Új Szó, 1982. július (35. évfolyam, 154-180. szám)

1982-07-23 / 173. szám, péntek

Karlovy Vary - huszonharmadszor Nem tudom, hány filmfesztivált rendeznek évente a világon - sok köztük a csupán helyi jelentőségű vagy olyan, amely két-három esz­tendő után megszűnik, mert nem igazolja a kezdeményezők művé­szi-üzleti reményeit -, de kétség­telen, hogy a most huszonharma- dik alkalommal megrendezett Kar­lovy Vary-i fesztivál az egyik leg­régibb és legtekintélyesebb film­művészeti seregszemleként él a filmbarátok tudatában. Van azonban ennek a szemlé­nek egy jellegzetes vonása is, amely megkülönbözteti a nagy nyugati seregszemléktől, s ezt leg­inkább azok érzékelik, akik gya­korta járnak különböző fesztiválo­kon. Ez pedig a Karlovy Vary-i találkozónak az a demokratizmu­sa, amelynek szellemében egy­aránt bemutathatják itt alkotásaikat a filmnagyhatalmak és azok az országok is, amelyeknek filmmű­vészete még csak első bátortalan lépéseit tette meg. így érthető, hogy az évek során Karlovy Vary számos filmművészt fedezett fel, s indított el a hírnév útján a világ minden részéről és sok ország filmművészetének éppen az itteni fesztiválokon való bemutatkozás adott lökést további fejlődéséhez. Ez a fesztivál azoknak a filme­seknek a találkozója, akik vallják: a művészet hozzájárulhat a békés és boldog életért folyó harchoz. Ez a gondolat jut kifejezésre a sereg­szemle jelszavában is: A népek közötti nemes kapcsolatokért, a nemzetek tartós barátságáért. Másfél száz film, másfél ezer vendég A múlt héten véget ért filmfesz­tivál méreteit, a két hét alatt látha­tó filmek és az itt megfordult szak­mabeliek számát (csaknem ezerötszáz vendég) tekintve min­den bizonnyal az eddigi legna­gyobb volt. A fesztiválon 47 or­szág 150 filmjét tűzték műsorra; a játékfilmek versenyében 33, az első filmes alkotók versenyében pedig 16 müvet. Milyen is volt ezek után az idei filmfesztivál? Mint minden sereg­szemlén, természetesen ezen is ja A versenyben e filmek skálája meglehetősen széles volt. Erről tanúskodik a fesztivál nagydíjával, a Kristályglóbusszal kitüntetett mexikói alkotás, a Vörös harangok (Mexikó lángokban), a zsűri külön nagydijával és a Lidice rózsái díjjal jutalmazott bolgár film, a Figyel­meztetés és a Harcra fel! című francia mű is, mely az egyik fődíjat kapta. John Reednek a mexikói forra­dalomról írt könyve alapján készült a Vörös harangok első része, melyben Szergej Bondarcsuk szovjet rendező az Emiliano Zapa­ta és Pancho Villa vezette nép felkelését mondja el. A látványos harci jelenetek a kiváló amerikai újságírónak, az 1910-es évek tör­ténelmi eseményei szemtanújá­nak emlékeivel váltakoznak a film­ben. Bondarcsuk a nép felkelését, hősiességét helyezte előtérbe, John Reed a forradalmi mozga­lomnak csak megfigyelője, hogy tapasztalatait majd írásaiban tárja a világ nyilvánossága elé. A mexi- kói-szovjet-olasz közös vállalko­zásban készült mű a kelleténél azonban hosszabbra sikeredett, a vontatottság nem vált a javára. Akárcsak a bolgár filmművészetet képviselő Figyelmeztetésnek sem, mely a világszerte ismert spanyol művész, Juan Antonio Bardem rendezésében c száz évvel ezelőtt született antifasiszta harcos, Geor­gi Dimitrov életét, küldetését dol­gozza fel. Az eredeti dokumen­tum- és híradófelvételek alkalma­zásával készült film néhány emlé­kezetes jelenete Dimitrovot egy­szerű emberként mutatja életének legbonyolultabb szakaszában, az 1932-35-ös években, a Komin­tern sorsdöntő VII. kongresszusa, majd visszapillantva a berlini pro­vokáció, letartóztatása és a lipcsei per idején. Közvetlenül a második világhá­ború előtt, egy katonai középisko­lában játszódik Yves Boisset mű­ve, a Harcra fel! E francia film bepillantást enged az iskola életé­be, melyben lélekölő drill, az önál­ló gondolkodást nem tűrő vasfe­gyelem, hiú katonai despotizmus uralkodik. A rendező erőteljesen ábrázolja a film fiatal hősének tilta­Franco Néró a Vörös harangok újságiró-hősének szerepében voltak gyengébb vagy sikerület­lennek mondható filmek és hiá­nyoltuk az egyszerű, megrázó erejű művészi alkotást is. S bár az eredeti téma, az egyéni szemlélet és a sajátos alkotói stílus is csak elvétve mutatkozott meg, egészé­ben véve mégis élvezhető, de kö­zepes színvonalú munkákat lát­hattunk. Olyan filmeket, amelyek a jobbra, a szebbre törekvő, a tár­sadalmi haladásért, az emberibb életért, az emberhez méltó jogo­kért küzdő egyénekről szóltak. Olyanokat, amelyeknek alkotói fel­emelték szavukat a pusztítás, a rombolás, a háború, az értelmet­len öldöklés, a fasizmus, a fizikai és lelki terror ellen. Félmúlt, régmúlt Az alkotók többségének figyel­me a történelemre irányult, hogy a közeli vagy a távoli múltat meg­idézve segítsék eligazítani a ma emberét napjaink bonyolult való­ságában, s figyelmeztessenek ko­runk aggasztó világeseményeire. Ezeknek az alkotásoknak a jó ré­sze történelemábrázolásában az embert helyezi középpontjába, az emberi cselekedetek, magatartá­sok okát, következményeit mutat­kozását az erőszak ellen. Munkája tulajdonképpen bátor kiállás min­denfajta agresszió ellen, éppúgy, mint Wolfgang Glück Gerber, A di­ák című műve, melyet az első filmesek versenyében az egyik fö- díjjal tüntettek ki. Az osztrák film cselekménye is egy középiskolá­ban játszódik s az alkotás hátteré­ül szintén a fasizmus szolgált. Em­lékezetesen szép film Igor Talan- kin Csillaghullása, melyet az infor­mációs vetítésen mutattak be. A háború csak háttér e lírai film­ben, mely egy sebesült kiskatona ápolónője iránti szerelmét meséli el, balladai hangvételben, Csuh- raj, Kalatozov, Tarkovszkij stílusá­ra emlékeztető formanyelven. Középpontban az erkölcs Általános tetszést keltett a kü­lön nagydíjas csehszlovák film, A segéd, mely Ladislav Ballek kis­regénye alapján Zoro Záhon ren­dezésében készült. Bár a mű cse­lekménye bonyolult időszakban, röviddel a második világháború után egy dél-szlovákiai kisváros­ban játszódik, a történet csupán ürügy arra, hogy az alkotók bizonyos magatartásformákat, jellemeket mutassanak be, a pénzharácsoló, csak az anyagi javakat hajszoló életelvet és a becsületes életmó­dot. Egy művészházaspár hétköz­napjai állnak Alekszandr Pankra­tov szovjet debütáló rendező mü­vének középpontjában. A művész feleségének portréja című fődíjas film alkotója kétféle életszemléle­tet elénk tárva az élet értelméről és lehetséges útjairól szól. Hason­ló feladatra vállalkozott Böször­ményi Géza, a Szívzűr című ma­gyar film rendezője is, aki viszont egy fiatal orvos és felesége pálya­kezdését ábrázolva groteszk hangvételben valódi gondokra mutat rá, például arra, hová vezet az ideálok, az álmok feladása s pénzszerzéssel való felcserélé­se. Hasonlóképpen keserű-mulat­ságos film az amerikai Négy év­szák is, Alan Aida munkája, mely három házaspár szórakozásait, hétvégi kirándulásait nyomon kö­vetve félreértett kapcsolatairól, a házasság megszokásairól, üres pillanatairól szól. Említést érdemel az amerikai Mark Rydell három Oscar-díjjal ki­tüntetett Az Arany-tónál című pro­dukciója is, mely kissé érzelgős történetben az emberi kapcsolatok szépségéről, az élet értelméről, a boldogságról vall. Henry Fonda remek játékával a színészi alakí­tás egyik díját érdemelte ki. Gyöt­rődve keresi az élet értelmét a len­gyel versenyfilm, a Kisebb égbolt főhőse is. Janusz Morgenstern tragédiába torkolló müvén, az áb­rázolt életérzésen ugyan vitatkoz­ni lehet, de az alkotás kétségtele­nül érdekes, művészileg izgalmas. Emlékezetes az osztrák verseny­film is, az Egy kicsit meghalni; Mansur Madavi rendező egy idős ember hiábavaló, tragikus küzdel­mét mondja el, amelyet az aggas­tyán a házát spekulációs célból lebontó tulajdonos ellen folytat. Nagyszerűen valósul meg az alko­tásban a mondanivaló és a művé­szi forma egysége éppúgy, mint a kanadaiak Átlépni a küszöböt című filmjében, melyben müszív- beültetést láthatunk. Richard Pearce rendező valóban elgondol­koztató, izgalmas filmet készített Donald Sutherland főszereplésé­vel (a színészi alakítás másik dí­ja), hiszen felveti mindazt a tudo­mányos és etikai kérdést, melyek napjainkban sokakat foglalkoz­tatnak. önéletrajzi elemeket tartalmaz Ingrid Thulin, az ismert svéd szí­nésznő Kettévált égbolt című munkája, mely valóban szép film. Egy serdülő lány a történet hőse, aki alkoholista apjától, szülei zilált házasságától, a brutalitás látvá­nyától szenved, de egy napon fel­fedezi, hogy házukon-falujukon túl egy tágabb. világ is létezik, mely hívja őt. S végül a fesztivál egyik legnagyobb művészi élménye, a Carlos Saura rendezte Vérnász, melyet a zsűri két különdíjjal is jutalmazott. A rendező Federico Garcia Lorca ismert drámájának balettváltozatát alkalmazta filmre Antonio Gades koreográfiájában, bemutatva a műhelymunkát, az előadás születését és a főpróbát. A madridi balett táncosainak köz­reműködésével készült alkotás­ban a tánc, a zene, a filmképek harmonikus egységbe fonódva a kompozíciót plasztikussá és iga­zi remekművé teszik. Az idei fesztivál rangját olyan neves filmművész-egyéniségek jelenléte emelte, mint Giuseppe de Santis, Szergej Bondarcsuk, Franco Nero, Carlos Saura, Ingrid Thulin, Senta Berger, Michael Verhoeven, Jurij Ozerov, Ljudmila Szaveljeva, Barbara Brylska, Juan Antonio Bardem, Lev Kulidzsanov, Jerzy Kawalerowicz, Irina Szkob- ceva, Franklin Schaffner, Halász Judit, Ion Popescu-Gopo, Szta- nyiszlav Rosztockij és még sokan mások. S ha majd visszagondo­lunk erre a fesztiválra, rajtuk és néhány művészi élményen kívül elsősorban az itt felvonultatott fil­mek becsületessége, elkötelezett humanizmusa marad meg emlé­kezetünkben, hiszen a látott alko­tások az emberiség haladásának, a népek közötti jobb megértésnek és közeledésnek az ügyét kíván­ják szolgálni. TÖLGYESSY MÁRIA Színészek és szerepek Egy MATESZ-évad örömei Az előadáson felgördülő füg­göny választja el a lehetőséget a megvalósulástól. Az adott pilla­natban színpadra lépő színésznél összpontosulnak a kifejezési esz­közök. A szerep külsőségei alatt kell, hogy ott lüktessen az érzelem és értelem irányította játék. A sze­repet a színészi játék egy másik rétege helyzi az előadott dráma társadalmi szerkezetébe. Ez a legszebb színházi pillanatokban egymástól elválaszthatatlan ele­mekből álló vegyületként, egy új anyagi formaként és tartalomként születik meg a színpadon. Olykor a színházi alkotás folyamatán kí­vüli élete is a színpadra kíséri a színészt, s játéka a tehetség - tudás - szerep hármaskapcsola­ton kívüli dolgokat is hordoz; élet- tapasztalatot, magánemberi vívó­dásokat, tudatosított vagy lappan­gó betegséget, évekig tartó mellő­Ferenczy Anna érdemes művész (Gyökeres György felvétele) zést, vagy éppen igényes alkotói szemléletből fakadó összeütközé­seket. (KENOTAFIOSZ) Dráfi Mátyás­nak megadatott az a lehetőség, ami a színésznek ritkán adatik meg: egy óhaj, bizonyos feszült­ség hatását csökkenthétté. Vissza­tért. Bárcsak megnyugtatóbban ír­hatnám: a színház tért vissza hoz­zá. Bármennyire is felemelő érzés volt részese lenni ennek a szín­háztörténeti pillanatnak, megdöb­bentett. (Vagy rádöbbentett?) Szocialista nemzetiségi kutúránk- ban túltengenének a Dráfi-léptékű tehetségek, hogy akár egyetlen évadra is nélkülözhetnénk őket? A pillanat feljethetetlen; Ivan Bukov- čan Fatamorgána-jának írói lag és rendezői leg exponált jelenetében egy lépcsősor tetején kinyíló ajtó­ban, a szerep misztikumával meg­határozott külsőségek között meg­jelenik Kenotaf.osz. A szempillan- tásnyi meglepetésből ocsúdva, percekig tartó tapsba tör ki a kö­zönség évadokon át sűrűsödött feszültsége. Ez az ünneplés Dráfi Mátyás pályájának feltehetőleg legnehezebb szakaszát zárja le, hiszen a színész akkor ember iga­zán, ha minden alkotói percét sze­repeinek, a játéknak szentelheti. Dráfi Mátyás pedig színésznek született. Kenotafiosz utópisztikus rendteremtése helyett, ő maga is értelem és érzelem szülte gondo­latokkal akarja jobbá tenni a vi­lágot. (BOLYAI) Csendes László Ko­csis István monodrámájának egyik jelenetében a függönnyel játszik - küzd miközben színészi pá­lyájának leghűségesebb rekvizi- tuma nyer embernyi erőt. Két évti­zed önégető jelenléte a színház­ban, és az idei évad színészi pró­batételt, önmegmérettetést is je­lentett. Önkéntelenül is eszébe jut a nézőnek, hogy mennyit kell és mennyit lehet vállalnia a színész­nek. S ha vállal, ha bátor es társa­kat keres á megméretéshez, mennyit vállal, mennyit akar vállal- mi egyéniségéből színháza? A társadalmi vállalások idején ezek a nekilendülések teljében vannak az önmagukat felülmúlni akarók tettvágyával. Mi is lehet más ilyen szociális közegben a művész és a művészeti intéz­mény fetadata? Szónoki kérdés, amelyre a tett választ, a tétlen­ség félreállást jelent. A színész játszani szeretne, tehetségét a színésztársak, a dramaturg, a rendező szellemi erejével ötvöz­ni. S ha nincs lehetőség, keresi - akár saját tekintélyének kockáz­tatásával is. Csendes László ön­magát kereste és találta meg Bo­lyai alakjában. Színészi pályájá­nak időszámítása változott ,,bo- lyai-előttire“ és „bolyai-utánira“. Egyéniségét állította a nézők elé, színészi képességeit vetkőztette pőrére, hogy megmutassa nekünk a ,,semmi sem hiába“ vezérelvét (BENEDEK) Kovács József másodszor találkozott Örkénnyel. Tót Lajos, falusi tűzoltóparancs­nok után, Benedek a kétbalkezes, kontár gázszerelő következett. A Tótékban zajlik az alábbi párbe­széd: „Mariska: Háromba vágtad, édes jó Lajosom? Tót: Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam. Talán nem jól tettem?“ Felejthetetlen, ahogy Kovács Jó­zsef, közel egy évtizede feltette ezt a kérdést. Tőlünk is kérdezte, mert tudatára ébredt, hogy kisem­berként is lázadhat a maga mód­ján a fasizmus, a léleknyomorítás, a hétköznapok terrorja ellen. Igaz, hogy a margóvágó nem mindig a legjobb fegyver, de vannak hely­zetek, amikor a kiúttalanság az anarchikus cselekedetekből is hő­si tettet csinál. A Kulcskeresők Benedekjének szerepében örökké tettvágytól égő, dilettáns gázszerelőként mu­tatta meg egy másik mentalitás veszélyét. Ez a figura Kovács Jó­zsef megformálásában egyformán méltatlankodott, ha kifelé, ha befe­lé nem nyílott az ajtó. Szolgálat­készsége tolakodó, kedvessége idegesítő volt. Elmond egy mon­datot, amely a benedekek társadal­mi veszélyességéről szól: „Segítünk, ahogy tudunk.“ Emlékszem, hogy itt a hangsúlyt az első szóra he­lyezte, utána egyetlen sóhajjá vál­toztatta a mondat második részét. Az ő Benedeke szinte követelte a nézőtől, hogy lábatlankodását, kétbalkezesšégét, ügyetlenségét elítélje, s benne megtagadja a be- leérzés képességét sem birtokló dilettantizmust. (CSELÉDLÁNY) Ferenczy An­na idén érdemes művész címet kapott. A Faluszínház társulatánál Moliere Dandin Györgyében kap­ta, első szerepét, a Cselédlányt. Azóta számtalan kisebb-nagyobb, színészi alkatának megfelelő és nem megfelelő szerepet játszott. Egyéniségének jellemzője, hogy minden méltánytalanságért magát hibáztatja. Egyik beszélgetésünk alkalmával mondta: - A rossz-szán­dékú gáncsoskodás után is azon gondolkodtam, miért nem láttam meg a kinyúló lábat. - Végtelen türelemmel viseltet a színészi pá­lya iránt. így játszhatta el Móricz Zsigmond Kismadarában a fősze­repet, Schiller Ármány és szerel­mében Miller Lujzát, de így alakí­tott epizódszerepet is Arbuzov Tá- nyájában, az Öregasszonyt. Nem az ő hibája, hogy a legutóbbi évek­ben alig kapott igazi főszerepet. Személyében egy olyan művészt tisztelt meg a köztársasági elnök az érdemes művész címmel, aki pályafutásának minden időszaká­ban a művészi hűség és alázat elkötelezettje volt, s ma is megma­radt olyan tisztának, mint amilyen annak idején volt, gerencséri lány­korában. Ez a tisztásága és nagy tehetsége sugárzik át alakításain DUSZA ISTVÁN ÚJ szú 6 1982. VII. 23.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom