Új Szó, 1982. június (35. évfolyam, 128-153. szám)

1982-06-21 / 145. szám, hétfő

A LATO EMBER László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról Rozsgyesztvenszkij ötvenéves A Szovjetunióban az ötve­nes években jelentkezett egy új költőnemzedék, melynek munkásságát olyan nevek jel­lemzik, mint Bella Ahmadulina, Jevgenyij Jevtusenko, Vlagyi­mir Cibin, Andrej Voznye- szenszkij és Robert Rozs­gyesztvenszkij. Fellépésükkel új fejezet nyílt a szovjet költé­szet történetében. Mondaniva­lójuk újszerűsége, egyéni hangvétele, filozofikus elmé- lyültsége, kifejezési eszközeik, műfaji sokrétűségük, gyakran rendhagyó versformáik a leg­jobb hagyományok folytatói­ként fémjelezték alkotásaikat. Ennek a költönemzedéknek egyik legizmosabb tehetsége, legsokoldalúbb egyénisége Rozsgyesztvenszkij. Robert Ivanovics Rozs­gyesztvenszkij 1932. június 20-án született az altáji Koszi- ha faluban. Kilencéves volt, amikor kezdetét vette a Nagy Honvédő Háború. Szülei azon­nal a frontra mentek, a gyer­mek Rozsgyesztvenszkij pedig állami gyermekotthonba került. Ez a megrázkódtatás inspirálta őt első verseinek megírására, melyek az. Omszkaja Pravda című újságban láttak napvi­lágot. 1956-ban fejezte be tanul­mányait a Moszkvai Irodalmi Intézetben, de költeményei, melyek új színt jelentettek a szovjet költészet palettáján, már 1950 óta megjelentek kü­lönféle lapokban Költészete egyre erőteljesebb lett és egy igen nehéz műfaj, a lírai publi­cisztika felé orientálódott. Ne­gyedszázados alkotó tevé­kenysége során több mint har­minc kötete látott napvilágot. Közülük a legjelentősebbek a Lakatlan szigetek, az Aján­lás, A szív radarja, a Húsz év alatt, az Ünnep elótt, a Hatal­mas ég és A város hangja című kötetei. Témaválasztása sokrétű, s leggyakoribb ihletői az olvasóival való találkozá­sok, valamint azok a benyomá­sok, melyeket hazai és külföldi utazásai során szerzett. De nemcsak a jelen ihlette meg őt, hanem a múlt és a jövő is. A múlt eseményei közül első­sorban a háború, az esztelen vérontás, a humanizmus sár- bataposása. Egyik legszebb költeménye a Rekviem, melyet az elesett hősök emlékének szentelt. Háborúellenes a ki­csengése a Levél a XXX. szá­zadba című költeményének is, melyben a költő összehasonlít­ja korunkat a jövővel, azzal a korral, amely ezer esztendő múlva köszönt a világra. Eb­ben az utódainknak szánt üze­netben a költő szól korunk vív­mányairól, nagy sikereiről, de kudarcairól is és annak a meg­győződésének ad kifejezést, hogy korunk emberének erköl­csi kvalitásai utódainkban fog­nak a legteljesebb mértékben kibontakozni. Mindkét említett költemény filozofikus töltésű és a költő humanizmusának, em- berszeretetének és emberfél­tésének művészi kifejezése. Rozsgyesztvenszkij a legkü­lönfélébb költői eszközök, dí­szítőelemek felhasználásával fokozza mondanivalójának az érzelmekre gyakorolt hatását. Sok költeménye szinte vitajel- legű, mintha a költő és olvasó­ja vitázna az igazság védelmé­ről, a hamisság tűrhetetlensé- géről, korunk égető problémái­nak lehetséges megoldási mó­dozatairól. Költészete egyre inkább ki­teljesedik. Nem mindennapi te­hetségének köszönhető, hogy egyre sikeresebben képes összekovácsolni a harcos, el­kötelezett publicisztikát a sok eredetiséget mutató lírájával. Kérlelhetetlen bírálója az ál­szenteskedésnek, a kishitű­ségnek és a kispolgári csala­fintaságoknak. Mindennemű interperszonális kapcsolatot csakis az őszinteség, a nyílt­ság alapján tud elképzelni. A hatvanas évek közepe óta fontos helyet foglalnak el Rozsgyesztvenszkij költésze­tében a szerelmi líra témaköré­nek szentelt alkotások is. E szerelmi líra is - Rozs­gyesztvenszkij felfogásában - az interperszonális kapcsola­tok helyes értelmezésére hívja fel a figyelmet; arra, hogy a szerelem soha nem lehet felelőtlen, s az út az igazi sze­relemig soha nem könnyű, hi­szen csak az igazi s'zerelem adhatja meg az ember életé­nek valódi értelmét. Ezeket a gondolatoka fejezik ki azok a költeményei is, melyek 1977- ben a Minden a szerelemmel kezdődik című kötetében jutot­tak el az olvasókhoz, és lelkes fogadtatásra találtak. Rozs­gyesztvenszkij sokoldalúságá­ra jellemző, hogy a költemé­nyeken kívül dalszövegeket is ír, számos kitűnő fordítást ké­szített a Szovjetunió népeinek költészetéből, de írt már több filmforgatókönyvet is, külföldi utazásai során szerzett élmé­nyeit, benyomásait pedig az És nincs vége a földkerekség­nek. .. című útikönyvében tette közzé. Sajátos hangvételű költé­szete megtalálta az utat a köl­tészet kedvelői felé szerte a vi­lágon. Költeményeit egyaránt ismerik a szocialista és a kapi­talista világ országaiban. Szá­mos költeményét magyar nyelvre is átültették, s az oro­szul nem beszélő magyar olva­sók is már több Rozsgyeszt­venszkij fordításkötetnek ör­vendhettek. Mindenkori ars- poeticá-ja: „Elgondolkodni az élet adta problémákon és arról írni, ami a fő - a mindennemű rossz elleni harcról“. SÁGI TÓTH TIBOR ÚJ KÖNYVEK Rudolf Jaáík: A KRISTÁLYVIZÜ FOLYÓ PARTJÁN A Kiszuca-vidék kopár hegyol­dalain nyomorban, szellemi sötét­ségben, reménytelenül tengődil- a nép. Mozdulatlanul, állóvízszerí itt az élet egészen addig, míg meg nem jelenik a színen Stefan, az Ostravát járt, üldözött forradalmár. Štefan mozgásba hozza a vidéket, az irtványokat is, éhségtüntetést szervez, s meghurcoltatása árán is kiharcolja az éhezőknek a ke­nyeret. Jašík írásművészetét a lí­rai hangvétel s a fény és árnyék váltakozása jellemzi. Sötét szí­nekkel rajzolja meg a kiszucai szegények ma már elképzelhetet­len nyomorát, vérforraló alázatos­ságát s a kiváltságosok korlátlan hatalmát és erkölcsi züllöttségét, de felvetíti a jövő tisztultabb vilá­gát is, és a regény nyomasztó alaphangulatát Stefan és Mária szerelmének derűsebb színeivel oldja fel. Ján Johanides: LETAGADOTT VARJAK Ján Johanides új könyve mo­dern regényírói eszközökkel meg­írt „termelési regény“. A realista témát -egy dél-szlovákiai vegyi üzem termelési problémáit s az üzem életébe beépülő egyéni sor­sokat) a modern regény eszközei (a belső monológ mint cselek­mény, a részleteket kimerevítő le­írások, a fokozott lélektani igény stb.) szokatlan síkba emelik, sej­telmessé teszik. A tárgyak és tör­ténések ebben a képlékeny világ­ban túlmutatnak önmagukon, jel­képesekké válnak: a vegyi üzem füstjétől elpusztuló varjak a pusz­tuló élővilág jelképei, az elpusztult varjakat előbb „beismerő“, ké­sőbb „letagadó“ üzemi mérnök saját gyávaságunk tehetetlensé­günk és önzésünk riasztó szimbó­luma. Juhász Ferenc egyik írásában ,,Látó Ember“-nek mondja László Gyulát, a neves magyarországi ré­gészprofesszort. Vajon valóban természetfeletti képességekre, netán foggal-születésre lenne ah­hoz szükség, hogy a földben meg­maradt törmelékek alapján „láttat­hassuk“ a régmúlt idők emberé­nek életét: hétköznapjait, ünnepe­it? Nem költői túlzás e megtisztelő cím? Ha megviszgáljuk a közel­múlt (vagy olykor napjaink) régé­szeti kiállításait, ismeretterjesztő kiadványait, azt kell mondanunk, hogy - sajnos! - nem. Úgy tűnik ugyanis, hogy régészeink többsé­ge valami nő szakmai aranyköd- ben lebegve nem képes mások számára is láttatni az egykori - legjobb tudásunk szerint re­konstruálható - valóságot! (Kér­dés persze, vajon ők maguk „lát­ják-e“). A vitrinekben, tükrök kö­zött és bársonyra helyezve az egykori használati eszközök (vagy akár az ékszerek!) semmit nem mondanak egykori rendeltetésük­ről. Ez a kiállítási mód látványos, előkelösködő, megszokott, nem igényel túl sok munkát - hát miért ne dolgoznánk e sablonokkal?! Holott sokkal többet jelentene (vállalva természetesen a tévedé­sek kockázatát is!), ha a konkrét