Új Szó, 1982. július (35. évfolyam, 154-180. szám)

1982-05-05 / 157. szám, hétfő

Mélyföld Jugoszláviai szlovák költők magyarul A Nagy Honvédő Háború és /» az antifasiszta ellenállás költészete című antológiához írott rövid bevezető cikkét Szergej Na- rovcsatov ezekkel a szavakkal zárja: „A Szovjetország költésze­te, amely a háború viharos évei­ben osztatlanul a haza szolgálatá­nak szentelte magát, és a hősi antifasiszta ellenállás költészete vállvetve sorakozott fel a közös cél elérésére - győzelmet aratni a sö­tétség, a gonoszság, a kegyetlen­ség erői felett, legyőzni a fasiz­must. Céljukat elérték. “ A néhány soros összegezés szervesen illeszkedik a bevezető cikk férfiasan szigorú hangvételé­hez és tartalmához. A pontosság­ra és epikai dokumentarizmusra szüksége volt a szerzőnek; ezáltal vált lehetővé számára, hogy az öt oldalból kettőnél többet szenteljen valamennyi szovjet, cseh, bolgár, magyar, német, mongol, lengyel és szlovák költő felsorolására, aki verssel szerepel a kötetben. Ter­mészetesen egyetlenegy nevet sem lehetett kihagyni. Arra sem volt lehetőség, hogy mindenkiről külön essék szó. Mégis - éppen ez jellemzi e könyvet leginkább- az antológia minden költőjének nevét és alkotását önnön tüzén túl még egy másik tűz fénye is bera­gyogja. A külön lángokat egyetlen nagy lobogássá olvasztotta a kö­zösség és egybeforrottság. Ennek nevében folyt a nagy harc és en­nek jegyében vívták ki a fényes győzelmet. Ez a lobogás ragyogja be a könyv minden egyes oldalát. A győzelem egyúttal felhívás is. További harcba hív a gonoszság és kegyetlenség erői ellen, ame­lyek az egész háború utáni kor­szakban sokféle álarcban léptek színre földünk különböző tájain és lépnek színre ma is. A könyv összeállítóinak termé­szetesen elsősorban az volt a fel­adatuk, hogy megmutassák, a köl­tészet milyen hatékony fegyverül szolgált a háború éveiben. De - és ez már a költészet természetéből adódik - a háborús esztendőkben kikovácsolódott versek nemcsak- hogy nem vesztették el mára vará­zsukat, ellenkezőleg, még szert tettek arra az erőre is, amelyet az idő ad a szívből jövő és szívhez szóló eleven tanúságnak. Emlékszem, a szovjet írók II. kongresszusának (1954) régvolt napjaiban egy vietnami vendég- aki akkor még egészen fiatal költő volt -, Nguyén Dinh Thi me­sélte: a vietnami katonák, akik ak­kor szabadították fel országukat a francia „gazdák“ uralma alól, szinte kivétel nélkül mindannyian ismerték Konsztantyin Szimonov Várj reám című versét... Az antológiának a szovjet költé­szetet bemutató része olyan össze­állítás, amely minden változtatás nélkül bekerülhet bármely össze­gező európai vagy világirodalmi antológiába. Konsztantyin Szimonov, Alek- szandr Tvardovszkij, Nyikolaj Tyi­honov, Alekszej Szurkov, Sztye- pan Scsipacsov, Mihail Szvetlov, Szemjon Gudzenko és sok-sok más író- és harcostársuk költemé­nyei már régen megtalálták olva­sóikat országuk határain túl is. Szergej Orlov „Beástuk őt a föld mélyéb e.. “(Mauzóleum, Bella István fordítása) kezdetű költemé­nyét pedig fel lehetne vésni az Ismeretlen Katona emlékoszlopá­ra minden országban, amelynek fiai és lányai harcoltak a fasizmus ellen. E mélyen hazafias sorok mélységesen internacionalisták is. Az országok abécé-sorrendben szerepelnek és az antológiában mindegyikőjük maga határozta meg, hogy költészete milyen össze­állítással és arculattal legyen je­len. Sok fontos új