthatja, hogy Kodály hét évet töltött Galántán - ahogy ő maga nyilatkozta egyszer a rádi­ónak -, gyermekkora legszebb hét esztendejét. “ Vass Lajos elmondta azt is, hogy Kodály nem szerette a feszti­válokat, az ünnepeket, Azt mond­ta: ahol fesztiválokat rendeznek, ott nincs folyamatos tevékenység. Ott a művészeteket csak egy-egy naptári napon mutatják be a kö­zönségnek. Kodály az énekesek, a muzsikáló emberek világmoz­galmát óhajtotta, az éneklő, zené­lő országokat. Azt akarta, hogy hétköznapjaink valósága legyen a művészet és a zene. ,,Ha Kodály útját akarjuk járni - hangsúlyozta Vass Lajos ak­kor arra is fel kell készülnünk, hogy a háború veszélyétől fenye­getett világunk zűrzavarában meg tudjuk különböztetni a frázisokat az igéktől. Meg tudjuk különböz­tetni, hogy mi az, ami előre visz bennünket és mi az, ami a földre tipor. Sokat tanultunk Kodálytól, de azt kell leginkább megtanul­nunk, hogy dolgoznunk kell. És mindig többet kell tennünk és min­dig jobbat." Ezek voltak azok a főbb gondo­latok, amelyek a kassai kórustalál­kozót bevezették. A pódiumon ezután már az énekkarok jelentek meg. A sort a Kassai Magyar Ta­nítási Nyelvű Alapiskola és Gim­názium Csengettyű énekkara nyi­totta. Kodálytól két kórusművet, a Jeligét, illetve a Villót énekelték, majd harmadik számként Karai József Áradj zene című müvét. A Homolya Éva vezette kórus nagy sikert aratott, ezúttal is bizo­nyítván, hogy nemrégen Žilinán, az országos kórusfesztiválon az első kategóriában nem véletlenül végzett az első helyen s nyerte el a legigényesebb repertoárért járó díjat. örvendetes tényként könyvel­hetjük el, hogy a karéneklés ma már falvainkban is kezd meghono­sodni. A CSEMADOK buzitai (Bu­zica) helyi szervezetének vegyes­kórusa a Kassa-vidéki járás leg­jobb kórusaként vett részt ezen a találkozón, Schreiber István kar­nagy vezetésével. És nem vallot­tak szégyent. Bízunk benne, hogy fejlődésükben ezt az eredményt még nem tekintik csúcsnak. A Cantica Veterinaria Cassovien- sis dr. Marian Sangret karnagy vezényletével öt kórusművet adott elő. A tízéves énekkar fegyelme­zett munkájának gyümölcseiből ezúttal is jó ízelítőt adott. A Kassai Tanítók Énekkara is, melyet Karol Petróczi vezényelt, sikert aratott Kodály Esti dalának, illetve Sme­tana Cseh dalának előadásával. A kórustalálkozó első részében azonban a Csermely kórus érte el a legnagyobb sikert, Havasi Jó­zsef vezényletével jól összeállított műsort mutatott be. Randall Thompson nagy mélységeket és magasságokat bejáró Allelujája után egészen más stílusú dalokra - McCartney-Lennon: 3 beatles song - váltottak át. A kiváló hang­kultúrájú kórus felejthetetlenül szépen énekelte Kodály Gömöri dalát és ugyanúgy Bárdos Tam- burját. A kórustalálkozó második ré­szét a Pécsi Nevelők Háza fúvós­ötösének koncertje nyitotta meg, majd - hosszú évek után - a kas­sai közönségnek is bemutatkozott a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. Monteverdi Jo mi son giovinetta, és Kodály Mát­rai képek című kórusművét Vass Lajos élményt nyújtó vezényleté­vel adták elő. Élvezetes volt Bar­tók Béla Négy szlovák népdalának előadása is Janda Iván vezényle­tével. A Pécsi Nevelők Házának vegyeskara az utóbbi években so­kat szerepelt a rádióban, helsinki, torinói és párizsi adók is közvetí­tették műsorukat. Írországban, Franciaországban, Belgiumban, a BBC londoni rádióversenyén és a debreceni Bartók-versenyen voltak elsők. Művészetükkel a kassai közönséget is elbűvölték. A kórust Tillai Aurél, Liszt-díjas karnagy vezényelte. Jól sikerült a fesztivál zárórésze is. A hét kórus együtt énekelte Kodály Békesség-óhajtását és Suchoň Aká si mi krásna című kórusművét. Ekkor újfent azt érez­tem: csodálatos az emberi be­széd, de még csodálatosabb a dal, a zene, mely a lélek legmé­lyebb rétegeit is képes megrezeg- tetni, olyan gondolatokat, érzel­meket közvetítve, amilyenekre