Új Szó, 1982. szeptember (35. évfolyam, 207-232. szám)

1982-09-24 / 227. szám, péntek

a Macskajáték ad gyógyírt. Ör­kény zseniális emberismerő volt, s ezért állíthat szembe mindenkit önmagával. Mindvégig többes számban beszélek, hiszen Vlasta Fabianovával szinte összebilin- cseltettünk. A Macskajáték terem­tő éveink egyharmadát tölti ki. Vlasta Fabianová, a szép öreg­asszonyok, az életüket bölcs ér­zelmekkel élő művészek egyike:- Giza rendkívüli jelentőségűvé nőtt az életemben. Ilyen nem volt, és bizonyosan nem is lesz már. Bennem, akárcsak Gizában, Or- bánné, azaz Dana Medrická életi­genlése tartja a lelket. Csaknem egy évtizedig úgy jelen lenni a színházi életben, hogy az ember minden alkalommal önmagát is adhatja, és szinte alig kényszerül szerepjátszásra, a színész legna­gyobb öröme. így fedezheti fel mindenki, nemcsak Székely Gá­bor, hogy életünk változásai, a hullámvölgyek, a napfényes csúcsok is a színpadon emelked­nek, süllyednek. Mindvégig a toló­székben ülök, de minden erő, energiakisülés, ami Orbán Erzsi­ből felém árad, bennem is ott munkál. Az érzelmeit én is átélem, egyetlen pillanat-kihagyás nélkül. S mit jelent mindezt négyszázad- szor is eljátszani? Ugyanazt, mint­ha először játszanám: teljes fele­lősséget. Olyan mintha friss zu­hany alá állnék, s kilépve alóla megtisztulok a hordalékoktól, fel­oldódom a mindennapok görcsei alól. Tudjuk, hogy ez a hattyúda­lunk, minden szempontból az. Eb­ben a darabban, és Székely Gá­bor rendezésében nemcsak két öregasszony, de két színésznő is egymás mellé került. S amíg lesz Macskajáték, addig mi is leszünk. Az előadások után felzúg a taps, és mi szorítjuk egymás kezét. Elő­ször összenézünk, majd végig fut szemünk a páholyokon, az erké­lyeken, a földszinti széksorokon. Mindig arra gondolunk, s néha ki is mondjuk, hogy így jön el egyszer a nap, amikor vége lesz. Ez a nap jelenti majd mindennek a végét. Én legalábbis aligha tudok már megújulni még egy ilyen nagy for­mátumú szerepben. Két nép kultúráját hozta közel egymáshoz ez a prágai siker. Ör­kény István Macskajátéka a Tyl Színházban, Székely Gábor (aki az évek folyamán a budapesti Nemzeti Színházban is meghatá­rozóan fontos produkciókat rende­zett, s most az új Katona József Színházat igazgatja) rendezésé­ben a kelet-közép-európai ember­ről tett vallomásként hallik. A két testvér - Erzsi és Giza - öregsé­gével azonos jelentőséget kapott Orbánné megszállott életszeretete, de Giza hazaszeretete, honvágya is. Az elveszített kapcsolatok, a többé megtalálhatatlan tárgyak, a lebontott gyermekkori házak nőttek ebben a rendezésben törté­nelmi emlékké. Ez lenne a titka a prágai sikernek? Lehet ez is, de súlyosan esik a latba a történelmi egymásrautaltság is, a csehszlo­vák és a magyar szocialista kultú­rák azonos törekvései. Ez a közös történelmi tényező pedig ugyano­lyan fontos mindkét nép számára. DUSZA ISTVÁN Jelentések az emberről Jegyzetek Löffler Béla zempléni kiállításáról Kortárs szobrászművé­szeink közül alighanem Löffler Béla az, akinek al­kotásait a legtöbben isme­rik. Mély humánumot hor­dozó köztéri szobrai Kelet- Szlovákia több városában megtalálhatók. Tizenöt em­lékműve is arról tanúsko­dik, hogy vannak kőbevé­sett üzenetei a jövő nemze­dékeknek arról a korról, melyben élnie adatott. E művei közül a dargói, a duklai, a kassai (Košice), a pelsőci (Plešivec), a rozs­nyói (Rožňava), a marge- canyi a legjelentősebbek. A hetvenöt esztendős érdemes művész munkáiból Michalovcében rendeztek reprezentatív kiállítást a fennállásának 25. évfor­dulóját ünneplő Zempléni Múzeumban. Löfler szobrai ebben a kastélymúzeum­ban rendkívül lebilincselő- en hatnak. A szobrok esz­tétikuma ebben a miliőbe valami mély megnyugvást, jóleső érzést vált ki a láto­gatóban. Löffler mesterien tud kifejezni bájt, kecsessé­get, lendületet - és ugyan­így fájdalmat is. Tudja a módját, hogy kevés esz­közzel sokat mondjon. Al­kotásaival nem akar meg­hökkenteni. A letisztult for­mák és megoldások híve. Jóllehet a saját belső, alakotói harcát ő is megvívja, de nem ezt mutatja fel, hanem ennek eredményeit. Alkotói ereje ma is csodálatos! Úgy hiszem, Löffler Béla tudva tudja, hogy a kísérletezés, a pró­bálkozás maga az ifjúság. Mindez természetesen nem hiúságból adódik. Sokkal inkább a kiteljese­dés-vágyból, s mindenekelőtt a természetéből fakadó kíváncsi­ságból. Löffler Béla számára sohasem a műterem, az otthon „szűk“ vilá­ga nyújtott ihletet. Mindig intim és mély kontatktusban volt és van a korral, az élettel, az emberekkel. A teljességre törekedett és az örök értékek felmutatásán fáradozik ma is. Alkotómunkáját a húszas évek­ben kezdte el. A két világháború közötti időszakban az avantgarde- szobrászat hagyományaira épí­tett. Első alkotásai erős poetiz- must is hordoznak, majd később a lírai kubizmus stílusjegyei figyel­hetők meg szobrain. A szobrászat alapjaival magántanulóként Buda­pesten, majd Prágában ismerke­dett meg. A megismerés vágya aztán továbbhajtotta Bejárta Ang­liát, Németországot, Görögorszá­got, Ausztriát. Később élt és dol­gozott a Szovjetunióban, Ameriká­ban, Egyiptomban. Sokszor nélkü­löznie kellett. Egy műtermi beszél­getés alkalmával elmondotta, hogy Párizsban Beethoven IX. szimfóniájáért nyolc napot koplalt, Löffler Béla: Asszonyok (ébenfa, 1974) csakhogy hallhassa Toscanini ve­zényletével. Löffler Béla érzékeny lelkületű művész és valószínű, hogy éppen ennek köszönhetően volt képes olyan kifejezőn, nagy megjelenitő erővel többek között a festő Colli- nasy György, a forradalmár Schönherz Zoltán, az író-esztéta Fábry Zoltán, a kiváló doktor, Ma- tejka János hús-vér mivoltának megörökítésére. Persze, érzelmi kötődése nemcsak az emberhez, az anyaghoz is ilyen. Rendkívül sokféle anyaggal dolgozik, ösztö­nös kíváncsiság hajtja annak megismerésére, hogy egy-egy anyag a megmunkákás alatt mi­ként viselkedik. Faragott sókris­tályba, homokkőbe is, de legin­kább a kemény anyag izgatja. A gránit és más hasonlók. Az, amivel meg kell küzdenie, az, ami­hez tudásra, kitartásra, fegyelem­re - vagyis az ember legszebb tulajdonságaira van szükség. Löffler Bélának gazdag az élet­műve, melyet állandóan gyarapít; ma is minden nap vésőt vesz a ke­zébe. Az utóbbi időben főleg ele­fántcsonttal dolgozik. A Zempléni Múzeumban ezen legújabb alko­tásaiból is kiállított több szobrot és reliefet, meiyek, mint a korábbiak, művészi igazságot hordozó jelen­tések az emberről az embereknek. A kiállítást - a nagy érdeklődés­re való tekintettel - meg kellett hosszabbítani. SZASZÁK GYÖRGY Négy százszor Örkény István Macskajátéka Prágában ,,Ezt a darabot úgy kell eljátsza­ni, mintha egyetlen mondat volna. Nem tűr semmiféle lelassulást, megállást vagy színváltozást, hi­szen elejétől a végéig nem más, mint zaklatott lelkű hősnőjének, Orbánnénak, egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagával, a nővérével, az egész világgal“. Ezekkel a gondolatokkal vezette be Örkény István 1969-ben írt tra­gikomédiáját, amelyet 1971. janu­ár 15-én mutattak be Szolnokon, Székely Gábor rendezésében. Három évvel később, 1974. január 7-én ugyancsak ő (az akkor még szolnoki illetőségű fiatalember) rendezte a Macskajátékot a prágai Nemzeti Színházban. Azóta kilenc év telt el, négyszáz alkalommal mondta el Orbánné szavait Dana Medrická érdemes művész: ,,Ha újra kezdeném, másodszor is min­dent ugyanígy csinálnék.“ S ez a mondat - bár az ő szájából hangzik el - a Gizát játszó Vlasta Fabianová érdemes művész szí­véből is szól. Szép feladat lenne kutatni an­nak a titkát, hogy a prágai siker miből született. De amilyen szép­nek látszik, ugyanolyan lehetetlen is, hiszen a modern magyar dráma legnagyobb alakjának szövegét fi­Ennyi idő alatt a Budapesten ér­zelmi csapdákkal küzdő, azokat legyőző Orbánné, és a müncheni családja körében is magányos Gi­za, igazi prágai öregasszonyokká lettek. Dana Medrická és Vlasta Fabianová'a cseh színházkultúra történelmi vállalkozásává növesz­tették a Macskajátékot. Minden kívülállóan okoskodó eszmefuttatásnál méltóbb, ha a beszélgetésünk során elmondott vallomásokat adom közre. Dana Medrická az oly jól ismert mosoly- lyal arcán kezdte az alábbi kötet­len monológot. Mondta, mondta, s egyre szigorúbb, keményebb, majd riadtabb lett a tekintete:- Erről szinte már beszélni sem lehet úgy, mint egy szerepről, ez a szerelmünk. Egyetlen egy előa­dást sem hagytunk ki, egyetlen egy sem maradt el betegség vagy más okok miatt. Kétségtelen, néha nagy erőfeszítésünkbe került, hogy a magánéletünk eseményei, történései ne lazítsanak a köté­sen. Sikerült, hiszen olykor más előadások helyett is a Macskajáté­kot játszottuk, mert biztos volt a színház vezetése abban, hogy a nézők ötödik alkalommal is el­jönnek rá, nem adják vissza a je­gyet. Igen, mert mindig más volt, Amíg lesz Macskajáték, addig mi lológusok, társadalomtudósok és lélekbúvárok elemezték már, de tökéletes megragadása lehetetlen a rendező, és mindenekelőtt az Orbánnét és Gizát játszó színész­nők művészete nélkül. Ez a szín­házi alkotócsapat, amely Prágá­ban színpadra álmodta a Macska­játékot, minden alkalommal kibo­gozhatatlan szálakból kötött háló­ba csalogatja a nézőt. Újra ide kívánkozik: kilenc esztendeje. leszünk (Jaromír Svoboda felvétele) ahogy mi magunk is mások vol­tunk, mások lettünk kilenc év alatt. Székely Gábor nagyon megindító- an mondta rólunk, hogy az életünk folyik át a darabba. Bizonyára ezért lehet estéről estére más, friss, új ízekkel teli. Belekerült a prágaiak tudatába, Orbánné ma már prágai is. Benne több ember, több nő rejtőzik, s a szerelme is ezért több arcú. Ha testileg és lelkileg fáradtak vagyunk, mindig is Amikor Éva Fischerová - Mart- voňová zongoraművésznő nevét hallja-olvassa az ember, önkénte­lenül is átvillan az agyán a gondo­lat: milyen ismerősen cseng ez a kettős vezetéknév. Rövid kuta­tás után aztán eszébe jut Juraj Martvoň érdemes művész a bratis­lavai operatársulat szólistája - és már tiszta is a kép: a Martvoň- testvérekről van szó. Ma már mindketten vezető egyéniségei a szlovák előadóművészetnek - érdemes művészek -, akiket megérdemelten szeret és ünnepel a koncert- és operalátogató kö­zönség. Éva a legfiatalabb Mart- voň-lány, ma a Zeneművészeti Főiskola dékánhelyettese, a zon­goratanszék docense - hatvan­éves. Családi környezetére, gyer­mekkorára emlékezve beszélge­tésünk elején ezt mondja:- Hatéves koromban kezdtem zongorázni Pezinokban, követve nővérem és bátyám példáját. Ki­nevettek, senki sem hitt a kitartá­somban, hiszen én voltam a csa­ládban a gyerek. Ám látva szor­galmamat, szüleim egy napon el­vittek meghallgatásra Kafenda Egyszerűen, szépen Születésnapi beszélgetés Eva Fischerová-Martvoňovával professzorhoz, aki vállalta tanítá­somat. Gyermeteg gondtalanság­gal és természetes naivitással fo­gadtam tanácsait, nem is sejtve ezek óriási jelentőségét és értékeit a későbbi éveimben. Csak sokkal ezután döbbentem rá Kafenda művészi és pedagógusi egyénisé­gének nagyságára, s mindarra az alázatra és tiszteletre, melyre a zenével, a művészettel kapcso­latban tanított meg.- Mi az, ami Kafenda pedagógi­ai módszeréből még ma is érvé­nyesíteni tud a művész és a tanár?- Minden. A szlovák zenei élet oly méltatlanul elfelejtett egyéni­sége ő, akit annak idején bel- és külföld nagyon tisztelt. Műveltsé­gének tiszteletet parancsoló sok­oldalúsága, művészetének kisu­gárzása, óráinak csodálatos, utá­nozhatatlan légköre ma is bennem él. Zongoratudásának és tanításá­nak maradandó értékei, alapvető elemei érvényesek mindnyájunk számára. Ö figyelmeztetett a taní­tás és a hangversenyzés egymást kiegészítő, termékeny kölcsönha­tására. Ezért nemcsak tanítok és játszom, hanem a kamaramuzsika terén is sokat tevékenykedem.- Gondolom, az ön életében is voltak napok, amelyekre szívesen emékszik vissza. Melyek a leg­kedvesebb koncertemlékei?- A hajdani bratislavai Szlová­kiai Zeneiskola államosítása alkal­mából rendezett díszhangverse­nyen én voltam Liszt Esz-dúr zon­goraversenyének szólistája. Bor­zasztóan izgultam, hiszen ez volt életem első igazán nagy nyilvános fellépése. Időközben sokat utaz­tam, turnéztam. Talán nem is fon­tos erről beszélni, hiszen ezt a sorsot választottam magamnak és még ma is nagy örömmel, szí­vesen csinálom. Az utóbbi időben a dél-csehországi Bechyné fürdő­városkában évente megrendezés­re kerülő nyári szabadegyetem keretén belüli szerepléseimre em­lékszem vissza szívesen. A ,,ze­nedús“ légkör utánozhatatlan va­rázsa szinte inspirálja az embert és erőt ad a következő évad min­den esetleges nehézségeinek könnyebb leküzdésére. Mert bi­zony, s ezt nem panasznak szá­nom, igazán talán rám érvényes a mondás: senki sem próféta a sa­ját hazájában. Szlovákiában ugyanis ritkán játszom. Ott szere­pelek, ahova hívnak ahol szükség van rám. Hangversenyt én csak kapni, kérni sosem szoktam.- A koncerteken kívül verse­nyek zsűrijébe is gyakran hívják önt. Mi a véleménye a zenei ver­senyekről?- Rengeteget vitázunk a verse­nyek pozitív és negatív mozzana­tairól. Egyesek véleménye szerint nemcsak jó iskolát, tapasztalat- cserét jelentenek, hanem a zenei egyéniség kibontakozásának bi­zonyos fokú visszafojtásával is járnak az állandóan ugyanazt gya­korlás és az egyéni ízlésnek, az egyéni koncepciónak a zsűri felté­telezhető ízléséhez, elvárásaihoz való alakítása miatt. Viszont igaz az is, hogy a sok kitűnő fiatal pianistának csak egy lehetősége van az igazi kiugrásra, a karriert jelentő bemutatkozásra - a zenei verseny. Én személy szerint a te­hetségben és a becsületes mun­kában hittem mindig és hiszek ma is.- Mit jelent önnek ez a szó. tehetség?- Nagyon egyszerűen válaszo­lok: a kottaszöveg teljes értelme­zését. A légkörnek, a hangulatnak, a hangjegyek értelmének, össze­függéseinek, a frázisok, a gondo­latok egészének megértését, mégérzését. Mindig a közérthető­ségre, az egyszerűségre, a szépre törekedtem. S ezt boldog nagyma­maként is így csinálom tovább, amíg az erőm engedi. RÁCZ TIBOR ÚJ szú 6 1982. IX. 24.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom