Új Szó, 1982. augusztus (35. évfolyam, 181-206. szám)
1982-08-24 / 200. szám, kedd
„Nem törekszem gyors sikerre“ EGY TENORISTA PORTRÉJA A tenoristákat még ma is hajlandók vagyunk holmi csodabogaraknak tekinteni. Szinte elvárjuk tőlük, hogy olyanok legyenek, amilyenre egy, nemzedékeken keresztül öröklődő, rosszmájú előítélet formálta alakjukat. A sablonos tenorista gömbölyded, a torkát rekkenő hőségben is sállal óvó, kizárólag az esti fellépésre koncentráló férfiú, akinek egyéb gondja sincs, mint az éneklés. Eből a képből valahogy kimarad maga az ember, a zeneszerzők elképzeléseit nagy önfegyelmet igénylő, szívós munkával és hosz- szas, sokszor kínkeserves gyakorlások árán megvalósító művész, akinek közreműködése nélkül a kottapapírra jegyzett legszebb dallamok is csak holt betűk maradnának. Peter Oswald, a Szlovák Nemzeti Színház kiváló szólistája semmiben sem felel meg a tenoristákról alkotott elképzeléseknek. Dohányzik, nem is keveset, nem hord sálat, és arányos alakja sem ihletné meg a mázsás hangcsodákat rajzoló karikaturistákat. Ha vele ült volna le beszélgetni az a - magát tudósnak nevező - amerikai úriember, aki a fejhangok magas rezonanciájával magyarázta a tenoristák nem túlságosan kimagasló szellemi képességeit, bizonyára sutba dobja teóriáját. A fiatal énekes szellemes riposztjaival, sziporkázó humorával aligha lenne megfelelő alany tételének bizonyítására.- Zenekedvelő családban nőttem fel, édesapám a ligetfalusi zeneiskola igazgatója. A konzervatórium hegedűszakán végeztem, de éreztem, hogy sosem válhatna belőlem jó hegedűművész. Több pálya is vonzott, de végül mégis a Zeneművészeti Főiskola opera- és koncerténekesi szakán kötöttem ki. 1971 -ben a bratislavai Új Színpadhoz szerződtem, s az ott töltött hat év alatt 600 előadásban - operettekben, zenés játékokban - szerepeltem. Az operettszínpadon fedeztem fel azt a képességemet, hogy meg tudom nevettetni az embereket anélkül, hogy különösebben „rájátszanék“ a figurára. Megszerettem a műfajt, azt hittem, már mindig ezt fogom csinálni. Nem így történt. 1978- ban szerződtetett a Szlovák Nemzeti Színház. Az operaszínpadon töltött csaknem öt év nagyon nehéz volt, nehezebb, mint gondoltam. Nem könnyű a mi szakmánk. Amikor az énekszakra jelentkeztem, fiús hangom volt, nem rendelkeztem különösebb adottságokkal. Felmértem a lehetőségeimet. Van, aki képes a világrekordPeter Oswald Sztravinszkij A léhaság útja című operájának főszerepében. (Jozef Vavro felvétele) ra, van, aki nem. Én az utóbbiak közé tartozom. De ha a képernyőn a magasugrókat figyelem, annak drukkolok, aki szépen ugrik. Nem ó ugorja ugyan a rekordot, de amit csinál, szemet gyönyörködtetően, elegánsan csinálja. Évekig tanultam énekelni, s amikor nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna, s elégedetlen voltam önma- gammal, azzal biztattak, hogy le-* gyek türelemmel, minden megjön magától is. Hát nem, állítom, hogy egy énekesnél semmi sem jön meg magától. Az olasz énekiskola évekig tartó dresszúra, tortúra, de - és ez a lényeg - képes tökéletesen megtanítani a vokális technika használatára. És ezt olyan egyéneknél is el tudja érni, akik nem rendelkeznek nagy hanggal. Gigli aránylag kis hangjával csodálatos hatásokat ért el. Egy miniatúrfestő aprólékos műgondja jellemezte tökéletes technikáját. Magától nem jön semmi, csak a jó technika és a bennem dolgozó akarat segíthet eredményhez. Évekig tartó útkeresés, 14 évi éneklés után megadatott számomra, hogy egy rendkívül értékes ember, Vasil Hricák segítségével megismerjem az olasz énekiskola lényegét. Azt a vokális technikát építem vele, amelyet már 15 évvel ezelőtt kellett volna. Nem törekszem a gyors sikerre, sokáig szeretnék a pályán maradni, ésszerűen gazdálkodni az adottságaimmal, nemcsak azzal énekelni, amit a természettől kaptam, mert szép hangú ember sok van. Egy sportoló 35 éves korában már nem versenyez, mert nincs ereje. Egy negyvenéves énekesnek sincs, de ha megfelelő technikával rendelkezik, még évekig énekelhet. Ezért persze meg kell dolgozni. Ha 25 órásra tudnám hosszabbítani a napot azzal, hogy mindig egy órával előbb kelnék fel, megtenném, mert érdemes.- A színházban nagy lehetőségeket kaptam. Itt az erő gyakran nem abban mutatkozik meg, hogy mennyit vállal az ember, hanem abban, képes-e valamit visszautasítani. Rengeteg szerep van - modern, romantikus, verista... Ám a mi századunk nem a polihisztorok kora, itt specializálódni kell. Ritkaság az olyan énekes, aki mindent el tud énekelni. Engem lírai Mozart-tenorként könyveltek el, de Verdi és Puccini világa áll hozzám a legközelebb. Legkedvesebb szerepeim mégis az orosz zeneirodalom klasszikusaihoz kötődnek - az Anyegin Lenszkijét és a Borisz Godunov Bolondját éneklem a legszívesebben. Szerepálmaim? A Pillangókisasszony Pin- kertona, a Parasztbecsület Turid- duja s a Faust. Hogy realizálódik-e? Ki tudja, jó lenne. Nagy örömet szerezne számomra, ha olasz dalokat énekelhetnék. Minden ilyen dal egy-egy miniatűr opera. Amikor Di Stefano előadásában csendül fel az ,,Ó sole mio“, látom ragyogni a napot. Ez benne a művészet. VOJTEK KATALIN NOVELLÁK, TÖRTÉNETEK, HELYZETEK CUTH JÁNOS: LÉLEKHARANG Nincs irigylésre méltó helyzetben az a fiatal csehszlovákiai magyar író, aki a nyolcvanas években áll az olvasói nyilvánosság elé első kötetével. A hetvenes években önálló novelláskötetekkel jelentkeztek a Fekete szél (1972) antológia legtehetségesebbjei, s volt olyan prózaírói indulás is, amely antológiás előzmények nélkül gazdagította novellisztikánkat. Bereck József (Vihar előtt, 1974), J<övesdi János (András-napra megjövök, 1976), Tóth Elemér (Sárga, mint a nap, 1975), Kovács Magda (Én, a csillagbognár, 1978), Grendel Lajos (Hűtlenek, 1979) és Fülöp Antal (Kedvező pillanat, 1980) első kötetei vitathatatlanul jelentős hozadékai irodalmunknak. Miért ír az író? - kérdezhetnénk úgy Cúth János kötetét elolvasva, mintha a mindenkori művészet máig megválaszolatlan kérdéséi tennénk fel: Miért él az ember? A válasz természetesön e kötetben sem található, hacsak a Végrendelet című írást nem tekintjük az erkölcsi indíttatás és írói fogantatás dokumentumának, amelyhez más hasonló (Az író emberré lesz) is található a kötetben. Az effajta novellisztikus köntösbe bújtatott hitvallások általában nem többek a szokványos erkölcsi krédóknál. Ráadásul Az író emberré lesz című írás dagályos címe négy olyan történetet fűz egybe, amely sem önmagában, sem egymás után olvasva nem közöl többet a Végrendeletben megismerteknél. Mindenképpen a kötet legjobb- valóban novellának nevezhető- írásai közé tartozik a Lecke, amelyben Cúth élvezetesen, az elbeszélői stílus jellemet is festő lehetőségét kihasználva ábrázolja hősét. Az abszurd és a groteszk finom keverését sikerült megvalósítania a Lélekharang című történetben, amelynek az emberi lélek elkorcsosodott szervét felfedező orvos hőse nemcsak környezetét, de az olvasót is meghökkenti, elgondolkodtatja. Az Alakok sötétben, az Álom, a Bálint bácsi hagyatéka, a Szalmaszál, az Enyésző sziporkák, a Hadüzenet, az Elégtétel, az Útkereszteződés és a Kiállítás a múlt számára című írások olvasmányosságukon túl alig adnak szellemi izgalmat. Ezek a történetek éppen az írói megformálás hiányosságainak következtében maradnak a szokványok szintjén. Feltétlenül figyelemre méltó, hogy Cúth stílusa egységes, nyelvi ereje érezhető, de mint azt a kiemelt példák is bizonyítják, nem mindig sikerül a megragadott történetet, helyzetet novellává nemesítenie. Ezt igazolandó kell szólni az Első felvételeim és az összetett verseny című novellákról, amelyek a fentiekben már tárgyalt Lecke sajátosságait, jegyeit hordozzák. A fiatal író ezekben az alkotásaiban találta meg sajátos hangját, stílusát, amely a kötet egészére még nem jellemző. A keresés persze olykor utánérzéseket is szülhet, ami mindaddig az alkotói műhely önépítő küzdelmének elenyésző hulladéka marad, míg nem kerül önálló kötetbe. Ezután lesz olyan jelenséggé, amelyet recenzens nem hagyhat említés nélkül. Ray Bradbury fantasztikumát, írói gondolkodásmódját idézi az Egyre távolabb... novella, amely a tudományos-fantasztikus abszurd első, kötetben megjelent csehszlovákiai magyar terméknek is tekinthető. Még mielőtt rátérnénk a kötet egyéb szembetűnő felemásságának vázolására, megállapítható, hogy mélységeiben is változékony írói műhelyt ismerhettünk meg. Ez a változatosság lehetne az alkotói sokoldalúság bizonyítéka is, ha nem eredményezne különböző színvonalú novellákat. Lehetetlen egyértelműen megállapítani, hogy Cúth János a felvonultatott realista, groteszk, abszurd és fantasztikus fogantatású írásai közül melyikben találja majd meg igazi írói önmagát. Még a kiemelt Lecke és a Lélekharang is nemcsak formai megoldásaiban különbözik egymástól, hanem a realizmus és a groteszken abszurd közötti különbségekben is. írónk teljes beé- rése tehát a következő évek útkeresései nyomán következhet majd be. Fontos, a kötet minden olvasójához szóló gondolatokat fogalmazott meg A természet nyelvén szólva és a Legféltettebb kincsünk című karcolatokban. Egyediségükben ugyanez elmondható a többi ötről is. Csakhogy ezek a míves publicisztikai alkotások sehogy sem rímelnek a kötet novelláival. Mintha más foglalkoztatná a novellistát, mint a karcolatírót. Ami nem is lenne baj, ha különálló kötetekben venné kézbe az olvasó Cúth János mindkét műfajban figyelemreméltó alkotásait. Aligha lenne helyénvaló a Főnix Füzetek első prózakötetén számon kérni azt, amit már előzőleg is hiába kértünk számon nevesebb írók köteteit méltatva. Lehet, hogy sohasem érthető meg, miért kell esetenként egy kötetbe gyűjteni novellát, helyenként esszéiszti- kus, máskor tárcaízű karcolatokkal, vagy régebbi esetekben verset az esszével, riportot a versmontázs- zsal? DUSZA ISTVÁN UJ FILMEK Vigyázz, kígyó! (szovjet) Újabb detektívtörténetet izgulhatnak végig a krimirajongók. Ezúttal egy középkori erődben bonyolódnak az események. Az alapszituáció: megölnek egy falusi iskolaigazgatót. Ügyében egy volt harcostársa nyomoz s a nyomok az említett erődhöz vezetnek, ahová csak egy kígyóvadász és a történelemtanár szokott kijárni. Közben megölik azt az embert, aki tudott valamit a gyilkosról. A következő áldozat a tanár, akire halála előtt a gyanú terelődött. A rendőrség körüljárja az erődöt; pénzhamisítók üldözése közben találtak nyomra. A cinikus bűnöző - a hamis pénz megmentése érdekében - egy nap alatt három gyilkosságot követ el: megöli két bűntársát és azt is, aki hallotta beszélgetésüket. Zumar Szabirov üzbég rendező fordulatokban gazdag, de kissé spekulatív meséjét elsősorban a rutin bevált fogásaira építette. Filmje ugyan érdekes, s nem maradnak el a hagyományos „csavarások“ és az elengedhetetlen igazságosztási manőverek sem, csak a néző kívül marad az akciókon és a hősök lépésein. Az alkotó ugyanis mintha megfeledkezett volna a krimi aranyszabályáról, arról a követelményről, hogy a néző érdekelt legyen a nyomozásban, vagy ha abban nem is, legalább az ok-okozati összefüggések bogoz- gatásában. A bűnügyektől általában elhatároljuk magunkat, viszont szeretünk logikai játékot játszani. Meg örülni az igaz ügy győzelmének, a gonosz szándék kudarcának. A rendező pedig éppen ezt a kelléket hagyta figyelmen kívül, megfosztva a nézőt a játék izgalmaitól. Jelenet a szovjet krimiből SOS Concorde (olasz) A sajtó annak idején nálunk is tudósított a híres-hírhedt Concor- de-vitáról. Mint ismeretes, a rendkívül költséges Concorde-prog- ram nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s a világ leggyorsabb utasszállító repülőgépének gyártását leállították. Az olasz kalandfilm témája ennyiben tehát ismerős lehet a mozinéző előtt. Ruggero Deodato rendező alkotása a kalandfilmeknek egy különös fajtájához tartozik; ahhoz, amely formai megoldásaiban, a cselekmény bonyolításában a katasztrófa-filmekre és bűnügyi történetekre emlékeztet. A London-Caracas útvonalon próbarepülést végző Condorde repülőgép valahol a Karib-tengeren, az Antillák közelében, rejtélyes körülmények között lezuhan. Csak egy valamilyen ismeretlen bérgyilkosok támadása elől. Most már egyre szilárdabban hisz abban, hogy a Concorde nem véletlenül zuhant le. (Az alkotó közben a kulisszák mögött zajló machinációk közepébe vezet. A Condorde-cég konkur- rense, dollármilliomos piacait féltve, mindenképpen meg akarja torpedózni a programot. A célért semmiféle eszköztől sem riad vissza, s a következmény, a csodagép a tengerbe zuhan.) S az újságíró meg sem bizonyosodik feltételezése helyességéről, amikor Londonban felszáll a második gép is, fedélzetén a biztos halál felé száguldó sok-sok utassal... Verekedés, tenger alatti és fölötti hajtóvadászat, emberrablás és gyilkosság, légi szabotázs, autós hajsza és lövöldözés - a kaMimsy Farmer és James Franciscus az olasz film főszerepében légikisasszony éli túl a szerencsétlenséget. A katasztrófa felkelti egy amerikai újságíró érdeklődését, de mire New Yorkból a helyszínre érkezik, a túlélő eltűnik, s a halászok, akik kimentették a lányt a tengerből, furcsa balesetek áldozatai lesznek. Az újságíró a saját szakállára nyomozni kezd az ügyben, de alig teszi meg a kezdő lépéseket, újabb áldozat jelzi, hogy akcióját valakik nem nézik jó szemmel. S ő is épphogy csak megmenekül landfilmek jól bevált kellékei, melyek megtalálhatók ebben az olasz produkcióban is. És persze nem hiányzik a magányos hős, az igazság bajnoka sem, aki jóra fordítja a dolgokat, hogy ne maradjon el a happy end; a bátor újságíró (James Franciscus alakítja) és a merész légikisasszony (Mimsy Farmer) sorsa így landol szerencsésen - de nem igazán meggyőzően - a kalandfilmek sablonjai szerint.-ymÚJSZÚ 4 1982. VIII. 24.