csak a legjobb költők képesek. A kassaiak hasonló rendezvényt a jövőben is kívánnak tartani. Be­fejezésképpen mi annyit mondha­tunk: hisszük, hogy ez a találkozó minden jelenlevő számára emlé­kezetes marad. SZASZÁK GYÖRGY A saját becsülete és az j j r\ igazság érdekében kénytelen mindenkit biztosítani ar­ról. hogy e sorok írója sohasem és semmiféle kormányzat alatt nem kényszerült másképpen élni, mint ahogyan egy szabad, köztisztelet­ben álló, s a törvényeket hűsége­sen tisztelő polgárember élhet. Ezt pedig, ahol csak szükséges, min­den hatóság igazolhatja, amely­nek védelmében alulírott eddig tisztességben családjával és a művészetének élt.“ Furcsa dolog, hogy egy hang­versenyező virtuóz nyilvánosan, egy napilap hasábjain legyen kénytelen bizonygatni személyes feddhetetlenségét, ahogy ezt Nic- colo Paganini tette 1828-ban, első külföldi szereplése alkalmával. A bécsi eset nem volt egyedülálló - a nagy művész, aki 200 évvel ezelőtt született, élete során még nem egyszer kényszerült arra, hogy a sajtó útján védekezzen a személyével kapcsolatos rossz­indulatú vagy szenzációhajhá- szó híresztelések elien. Paganini­ről, akiről Schubert így írt barátjá­nak: „Egy angyalt hallottam éne­kelni“, a legfantasztikusabb men­demondák keringtek, káprázatos tudása ördögi eredetű, gyilkossá­gért évekig ült börtönben, s ott ta­nult meg hegedülni, hangszerének húrjait emberi zsigerekből készí­tették, vonóját maga a sátán veze­ti... Hangversenyein hatalmas tö­meg tolongott, a magas helyárak ellenére a jegyeket azonnal elkap­kodták. Európa nagyvárosaiban valóságos Paganini-láz tombolt. A hölgyek á la Paganini-frizurát viseltek, a férfiak a művész kalap­viseletét utánozták. A cukrászok marcipánból készült Paganini- szobrocskákat, a pékek hegedű- formájú süteményeket, a vendég­lők á la Paganini-fogásokat kínál­tak, az üzletekben arcmásával dí­szített tárgyakat árultak. Olyan si­kereket aratott, mint hangszeres művész még soha, a diadalnak azonban keserű mellékíze volt. A hatalmas érdeklődés nem any- nyira művészetének, mint inkább titokzatos, fantasztikus legendák­kal övezett személyének szólt. Pedig Paganini, az ember és a művész legendák nélkül is külö­nös, egyedülálló alakja a zenetör­ténetnek. Kalandokban gazdag élete egy végnélküli hangversenykörúthoz hasonlatos. Városról városra, or­szágról országra járva hajszolta a pénzt és a sikert. Paganini maga is Odüsszeusz bolyongásaihoz hasonlította ide-odautazgatásait. Korának Odeüsszeusza volt - azé a koré, amely épp oly lázas és nyugtalan volt, mint jómaga. De az ő odüsszeájából nem volt hazaté­rés. Saját képességeinek volt rab­szolgája, tehetsége űzte-hajszol- ta, otthont, nyugalmat sehol sem talált; híresen is magányos, millio­mosként is szerencsétlen volt. Ba­rátai nem voltak, tartósan szoros kapcsolatok kialakítására képtelen volt. Zárkózott, mogorva termé­szetének oka szomorú gyermek­korában kereshető. Züllött, sze­rencsejátékos apja veréssel, éheztetéssel kényszerítette állan­dó gyakorlásra. „Pedig nem is lett volna szükség ilyen nyers ösztön­zésre, mivel magam is lelekesed- tem hangszeremért, s folyton gya­koroltam rajta, egyre újabb, soha­sem látott fogásokat eszeltem ki. melyeknek összhangja bámulatra ragadta az embereket" - mondta Paganini Július Schottkynak, prá­gai életrajzírójának. Gyermekkori betegségeinek következményei - állandó köhögési inger, szemgyulladás, fájdalmak a végtagokban - egész életén át kísérték. Fellépései előtt és utána órákig ágyban pihent. „Akármi­lyen beteg és nyomorult is, az első vonóhúzás úgy hat rá, mint a villa­mos szikra, mely új életre kelti, minden idege együtt rezeg hege­dűjének húrjával“ - írta róla egy korabeli párizsi orvos. Megjelené­se, csúnyasága gyakran nevetés­re ingerelte közönségét. Heine így jellemezte: „Hosszú fekete haja rendezetlen fürtökben a válláig ért, és sötét keretként övezte halo- vány, halottra emlékeztető arcát. Testének szögletes hajladozásá- ban volt valami borzalmas báb­szerűség, és ugyanakkor valami bolondosán állati vonás“. Mint minden hallgatóját, a költőt is megrendítette játéka: „Olyan han­gok ezek, amelyeket a fül soha nem hall, legfeljebb a szív álmo­dik.“ „Amit most hallunk, túllépi az elhihetőség határát és szavakban el nem mondható“ - lelkendezett egyik hangversenye után egy bé­csi kritikus. Ez a csodálatos hege­dűs, akihez képest kora leghíre­sebb virtuózai is csak naiv techni­kát képviseltek, tulajdonképpen autodidakta volt. Hol itt, hol ott tanult, de mindenütt és mindenki­nél rendszertelenül és keveset. Jobb felsőkarját törzséhez szorít­va, csak alsókarját mozgatva he­gedült, és ezért tanítómestereivel gyakran támadtak félreértései. Ki­fogásolták vonókezelését, és azt állították, hogy „így nem lehet ját­szani!“. Pedig Paganini csaknem ötven éven keresztül ilyen utánoz­hatatlan módon játszott és kápráz­tatta el hallgatóinak ezreit. Az utókor ugyanolyan méltatla­nul bánt vele, mint saját kora. A zenei szakemberek sokáig csak a hatásvadászó virtuózt látták benne, aki úgymond szemfény­vesztő bűvészmutatvánnyá sül­lyesztette a művészetet. Pedig nemcsak a tömegekre gyakorolt hihetetlen hatást, hanem a roman­tikus zene legnagyobb géniuszai­ra is. Berlioz. Schubert, Meyer­beer. Schumann. Mendelssohn, sőt. közvetlenül Brahms és Rahmanyi- nov is ihletet merített művészeté­ből. Liszt Ferenc az ő hatására dolgozta ki káprázatos játéktech­nikáját, vált utolérhetetlen zongo­raművésszé és a zene egészen új irányának megalapozójává. A mű­veihez szükséges bravúros tech­nikát csak halála után több mint fél évszázaddal tudták a hegedűsök elsajátítani. Szárnyaló muzsikája a legnagyobb virtuózok tolmácso­lásában hat a zenerajongókra ma is. VOJTEK KATALIN N apjainkban újra sokat beszélünk a műkritikáról, mint az általános tár­sadalmi kritikai gyakorlat sajátos és fontos ágáról. Ideje, hogy tegyünk is érte valamit. Közismert igazság, hogy a műbírálat a kö­zösség művészi alkotóerőinek tudatosítását és eredményeinek az értékelését vállalja, ezért a kritikai tevékenység az adott szellemi közösség öntudatát és felelősségtudata mi­nőségét is kifejezi. Nemzetiségi irodalmunk a mai szintjén - valós eredmények fogal­mazzák ezt - fejlett, a müvek színvonalával és közösségi tartalmával egyenértékű kritikát igényel. Joggal és egyre gyakrabban han­goztatjuk, hogy nemzetiségi irodalmunk a há­ború után, alig egy emberöltő alatt felnőtt, alkotói eredményei és - nem is kevés leg­jobb művei elfogultság nélkül összemérhetők az egyetemes magyar irodalom és a környe­ző nemzeti irodalmak eredményeivel. Az értékek tudatosítása és felmérése azonban színvonalas kritikai tudatot és intenzív bírálói tevékenységet feltételez. Az irodalmi alkotó­munka területén elvárt minőségi előrelépés a nemzetiségi műbírálat további fejlődését és a kritikai élet céltudatos elmélyülését igényli. A Szlovákiai írók Szövetségének magyar szekciója legutóbbi munkaértekezletén a kritika időszerű kérdéseivel foglalkozott. Széles körű, termékeny vita során bonta­kozott ki kritikánk mai helyzete, feladatválla­lásával kapcsolatos problémái és megújulá­sának jövő lehetőségei, elvégzendő felada­tai. Megállapítást nyert, hogy ma a nemzeti­ségi irodalomkritikát elgondolkoztató, benső ellentmondás jellemzi. Amíg az utóbbi évti­zed elméleti-kritikai könyvtermése (Koncsol László, Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond, Turczel Lajos, Csanda Sándor, Mészáros László, Bábi Tibor könyvei) esztétikai és irodalomtörténeti gondolkodásunknak az al­kotói munkával és eredményeivel egyenran­gú szintjét és irodalomtudatunk fejlettségét bizonyítják, mindezek ellentéteként a gya­korlati kritikai közélet, az újság- és folyóirat kritika korántsem áll feladata magaslatán. Mindennapi kritikai közéletünk eléggé stati­kus, az időben szétfolyó, erőtlen és ese­ménytelen. A megjelent könyveknek nem kél méltó és komoly visszhangjuk, a szunnyadó bírálókedvet nem feszítik színvonalas szelle­mi problémák, a művészi igazságkeresés folyamatát pedig nem termékenyítik meg határozott és megalapozott kritikai vélemé­nyek. Pedig jelennek meg kritikai írások - sok közülük színvonalas -, de mintha hiányozna körülöttük a termékeny légkör és fogékony szakmai érdeklődés, az a felelős gondolati atmoszféra, melyben a művészi igazság hasznosan, megtermékenyítően ér­vényesül. Felmerült az a probléma is, hogy a szlovákiai magyar könyv és olvasója között a kapcsolat lazulni látszik, élénkíteni kellene. Szó esett a csoportérdekeket képviselő és védő bírálói gyakorlatról, a kritikai szempon­tok eszmei és szakmai tisztázatlanságáról, nemzetiségi kulturális életünk nyilvános ese­ményeinek szervezési kérdéseiről és gond­jairól, az olvasótábor differenciálódásáról, az író-olvasó találkozók gyakorlatának egysé­gesítéséről és javításáról. A magyar szekció vezetősége azzal a cél­lal hívta össze munkagyűlését, hogy a szek­ció keretén belül bejelentse a kritikai szak­osztály megalakulását és ötleteket, észre­vételeket, tanácsokat és szempontokat nyer­jen munkaprogramjához. A szakosztály fel­adata lesz - már a közeljövőben - felvenni a nemzetiségi mükritika aktuális kérdéseit és elősegíteni megoldásukat. Ez a szakosztály a magyar szekció olyan munkacsoportja lesz, amely minden tekintetben a szekció vezetőségnek - és rajta keresztül az írószö­vetség vezetőségének - van alárendelve, de tevékenységének fontossága és sajátos jel­lege folytán mégis bizonyos autonóm kezde­ményezési lehetőséget és munkafeltételeket élvez majd. Konkrét program kidolgozásával és tevékenysége szervezésével a vezetőség háromtagú bizottságot bízott meg, melynek tagjai Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond és e sorok írója. A vezető bizottság a szakosz­tály következő ülésére, amelyre november második felében kerül sor, munkaprogramot dolgoz ki és a szakosztály tagjaira vonatko­zóan javaslatot tesz. Tagságát elsősorban írószövetségi tagok-kritikusok alkotják majd, de feltétlenül számolni kell néhány fiatal kritikus részvételével, akik még nem tagjai a szövetségnek, de szerkesztőségi munká­juk folytán máris aktív részesei irodalmi éle­tünk alakításának. A szakosztály programjá­nak főbb pontjai ezek lesznek: felmérni és tisztázni irodalomkritikánk szempontjait, ki­dolgozni és megfogalmazni a nemzetiségi irodalomtudat értékrendjét, elemezni a társa­dalmi felelősség és az esztétikai érték összefüggéseit, méltányosan és mind esz­mei, mind művészi szempontból helytállóan értékelni minden megjelenő hazai könyvün­ket, figyelemmel kísérni a környező szocia­lista nemzeti irodalmak fejlődését, új ered­ményeit és meghatározni irodalmunk termé­keinek helyét ezek összefüggésrendszeré­ben, vizsgálni és felmutatni a nemzetiségi irodalom általános vonásait és meghatározni egyetemes érvényre is igényt tartó művészi igazságait, illetve ilyen igazságok lehetősé­gét és jegyeit. A szakosztály feladata lesz tematikus munkaértekezleteket szervezni, irodalmi­szakmai vitákat rendezni, tagjait rendszeres kritikai tevékenységre ösztönözni, fellendíte­ni a kritikai közéletet. Sok, végtelenül felelős munka vár a kriti­kai szakosztályra: szerveznie kell és ébren kell tartania korszerűbb, öntudatosabb iroda­lomtudatunkat; az elméleti tanulságokat tet­tekkel kell bizonyítani. Mert a helyes önérté­kelés és érzékeny önismeret, az elfogulatlan irodalmi-kririkai tudat, amely érzi helyét és keresi lehetőségeit a világban, nemzetiségi létünknek is egyik alapfeltétele és jövőnk biztosítéka lehet. DUBA GYULA Mindennapi irodalomkritikánk Jegyzetek egy tanácskozás margójára Paganini ÚJ SZÓ 6 1982. X. 28.

Next

/
Oldalképek
Tartalom