anyagra támaszkodva, akár - hor- ribile dictu! - a fantáziát is elen­gedve megpróbálnánk szóra bírni, „életre kelteni“ a néma emlé­keket. Nem egyszerű feladat ez! Lász­ló Gyula szokta mondogatni egye­temi előadásain, hogy képzeljünk el egy mai embert (akár őt), vajon mi maradna belőle egy évezred múlva, ha így, ahogy van, eltemet­nék? Csupasz csontjain kívül talán valami aprópénz, karórájából egy rozsdafolt, műanyag cipőtalpa, ru­hájának gombjai... Szóval nem sok. És most ezek alapján tessék mondani valamit az elhantoltról! „ Szegény koldus volt az istenad­ta“ - legyintenének rá a régészek. Pedig lehet, hogy könyveket írt, képeket festett, szobrot faragott, szerette a szép verseket... Mind­ez - úgy látszik - örökre elve­szett. A hasonlat persze sántít kissé, mivel inkább az egyedi megraga­dásának a szakmai nehézségeire utal, holott az archeológia manap­ság azzal is megelégedhet, ha az általánosabb törvényszerűségek­re némi fényt deríthet (pl. valami­kor gazdag „útravalóval“ látták el az elhunytat, manapság ilyesmit már nemigen tesznek a sírba - te­hát a leletkörülmények alapján nyilvánvaló a hitvilágban bekövet­kezett változás stb.). Itt már vala­mivel jobb a helyzet, de tudásunk- nincs mese: be kell ezt ismerni- meglehetősen szegényes. Ren­geteget tudunk persze, ám ez az egykori valóságnak csak igen ap­rócska töredéke, mégis szinte fel­becsülhetetlenül több, mint amit tudtunk mondjuk száz esztendővel korábban! Épp ezért vállalkozha­tott (no meg ,,látó“-gondolkodó munkamódszerének, képzőművé­szeti jártasságának köszönhető­en) László Gyula arra, hogy ötven rajzban bemutassa honfoglaló eleink mindennapjait. Lassan negyven éve, hogy megjelent korszakalkotó munkája, A honfoglaló magyar nép élete. Nos, az idén ennek a hatalmas kísérletnek egy gyermekeknek szánt rajzos változatát bocsátotta a nyilvánosság elé. Mi is ez valójá­ban? Olvassuk el, hogy ír róla a legilletékesebb, a szerző: ,,Az, aki ennek a könyvnek a képeit megrajzolta, régész, de egyúttal elvégezte a Képzőművészeti Főis­kolát is. Nem kellett mással meg­rajzoltatnia elképzeléseit, hanem maga látott neki a munkának. A következő lapokon bemutatja rajzaival a régi magyarok mondáit, hitvilágát, rövidre fogva beszél a történelemről, és részletesen elénk tárja a mindennapi életet. Természetesen nem szabad azt hinnünk, hogy most már mindent tudunk eleinkről! Éppen ezért a képekhez írt szövegében a szer­ző elmondja, hogy mit, miért raj­zolt úgy: mi az, amit biztosan tu­dunk, mi az, amit csak sejtünk, vagy éppenséggel csak elképze­lünk“. Egy korszak mindennapjainak a kisszámú régészeti lelet, egyko­rú híradások, néprajzi párhuza­mok alapján létrehozott szubjektív rekonstrukcióját veheti hát kézbe az érdeklődő. LISZKA JÓZSEF A Koreai NDK fővárosa, Phen- jan szívében nemrég nyitotta meg kapuit a Tanulmányi Központ. A százezer négyzetméternyi te­rületen fekvő épület belső beren­dezése mindenben az idelátoga­tók tájékoztatását, kiszolgálását segíti elő. Több mint 600 terme - kutató - és tanulószobák, elő­adócsarnokok, pihenőhelyek - kö­zül a könyvtár foglalja el a legna­gyobb helyet. 30 millió kötetes állománya jól szolgálja az ismere­tek gyarapítását. Korszerű, távve­zérléses lifték szállítják a kívánt köteteket az olvasóhoz, az olvasó­termekbe. A Tanulmányi Központban rendszeresen tartanak előadáso­kat, amelyek időpontját, témáját a rádió, a televízió, a napilapok idejében közük, hogy az egész országból minél többen részt ve­hessenek ezeken. A „kérdezz-fe- lelek“ szobákban, ahol kiváló tu­dósok és gyakorlati szakemberek állnak a nagyközönség rendelke­zésére, minden kérdésre választ kaphatnak az érdeklődők. Százéves a gyomai Kner- nyomda. 1882. június közepén nyitotta meg a fiatal könyvkötő, Kner Izidor tipográfiai műhelyét a városban. Vállalkozása kezdet­ben lassan indult fejlődésnek. Naptárak, üzleti nyomtatványok, s a kor talán legjellegzetesebb nyomtatványai, a báli meghívók készültek a nyomdának először otthont adó parasztházban. Két évtized után meghódította a könyvbarátok táborát. Ebben a tipográfusi műhelyben gondoz­ták Balázs Béla, Lesznai Anna, Lukács György, Kosztolányi De­zső és Szabó Lőrincz könyveit. A családi nyomda e század tízes éveiben ismét megújult. Ekkor Kner Imre és Kozma Lajos szövet­ségre lépésével a magyarországi könyvművészet leghaladóbb ha­gyományai éledtek újjá. Ma a Kner nevet viselő gyomai nyomda Ma­gyarország második legnagyobb nyomdaüzeme. (BUDAPRESS - KCNA) Nyaralás könyvvel? Az elmúlt néhány nap hűvö­sebb időjárása juttatta eszembe ezt az örökzöld témát. A könyvet jóízléssel népszerűsítő reklám- szövegek is felfedezték ennek a fontosságát, s olykor felhívják a nyaralni készülők figyelmét az egyetemes kultúra e legmaradan­dóbb vívmányára. Nem erről aka­rok most szólni, hiszen aki szeret olvasni, az a nyaralását sem tudja könyv nélkül elképzelni. A magam példájából kiindulva teszem ehhez hozzá, hogy hacsak formálisan is, de becsomagol utazó bőröndjébe egy-két kötet könyvet. Évről évre így cselekszem, még akkor is, ha sokéves önismeretem sugallja: „Úgysem fogsz belenézni.“ Rendszerint a nyaralás helyszínén jut eszébe az embernek, hogy a megszokott életmódjától eltérő tevékenységbe kezdjen. Jóma­gam bárhová is vetődöm, igyek­szem megkeresni az első halastó­nak kinevezett pocsolyát, hogy leg­alább dekákkal csökkentsem ki­lókra menő súlyfölöslegemet. Külföldön pedig megszáll vala­mi kimondhatatlan látásvágy, ami fölösleges időtöltéssé degradálja néhány napra az olvasást. Ennél olykor érdekesebb a látszólag cél­talan utcai kószálás is, mert nem én vagyok az első, aki elhiszi az okosabbaknak, hogy egy orszá­got, a benne élőket leginkább az utcán lehet megismerni. Feltéve, ha az ember nem jár becsukott szemmel. Különösebben nem hangsúlyozva a városok, a falvak architektúrájának érdekességet mindig kínáló tárgyi valóságát, és a tájak emberek gondolkodását, jellemét meghatározó sajátossá­gait. Nem akarok én a nyári olvasás ellen ágálni. Csupán arra szeret­ném felhívni a figyelmet, hogy az üdülés, a nyaralás, a nem kevés összegbe kerülő turistaút csak kényszerhelyzetben (hosszú uta­zás, tengerparti borús idő) legyen alkalom az olvasásra. Bár egy több órás utazás lehet egy más nyelvet beszélő útitárs megisme­résének az alkalma is. Érdekes önvizsgálatra késztethet, hogy egy általam nem beszélt nyelvet bitorló emberrel miként tudok kommunikálni, kapcsolatot terem­teni Persze, ha arra gondolok, hogy anyanyelvi közegben is mennyire panganak emberi kap­csolataink, akkor újra a könyvet ajánlhatom a legjobb útitársnak. Bár az utazás - tapasztalataim szerint - jó irányban változtatja meg az embert. Különösen egy országból, vidékről, városból szár­mazó turisták üdvözlik egymást kitörő lelkesedéssel egy-egy távo­labbi országban. Sőt, távol az ott­honunktól mintha a tudat alatt sej­tett kiszolgáltatottságunk segítő­kész gesztusokban kompenzá­lódna. így is fennáll a veszélye annak, hogy a rosszul szervezett progra­mokból álló turistautat unalmas­nak érezzük. Ekkor újra előkerül­het a könyv, de csak mint pótlóla­gos cselekvés. Hogy miért mondom ezt ilyen nyílt és leplezetlen őszinteséggel? Meggyőződésem, hogy aki egész évben nem vett könyvet a kezébe, az a nyaralás ideje alatt sem igyekszik olvasni. Aki pedig rend­szeresen olvas, annak falrahányt borsó az intelmem. Kijőve a part­ra, víztől csöpögő hajjal is a könyv fölé hasal. Mások pedig egy-egy útikönyvvel kezükben bóklásznak ismeretlen városok történelmi mű­emlékei között. Vagyis: „minden zsák megtalálja a maga foltját“. DUSZA ISTVÁN HÍREK ÚJ szú 4 1982. VI. 21.

Next

/
Oldalképek
Tartalom