út rajzolódik itt ki, különbözőképpen értelmezik a harcnak kronológiai és nemzeti kereteit is. A versgyűjtemény bol­gár összeállítói az 1923-as antifa­siszta felkelésnek szentelt költe­ményeket is beválasztottak; a ma­gyarok az 1919-es forradalomnak is emléket állítottak; az NDK-feje- zetben Kari Liebknechtről és Rosa Luxemburgról szóló verseket talá­lunk, a mongol részben pedig a Halhin-Gol melletti harcokról ol­vashatunk. Mindez szélesíti és el­mélyíti az emlékezés dimenzióit, tágabbra vonja mindannak a hatá­rait, amire szükségképpen emlé­keznie kell „a megmenekült világ­nak, az örökkévaló világnak, az elevenek világának“. ! Nem kevés, amit más orszá­gokban is tettek azért, hogy a mai olvasó megismerkedjen a háborús évek költészetével Asztalomon a Hudozsesztven- naja Lityeratura Kiadó gondozásá­ban megjelent A Nagy Honvédő Háború és az antifasiszta ellenál­lás költészete című antológia. Mellette fekszik a francia költészet antológiája, Az Ellenállás és költői, amely néhány évvel ezelőtt látott napvilágot Párizsban. A könyv több mint hatszáz oldalas. Lapjain az Ellenállás harcosainak költe­ményei, olyan névtelen szerzők alkotásai, akik a harcban pusztul­tak el, és életük nyomaként mind­össze néhány versort hagytak hátra. Mi kapcsolja össze ezt a két antológiát a humanista eszmé­nyek közösségén túl? Egy olyan vonás, amelyet tolmácsoni, az ol­vasónak közvetíteni talán nehe­zebb, mint a verset egy másik nyelvre lefordítani. E kötetekben olyan művek vannak együtt, ame­lyeket a nagy harc során, a győze­lem igézetében írtak, de olykor még jóval azelőtt, mielőtt a győzel­met kivívhatták volna. Olyan ver­sek ezek, amelyek egykor éppen azzal segítették a történelem ala­kulását, hogy a pillanat remegő érzéseivel telítődtek, később pe­dig a történelem részeivé válván, ahhoz hasonlóan, valamiféle időt­lenség hatja át őket. A tűnő napok lélegzését és szívverését úgy visszaadni, hogy az egy időre teljesen magával ra­gadja az olvasót, a legbonyolul­tabb feladat. Visszatérve a recen- zált antológiához, meg kell jegyez­nem: véleményem szerint értéke abban van, hogy lapjain minden egyes vers megleli a maga helyét a széles ívű, egybeforrott és sok- nemzetiségű arcvonalban; éppen azt a helyet találja meg, ahol von­zása legerősebb, ahol a legköze­lebb kerül azokhoz a hősi napok­hoz, amelyekben megszületett - és mindez felfokozza az olvasó­ra tett hatását. NYIKITA RAZGOVONOV A Pompidou Központban ren­dezett nagy sikerű Párizs-Moszk- va kiállítás után tavaly Moszkvá­ban, a Puskin Múzeum termeiben mutatták be a századelő jelentős orosz, szovjet és francia műalko­tásait. Négy hónap elteltével a Tvorcsesztvo (a Szovjet Képző­művészeti Szövetség havi lapja) kerekasztal-beszélgetésre hívta meg a kiállítás rendezésében részt vett szovjet szakembereket. xxx A komplex-retrospektiv kiállítás egyelőre még ritka újdonság; a Pompidou Központ kezdemé­nyezte a Párizs-New York és a Parizs-Berlin kiállításokat; más, hasonló jelentős rendezvényről nem tudnak a szakemberek. Ke­vés tehát a hasznosítható tapasz­talat. Az ilyen kiállítások feladata: be­Tizennégy jugoszláviai szlovák költő ötven versének magyar vál­tozatát tartalmazza az az antoló­gia, mely Mélyföld címmel az újvi­déki Forum magyar lap- és könyv­kiadó gondozásában látott napvi­lágot a közelmúltban. A versek tolmácsolója csehszlovákiai ma­gyar műfordító, Koncsol László. Bár nem ez az első eset, hogy csehszlovákiai magyar közvetítés­sel jut el szlovák mű a vajdasági magyar olvasókhoz (Michal Ba­binka: Igor nagyra nő, Cséfalvay Eszter fordításában, 1972; Ján Botto: Jánošík halála, Farkas Jenő fordításában, 1976), mégis úgy vélem, nem túlzás azt állítani, hogy a csehszlovákiai magyar iro­dalomnál mozgékonyabb, kiter­jedtebb kapcsolatokkal rendelke­ző irodalmakban is nem minden­napi vállalkozás az ilyen, melynek eredménye ez a könyv. Példamu­tató. Mit sem változtat a lényegen, hogy Koncsol László - amint A fordító utószavában írja - „nem is fölkérésre, hanem egészen spontán, már-már kalandos mó­don“ került kapcsolatba a vajda­sági szlovák költészettel. Az antológia anyagának válo­gatója, az előszó és az egyes költőket bemutató jegyzetek szer­zője Vítázoslav Hronec, aki költő­ként is ott van a gyűjteményben. 1944-ben született, az újvidéki Obzor Kiadó szerkesztője; eddig négy verseskönyve jelent meg, melyekből szerbhorvát és magyar nyelvű válogatás is készült, kriti­káit A poétika nyomában címmel Nemcsak csodálni való, hanem kissé irigylésre méltó is az a fris­seség, az a rugalmasság, amit a kolozsvári Korunk című nagy tekintélyű folyóirat szerkesztői produkálnak. Azon túl, hogy éven­ként megjelentetik a tudományos igényességgel megszerkesztett, keresett publikációvá lett Korunk- évkönyvet, évekkel ezelőtt létre­hozták és rendszeresen működte­tik a maga nemében egyedülálló Korunk Galériát. Most egy újabb figyelemre méltó tettel lepték meg az olvasókat, létrehozták a Korunk Bolyai-díját. A Korunk szerkesztőségi szo­bája egyféle művelődési központja a városnak, minden második szombaton összegyűlik itt a város művészetkedvelő közönsége, hogy részese lehessen annak a szívet melengető aktusnak, amit egy-egy neves romániai képző­művész tárlatának megnyitása je­lent. Erről és a közelmúltban első ízben átadott Bolyai-díjról számol be kitűnő eszmefuttatásában Be- ke György, a kiváló romániai ma­gyar közíró, a bukaresti A hét idei 24. számában, örvendetes jelen­ség, hogy az irodalmi művek mel­lett sorra születtek meg a romániai magyar tudományosság korsza­kos jelentőségű, hiányt pótló, munkára serkentő alkotásai. E tu­dományos művek közül két ki­emelkedő munka Egyed Ákos Fa­mutatni az adott korszak kulturális életének teljes keresztmetszetét az építészet, iparművészet, festé­szet, szobrászat, grafika, zene, irodalom, színház és film legjelen­tősebb alkotásaiból. A moszkvai rendezőknek - no­ha előnyt jelentett számukra, hogy a párizsiak után rendezhették a ki­állítást - sajátos nehézségekkel kellett szembenézniük. A szovjet fővárosban nincs például a mo­dern művészeti alkotások bemuta­tására alkalmas épület. Prokofjev művészettörténész szerint a Pus­kin Múzeum belső tereinek klasz- szicizáló stílusa zavarta a hatást, Pozsarszkaja szerint viszont ép­pen e stílus hátterében érvénye­sült még jobban a bemutatott mű­vek avantgarde jellege. Moszkva ezenkívül többletfeladatokat is vállalt. Például A szovjet képző­művészet 60 éve, a XIX. század adta ki, írt novelláskönyvet, anto­lógiákat állított össze, foglalkozik műfordítással, többször tüntették ki különböző irodalmi díjakkal. Az antológia további szereplői: Juraj Mučaji (1919-1945), Paľo Bohuš (1921), Andrej Ferko (1925), Ján Labáth (1926), Michal Babinka (1927-1974), Pavel Mučaji (1929), Juraj Tušiak (1935), Viera Benkova (1939), Miroslav Demák (1948), Jozef Klátik (1949), Michal Ďuga (1951), Zlatko Benka (1951), Miroslav Dudok (1952). Valamennyien végeztek egye­temet vagy főiskolát, néhányuk a Komenský Egyetem hallgatója volt. Foglalkozásukat tekintve: or­vosok, tanárok, legtöbbjük azon­ban szerkesztőként dolgozik, az Obzor Kiadóban, illetve lapjaiban, a Hlas l’uduban és a Nový život- ban, a Pionieri gyermeklapban, valamint az Újvidéki Rádió szlovák szerkesztőségében. A már nem élőket is beleszámítva: többköte­tes költők, akik közül csaknem mindegyik más irodalmi műfaj mű­velője is. Nem egy munkájuk szerbhorvát, román és magyar nyelven is napvilágot látott; néme­lyikük verseit Szlovákiában is ki­adták. Munkásságukat vagy egy- egy könyvüket olyan díjakkal tün­tették ki Jugoszláviában, mint a köztársasági Neven-díj, Újvidék Októberi-díja, a Mlado pokoljenje díja, a Nový Život díja. Az antológia nagyjából azt az ötven esztendőt fogja át, amely a legerősebb a vajdasági szlovák líra történetében. Ez a fejezet a harmincas évek második felé­lu, város, civilizáció című társada­lomtudományi és Weszely Tibor Bolyai János matematikai mun­kássága című természettudomá­nyi műve. A zsűri e két művön kívül más fontos tudományos munkákat is az érdeklődés előte­rébe állított, ami még inkább hangsúlyozza, hogy - amint Beke György megállapítja - „nem vélet­len jelenség ez a két kitűnő mun­ka, hanem egy mindinkább telje­sedő, magának életjogot követelő tudományosság“ megnyilatko­zása. A romániai magyar kulturális és tudományos életről felfigyeltető megállapításokat tett Gáli Ernő, a díjkiosztó ünnepségen mondott beszédében. Többek között leszö­gezte: „ Kultúránknak, mely szer­ves része Románia szocialista művelődésének, kötelezően nem- zetiség-központúnak kell lennie, ám ez az orientáció csak abban az esetben mentesülhet a színvonal­talan vidékiesség és az elszigete­lődés csapdájától, ha hiteles érté­keket karol fel, ha ígéretes valőrö- ket helyez a ranglétra legfelső fo­kára.“ Noha kicsit „családi jutalom“ félének is mondja (familiáris me­legséggel) a Bolyai-díjat Beke György, a díjnak már most igazi társadalmi súlya van. Milyen is első felének orosz festészete; Pi- casso-müvek szovjet gyűjtemé­nyekben stb. A kiállítás anyaga így bőséges volt - mások szerint ép­penséggel zsúfolt. A rendezők helygondokkal küszködtek (egyébként a tágas Boubourgban is: ott a színházi részlegből szorult ki egy-két díszletterv az előcsar­nokba - sok néző észre sem vette őket); nehézséget okozott az is, hogy a francia magángyüjtők nem mindig a legjelentősebb kért alko­tásokat adták kölcsön; a kiállítás végül is adós maradt a kultúra egyetemességének a művészet egymásba fonódásának érzékel­tetésével. Hazanova művészet történész szerint (ő 1978-ban ka­pott a kiállításra részlegtervezői megbízatást) ennek oka merőben technikai jellegű: a szakembernek egyszerűen nincs kellő jártassá­guk az ilyen komplex kiállítások rendezésében; nem tudják: ho­ben kezdődött, amikor „a versel- gető jugoszláviai szlovákok soka­ságából hirtelen olyan új“ nemze­dék lépett színre, „mely megérde­melte, hogy tagjai, érzelmi attitűd­jük alapján, végre költőnek nevez­hesse az olvasó“, aki „nemcsak tudatos költői cselekvést, hanem lényegében egy új, haladó alkotói irányt is üdvözölhetett“ szövege­ikben. ,,így született meg az or­szágrész modern szlovák költé­szete“ - írja Víťazoslav Hronec. A magyar olvasó tehát már az első, a háborús vajdasági szlovák költőnemzedék művészetéből is kap ízelítőt az antológiában; majd következnek a további nemzedé­kek, negyedikként a legfiatalab­bak, a hetvenes években indulók zárják a sort. A több képzőmű­vész, köztük Jozef Klátik grafikái-. val illusztrált gyűjtemény szép könyv, tartalmában pedig erős. Nem jellemző rá a tematikai sok­rétűség, annál inkább a gondolati mélység. A válogató, a fordító közreműködésével, láthatóan olyan verseket sorolt be, melyek elsősorban a vajdasági szlovák költők létszemléletét tükrözik. Ugyanakkor képet kap az olvasó arról is, hogy milyen magas szin­ten, igényes poétikai módszerek­kel, kifejezési eszközökkel épül­nek a versek. Hasonló kontextu­sokban, mint a csehszlovákiai ma­gyar költészet. „Arról a körül­ményről van itt szó - írja Víťazos­lav Hronec -, hogy a fölsorolt szerzők költői művei egyenlő jog­gal illeszkednek be az egyetemes szlovák költészet, valamint az egyetemes jugoszláv irodalom kontextusába, de közben a maguk külön belső kontextusát, a jugosz­láviai szlovák líra kontextusát is kialakították. BODNÁR GYULA tulajdonképpen a Bolyai-díj? Beke György eképpen jellemezte: „ Anyagi értéke nem ér fel a legki­sebb hivatalos díjakéval sem, lé­nyegében jelképes, mégha olyan kiváló szobrász készítette is az emlék-plakettet, mint Tórös Gá­bor. Ezt a díjat nem jegyzik sem­milyen protokoll-listán. Mégis iz­galmas, kiélezett vita előzte meg a díj kiosztását, kimerítő jellemzé­sek kísérték a zsűritagok szavaza­tait. Érthető ez, hiszen egy majd kétmilliós család közös és nagyon fontos ügye a romániai magyar tudományosságnak az őt méltán megillető ismertség és elismert­ség légkörében való fejlődése. Visszhangjuk támadjon, a szűk szakmán túl is, a társadalomtudo­mányi, természettudományi kuta­tásoknak és szintéziseknek. A megjelenő müvek beíródjanak köztudatunkba is, hathassanak és ezzel gyarapíthassák gondolkodá­sunkat, illetve - a társadalomtudo­mányi, történelembúvárló müvek esetében különösen - megtartó, józan öntudatunkat. Azt a jogos nemzeti érzékenységet és büsz­keséget, amely nem irányul senki ellen, amely szervesen fonódik össze a román nép ugyanilyen vétetésü érzelmeivel. De amely nélkül éppen az együttélés esz­ménye maradna csonka, sorvad­hatna el egyoldalú félszegség- ben. “ (k-s) gyan kell szintetikus egységben bemutatni a különböző műfajokat. Ezt főleg a színházi részleg síny­lette meg: a díszlettervek egy ré­szét a grafikánál kellett bemutatni, a zenét megint másutt és főleg más eszközökkel stb., holott a kü­lönböző műfajok egy-egy korsza­kon belül, sőt egy-egy alkotónál együttesen jelentkeznek. Ezért a szigorú műfaji határok helyett szerencsésebb az időrendiség elve. A kerekasztal-megbeszélés résztvevői összegezve megállapí­tották: a sajátos, enciklopédiasze­rű kiállítást az enciklopédiák eré­nyei és hibái jellemezték. Legfőbb feladatát - egy korszak legjellem­zőbb műalkotásainak bemutatása - nagyrészt teljesítette; óriási kö­zönségsikert aratott; hiányossá­gaival továbbgondolkodásra kész­tetett; fölhívta a figyelmet sok fon­tos részletkérdésre, e kiállítás fe­dezte föl például újra a korai szov­jet filmplakátot is. Közös kiadások értékei A Nagy Honvédő Háború és az antifasiszta ellenállás költészete Kiállítások tapasztalatai A Tvorcsesztvo kerekasztal-beszélgetése A Korunk: Bolyai-díja ÚJ szú 4 1982. VI. 5.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom