Új Szó, 1982. szeptember (35. évfolyam, 207-232. szám)
1982-09-09 / 214. szám, csütörtök
Irányadók - mellékvágányon? GONDOLATOK EGY SZEMINÁRIUM KAPCSÁN Valahányszor a műépítészek közé tartok, mindig egyfajta furcsa hiányérzet kerít hatalmába, hiszen előre sejtem, ismét valami újjal lepnek meg; s tudom, hogy köztük sok olyan lesz, amit a mindennapok forgatagában mellékvágányra eresztünk, kevésbé köti le figyelmünket. Ezért hézagpótló minden találkozás, s az volt az újságírók körében megtartott legutóbbi szeminárium is. Apropója pedig nem is lehetett más, mint a Szlovákiai Műépítészek Szövetségének közelgő, október derekára eső kongresszusa. Duzzadó taglétszám A Szlovákiai Műépítészek Szövetsége az elmúlt öt év során 266 taggal gyarapodott, s így a jelenlegi létszám 1220. Ennek csupán elenyésző százaléka a különböző szakember, tehát nem műépítész. A 25 alapszervezet területi megoszlása egyöntetűen jelzi, Bratislavában működik a legtöbb belőlük. Szám szerint 773 műépítész végzi munkáját Szlovákia fővárosában, s számuk állandóan növekszik, pedig már most százzal többen vannak, mint Prágában. Évente mintegy 80 fiatalt vesznek fel soraikba. Nevelésükre, továbbképzésükre külön odafigyelnek, számos alkotási lehetőséget biztosítanak számukra. Munkájuk eredményességének gyümölcsei: a Mladý Svét hetilap versenyében elért sikerek és a „Falvaink architektúrája“ téma eredményes feldolgozása, hogy csak kettőt említsünk a sok közül. Lehetőségeikhez mérten nem tudnak kellőképpen ,,beleszólni“ az ipari és mezőgazdasági létesítmények életre- hívásába, véleményüket alig veszik figyelembe. Jelenleg Szlovákia architektúrájának 2000-ig terjedő koncepcióját részletezik, fokozatosan lebontják a meglévő feltételekre és ezek határai közt döntenek majd a jövő kérdéseiről. Müépítészi krédó: a mából a holnaputánba látni Nem könnyű manapság igazán jó műépítésznek lenni, hiszen munkájának eredménye sok egyéb tényezőtől függ, tevékenységét egyöntetűen alá kell rendelnie az anyagi-műszaki bázis nyújtotta lehetőségeknek. Irányadó, meghatározó szerepet kéne adnia a beruházások kivitelezésében, s mégsem teheti, mert a kivitelező és a szállító ipar (befolyása 50 százalék körül mozog) korlátjaiba ütközik. A tényleges munka helyett a műépítésznek sok idejét elveszi a kilincselés, az akadozó ügyintézés, holott gyakran érvényben lévő rendeletek puszta megtartásáért kell kardoskodnia. Ez inkább érdekvédelmi harc, amihez nincs mindig elegendő bátorsága. Szívesebben dolgozna azokon a területeken, ahol ötleteit saját.elkép- zelésként érvényesíthetné, s ezért kevésbé vonzó számára például a komplex lakásépítés tipizálásával foglalkozni. Munkájának eredményessége a személyi elkötelezettség függvénye is, de ezzel a tulajdonsággal nem mindenki rendelkezik közülük. Csehszlovákiában a beruházái ciklus átlagosan hét év, ami nincs összhangban a tervidőszakokkal, amelyeket középtávon öt évben szabtak meg. Ennek egyik következménye az, hogy ha valamiből hiány mutatkozik egy-egy tervidőszak végén, néhány alapelvet felborítva mihamarabbi befejezését sürgetik. A külföldön bevált gyakorlattól eltérően, ahol a beruházásra a hosszabb előkészület és a rövidebb kivitelezés jellemző, nálunk ez az arány fordított. Általában a „lefaragás“ az előkészítő stádiumot érinti, s így szinte mindennapos jelenség, hogy az építők a teljes tervdokumentáció és műszaki feltételek hiányában vonulnak fel az építkezési területre. Az egyensúly megtartására például a lakásépítésben azért is szükség lenne, hogy a fennálló aránytalanságok ne vetítődjenek a távlatokba. Mindez napjainkban egy érdekes ellentmondásban mutatkozik meg: a mai épülő lakóházakban legalább 100 évig élnek majd emberek, viszont az építmények funkcióját a jövőben valószínűleg leszűkíti az a tény, hogy csupán egyévi szükségleteink figyelembe vételével készülnek. És ehhez alkalmazkodik a műépítész is, akinek képességei teljesítményénél nagyobbak, mégsem építhet erre, mert nem hagyhatja figyelmen kívül az építőipar anyagi-műszaki bázisát, melynek kialakításába az évek során jelentős összegeket fektettünk. Tehát csakis a feltételeken keresztül nézhet a jövőbe. Ilyenkor előre kell látnia, elképzelnie a holnaputánökat. Azt sem feledheti: minden építmény társadalmunk panoptikuma. Nem lehet könyv, amit, ha rossz,, félreteszünk: hanem egy olyasvalami, ami ha felépül, hosszú évtizedekig szolgál az embereknek, s ekkor már nem csupán a műépítész munkájáról, hanem az egész társadalomról ad képet. Városrendezésünk mai helyzetében is néhány új vonás jelent meg. Valamikor, évtizedekkel korábban, még nem volt követelmény az új lakótelep teljes beépítése; rétek, szabad területek maradhattak, mint például Bratislava Ružinov részében. A napjainkban épülő Petržalkában ilyen területek elvétve akadnak, de ezek is csak átmeneti időre, míg a lakótelep teljesen ki nem épül. Ez most már idő, meg újabban egyre többször pénz kérdése is, s ebből az építkezésekre a múlthoz viszonyítva jóval kevesebb jut. Szlovákia fővárosában fennáll az az érdekes helyzet, hogy a városrendezést és a közlekedést két helyről irányítják, s e kettóség nem mindig az ember érdekeit szolgálja. A városokból a központi községekbe Városaink rendezése, lakótelepeinek alakítása ma még a komplex lakásépítés alapjain nyugszik. Azonban egyre égetőbb kérdésként nyomul az előtérbe egy újabb koncepció lehetősége, mely fokozatosan a központi községekbe helyezné át az építkezések súlypontját, mivel városaink területének növelése egyre nagyobb akadályokba ütközik. Ennek kapcsán két problémakört hoznak föl leggyakrabban: a termőföld védelmét, és az energiahelyzetet. Eleddig városainkban az extenzív terü- letbóvítési elv érvényesült, ami például Bratislavában odáig vezetett, hogy a város területe manapság megközelíti a jóval népesebb Prágáét. És ezen a ponton a termőföld védelme megálljt parancsol, a további építkezések engedélyezéséhez csakis a kiszemelt mezőgazdasági terület egy másikkal való pótlása hozható fel elfogadható érvként. Erre azonban mindenhol nincsen lehetőség. A városrendezésben a beszűkülő energiaforrások látszólag nem játszanak szerepet. De valóban csak látszólag, mert a valóságban igen is számolni kell velük. Megmutatkozik ez az új lakótelepeken a beépítettség sűrűségében, az épületek közti távolság csökkenésében és a nagyobb arányú központosításban. Ezeknek a kérdéseknek a megoldása nem lehet sablonszerű, mindenképpen variánsok felvonultatását követeli meg. Egyidőben divat volt például a tér nélküli lakótelepépítés. Bratislava Petržalka városrészében azonban újból visszatérnek a múltban nagyon gyakori közterület kialakításához. Városainkban megjelentek a gyalogos zónák, ami nem divathullám, hanem szükségszerűség, a gyalogos mozgási és pihenési birodalma. Kár, hogy bratislavai változata villamosközlekedéssel van „fűszerezve“. Kézfogás a környezetalakítás javára Az építészet és a képzőművészet követei egyben környezetünk alakításának felelősei is. Kapcsolatuk a tömeges lakásépítés időszakában új feladatok megoldását sürgeti; párbeszédük nem maradhat a szavaknál, konkrét lépésekre van szükség, mert különben csupán a fennálló helyzet tartósítását érezzük majd továbbra is. Államunk milliós összegeket szán erre a területre, de egybehangzóan mégsem mondhatjuk: ezzel a pénzzel jól sáfárkodtunk. Sokáig két úton járt az építészet és képzőművészet. Ma inkább a kézfogás időszakát éljük, amikor az összetartás hullámhosszán próbálják környezetünket élethúb- bé formálni. Együttműködésük eredményessége az alkalmazkodási készségen alakul, no meg a meglévő akadályok felszámolásában. Az egyik ilyen fékező tényező a szervezési forma: két különböző szövetségbe tömörülve dolgoznak, és más-más reszort értékhierarchiájával találják magukat szemben. Tanulságos ebben az esetben, hogy a többi szocialista országban nincs ilyen kettóség és így a tartalékok és lehetőségek kiaknázását érdekazonosság útján oldhatják meg. Knut Yran, a világhírű ipari formatervező írta „Tartós öröm“ című könyvében: „A formatervezőnek arra kellene vigyáznia, hogy ne a híd megépítésének tervezetét kérjék tőle, hanem annak módját, hogyan lehet a folyón átjutni. S mindezt csak azért, mert szívesebben látja magát egy probléma megoldójának szerepében, nem pedig egy fejlesztési munkacsoport tagjaként. A jó design megszületése nem ott kezdődik, amikor a tervező a rajzolóasztalhoz ül, hanem még korábban: az emberi gondolkodás és az elképzelt tárgy szociális rendeltetésének megértésénél.“ Formatervező létére tapasztalatai müépítészi körökben sem megvetendók. J. MÉSZÁROS KÁROLY BÁNYAÉPÍTÉS - ÜTEMTERV SZERINT A Holíči Szén- és Ugnitbánya-épitó Konszernvállalat čáryi részlegének dolgozói az év első 7 hónapjában 580 méter hosszú bányaművel építettek. Az elvégzett munka értéke mintegy 10 millió korona, ami a tervfeladatok túlteljesítését jelenti A két lejtakna és a kutatóvágatok építése az ütemterv szerint folyik. Az első lejtakna hossza elérte az 1637 métert, a másodiké 1422,5 méter A feltételezések szerint a lignitjö- vesztést a tervidőszak végén, a tervezett határidőben megkezdhetik a čáryi bányában. A kitermelt lignitet a hodoníni hőerőműbe szállítják majd. A fúrásokat végző kollektívát Jozef Summer (a felső képen jobbra) vezeti. Az alsó felvételen: Milan Taláb, a WD02-es fúróberendezés kezelője. (Felvétel: ČSTK - Peter Šimončík) EGYSZERŰ MEGOLDÁS Hogyan szüntették meg a munkaerőhiányt a chrudimi Transporta vállalatnál Az öntödei munkahelyeken a gondok egyike a munkaerőhiány. A zajos, poros környezetben nehéz stabilizálni a szakmailag rátermett dolgozót. Legalább tíz esztendő kell, míg kiváló olvasztár lesz valakiből, és a többi öntödei szakma alapos elsajátításához is jó néhány esztendő kell. A chrudimi Transporta öntödéjében megtudtam, hogy általában öt-hét esztendő után hagyták el munkahelyüket az emberek. A kisegítő munkahelyeken dolgozók pedig még két évet sem bírtak ki nagyon sok esetben. Az utóbbi időszakban sok szó esik az anyagmegtakarítás szükségességéről is. A fémmegtakarítás egyik útja az öntvények súlyának csökkenése. Vékonyabb falú öntvényeket kell készíteni, és olyan pontossággal, hogy a megmunkálásnál a lehető legkevesebb hulladék keletkezzen. Ilyen munkára azonban csupán tapasztalt öntők képesek, akik mesterei szakmájuknak, és akik már legalább tíz esztendeje végzik ezt a munkát. Tehát a fémmegtakarítás és a munkahely-változtatás gyakorisága között szoros az összefüggés. Megbízható becslések szerint a meglévő, sok esetben már elavult műszaki felszereléssel is 10 százalékot lehetne megtakarítani a felhasznált anyagból, ha az öntők pontosabban dolgoznának, kevesebb fémet használnának az öntvények készítéséhez. Az öntödei vezetőknek tehát minden okuk megvan a fejtörésre. A lehetséges megoldásokból a chrudimi Transporta vállalatban már egyre rájöttek, s így náluk a munkaerőhiány szinte ismeretlen fogalom. Látogatásom idején például a szükséges munkaerölétszám betöltéséhez mindössze egyetlen ember hiányzott, mégpedig az egyik kisegítő munkahelyről. Nem hagyott nyugodni, hogyan érték ezt el, ezért egy kis felmérést végeztem. Néhány öntőnek feltettem a kérdést: mi tartja itt?- Egyrészt az aránylag magas bér, és annak' a biztos tudata, hogy mindig megkeressük a magunkét ...- Már hatodik esztendeje dolgozom itt, a munkám érdekel és a keresetben sem csalódom...- Nemrég munkahelyet akartam változtatni, a pardubicei öntödébe mentem volna, végül is maradtam. Itt ugyan többet, nagyobb teljesítménnyel kell dolgoznom, de többet is keresek... . íme néhány a kérdésemre kapott válaszok közül. Ezek is bizonyítják, hogy az emberek oda húznak, ahol jól keresnek. A chrudimi Transporta öntödéjében azonban ugyanolyan szabályzók szerint dolgoznak, és gazdálkodnak, mmt másutt. Ugyanannyi bért kapnak bizonyos munkáért, mint másutt. Hogyan teremtették elő tehát a többletkeresethez szükséges ezsközoket9 A válasz meglepően egyszerű - nagyobb munkatermelékenységgel. A múltban a kisebb munkatermelékenység oka a nem kielégítő jutalmazási rendszer volt A következő paradox helyzet alakúit ki például: az olvasztókemencénél dolgozó munkacsoportot aszerint jutalmazták, hogy egy műszak alatt hány olvasztást csináltak. Az olvasztásnál a legmunkaigényesebb folyamat a kemencének új olvasztandó anyaggal való feltöltése, az olvasztás, az olvasztott anyag minőségének ellenőrzése már lényegesen egyszerűbb feladat. A legegyszerűbb pedig a kemence kiürítése. így tehát, ha úgy jött volna ki a lépés, hogy a kemencét feltöltött csoport előreláthatóan nem végzett volna a műszak végéig az olvasztással, inkább hagyták kihűlni a kemencét, hiszen az őket követő csoport úgymond készre érkezett volna. Senkinek sem érdeke az olyan munka, amiért a jutalmat más kapja. Ezzel jelentős kiesések keletkeztek. A következő problémát az időbér jelentette. Ilyen módon fizették mindenekelőtt a kisegítő munkahelyeken dolgozókat. így például a darukezelő, akinek munkája nélkül az öntödében leállna a munka, nem volt érdekelt a formázok és az olvasztárok munkatermelékenységének növelésében. A helyzetből nagyon egyszerű megoldással találtak kiutat. Valamennyi időbért megszüntették. Az öntöde aszerint kap pénzt a bérezésre, amennyit termel. Az összeget pedig úgy osztják el, hogy ki mennyivel járult hozzá a termeléshez. Fölösleges lenne az elosztási rendszer leírása, inkább egy példával szemléltetem, milyen eredményre jutottak e módszer alkalmazásának köszönhetően. A folyékony fémmel való dolgozás során a munkatermelékenység attól függ, milyen összeszokottan, összehangoltan dolgozik a csoport. És, persze, az egyiknek érdekeltnek kell lennie a másik munkájában is. Ezt az érdekeltséget pedig a fizetési módszer egyszerű megváltoztatásával el tudták érni. Az emberek tudatosították, hogy valamennyien egy csónakban ülnek. Tudatosították, nem dolgozhatnak úgy, hogy csak a saját személyes érdekeiket vegyék figyelembe, s közben megfeledkezzenek a kollektíva érdekeiről. MILAN AOÁMEK ÚJ szó 6 1982. IX. 9.
