Új Szó, 1982. június (35. évfolyam, 128-153. szám)

1982-06-18 / 143. szám, péntek

KI OLVASSA A NÉVTELEN LEVELEKET? Bemutató a MATESZ Thália Színpadán ,,Röviddel a zenekari bevezetés kezdete után a közönség egy része szelíd tiltakozásba fogott a zene ellen. A zűrzavar megkétszereződött, amikor a közönség másik része a tüntetők ellen fordult. A zaj olyan fülsüketítővé vált, hogy a zenéből alig lehetett egy hangot is hallani. Gyagilev meggyújtatta a lámpákat, hogy a behívott rendőrök kidobjanak néhányat a legádázabb támadók közül. De amint a fény ismét kialudt, újult erővel tört ki a pokoli lárma; s tartott egészen a balett végéig. “ ,,Az áldozati tánc végén az egész közönség talpra ugrott és éljenzett Tömeg özönlött a színfalak mögé. Ismeretlen váltakra emeltek és vittek ki az utcára a Szentháromság térig Bármennyire is szerettem volna erre választ kapni Klimits Lajos kétrészes Névtelen komédia cimü vígjátékából, nem sikerült. De ez még nem lenne baj, ha legalább a témával kapcsolatos más alap­vető kérdésekre választ adna a darab. Ki ír névtelen leveleket? Miről írja ezeket? Miért nem meri aláírni a nevét? Mindig igazat ír­nak bennük? Azt pedig, hogy mi­lyen társadalmi lét készteti (e ko­média szerint eléggé gyakran és általános érvénnyel) az embereket névtelen levelek írására, csupán bölcsészdoktori értekezésekből tudhatom meg. Nincs szándékom­ban funkciójától idegen dolgokat számon kérni egy vígjátéktól. Azonban joggal elvárható az e műfajban íródó daraboktól, hogy a cseh, a szlovák és a magyar irodalomban (eléggé nem hangsú­lyozható módon) világirodalmi rangú szatirikus müvek hagyomá­nyait kövesse. Hiszen, ha visszás társadalmi jelenségeket a humor ,,tréfát nem ismerő“ fegyverével akarunk a színpadi reflektorok fé­nyébe helyezni, akkor aligha lehet figyelmen kívül hagyni irodalmaink haladó hagyományait. Lehet, hogy túlságosan magas­ra helyezem a mércét egy új szín­padi szerző bemutatott első da­rabjával szemben. Ez a mérce azonban elsősorban szemléleti, és csak másodsorban minőségi. Vagyis a drámai hagyományok - a szatirikus színház - bennünket mindkét (csehszlovák és magyar) kultúraalkotó irodalom irányából érkező szemléletének (ma divatos fogalommal: világlátásnak) a mér­céje. Úgy tűnik föl, hogy Klimits Lajos Névtelen komédiája a mindenkori Kisembert (aki a huszadik század történelmi kataklizmáinak „bizo­nyítási eljárása“ szerint sem azo­nos a kispolgárral, jelleme még kevésbé a kispolgárisággal) ön­magával szemben szeretné meg­védeni. Pedig a hašeki söröskor­sóból kinövő Švejktôl az Örkényi papírdobozból lázadó Tóth Lajosig megszületett vígjátéki hősök sora bizonyította, hogy a Kisembert nem önmagától kell megvédeni, illetve egyáltalán kell-e védeni. Ráadásul, ha egy okozat (név­telen levél) okként (azért gyengék a kisemberek, mert névtelen leve­leket írnak) kerül egy vígjáték kö­zéppontjába, akkor el kellene hin­nünk, hogy nagyon is bántó társa­dalmi jelenséggel állunk szemben. Csakhát a névtelen leveleknek eléggé közismert a sorsuk: sze­métkosár. Ha mégsem, akkor ese­tenként az igazságmagva olyan erejű, hogy a címzett felfigyel rá és utánajár. Ha már a névtelen levél­Az előző évekhez hasonlóan az idén is megrendezik a Bratislavai Kulturális Nyár elnevezésű ese­ménysorozatot. A rendezők- a Fővárosi Nemzeti Bizottság, valamint az I—IV. városkerületi nemzeti bizottságok kulturális osz­tálya - gondoskodtak róla, hogy a főváros lakossága és a Bratisla- vába látogató turisták ezrei nyáron se legyenek híján a közművelő­dést és a szórakozást szolgáló kulturális rendezvényeknek. A kul­turális nyár dramaturgiai tervét egyébként a Fővárosi Művelődési Otthon dolgozta ki, mely arra töre­kedett, hogy a nyári program mű­fajilag minél sokrétűbb, színesebb legyen. Az érdeklődők részt ve­hetnek majd színházi előadáso­kon, zenés irodalmi műsorokon, folklóregyüttesek fellépésein, a légkülönbözőbb témákról szóló előadásokon, filmbemutatókon, ki­állításokon, s hallgathatnak szim­fonikus, kamara-, orgona- és egyéb hangversenyeket, honis­mereti kirándulásokon vehetnek részt és így tovább. Az esemény- sorozat nagyszabású voltáról ta­núskodik, hogy a kulturális nyár rendezvényeinek megszervezé­sében több mint tizenöt intézmény- köztük a Bratislavai Tájékoztatá­si és Propaganda Szolgálat, a Csehszlovák-Szovjet Baráti szindróma növekedett vígjátéki té­mává, akkor azt lehetett volna megmutatni, ami mindezt megter- mi - feltéve, ha van ilyen társadal­mi talaj. Mert aligha lehet általáno­sítani, hogy társadalmunkban akár késztetés, akár termőtalaj segíte­né a névtelen levelek szaporo­dását. A Névtelen komédia egyéb tár­gyalt „társadalmi jelenségeiről (házastársi hűtlenség, a portások hatalmi-komplexusa, pedagógus pálya feminin magánya, alkoholiz­mus) csupán azért nem szólok, mert a fentiek mindezt elnyomják. Végül is minek arra szót veszte­getni, ami dramaturgiailag tisztá­zatlan maradt. Például: milyen ha­talmat (hatóságot) képviselt a por­tás? Csakugyan pedagógus-e az üdülőbe érkező két vénlány, mert érkezik egy az ellenkezőjét közlő névtelen telefon, amelyet ez a por­tás elfelejt kivizsgálni? Ráadásul ez a két tanítónő-féle minden női praktikát latbavet, hogy férfit sze­rezzen. Aligha hihető, hogy ilyen magatartás miatt magányosodott el több ezer pedagógiai hivatásá­nak élő nő. Nem szólva arról, hogy az ilyen felszínesen ábrázoló alta- lánosítás sokuk számára sértő is lehet. Daniela Kapitáňová rendező számos helyen olyan dolgot hang­súlyozott, amely periférikusán volt jelen a darabban, s erőteljesebb dramaturgiai beavatkozással eltá­volítható lett volna. Az előadás alatt (a kisebb szüneteket kivéve) a bárpultnál álldogáló Pincérnő­nek (Kádek Rita) a hideg (kávés­kannában álló) kávé és az alkohol öntögetésén kívül alig volt más szerepe. Azt sem sikerült tisztáz­nia, hogy a Várady Béla alakította Portás segédrendőr-e, vagy csu­pán a szállodai portásokra jellem­ző eredendő kíváncsiság hajtja Szövetség, a Fővárosi Galéria, a Városi Könyvtár, a Fővárosi Mo­ziigazgatóság, a Városi Múzeum stb. - vett részt. A kulturális nyár ünnepi meg­nyitója június 29-én lesz, amikor is a szlovák főváros különböző tere­in, parkjaiban és díszkertjeiben s a régi városháza tornyában egy­szerre hangzanak fel a fesztivál kezdetét jelző harsonák és külön­böző zenekarok hangversenyt ad­nak. Este hét órakor a Prímáspa­lota Tükörtermében ünnepi estre kerül sor, melyen a kulturális nyár rendezői megemlékeznek Bratis­lava testvérvárosa, az ősi Kijev megalapításának 1500. évforduló­járól. Az ünnepi megnyitó után színielőadásra hívják a rendezők a közönséget. Az eperjesi (Pre­šov) Jonáš Záborský Színház Shakespeare Makrancos hölgyét adja elő a régi városháza udvarán. (Az előadást másnap este megis­métlik.) Ami az idei műsort illeti, válto­zás csupán annyiban lesz, hogy elmaradnak a gitár- és a jazz-na- pok, de két gitárhangverseny kár­pótolja majd e hangszer kedvelőit a kamarahangversenyek kereté­ben. Új eleme viszont a program­a névtelen levél utáni nyomozás­ban. Ráadásul ez a velejéig ellen­szenves figura hirdeti meg, hogy talán a nézőtéren ül a névtelen levelek írója. Bevallom furcsa ér­zéseim támadtak... A darab szö­vegkönyvében Árpád, a főnök még úgy szerepel, mint ,,aki nem tartozik a dinasztiáhozA Len­gyel Ferenc alakította áltudós áltu­dományos problémája (a szexuá­lis élet fölöslegessége) azonban kevésnek bizonyult, hogy ellensú­lyozza a szakszervezeti üdülőben tomboló nemi - pardon: szerelmi - vágyakat. Hiszen Piri Ancsi (Kö­vesd/ Szabó Mária) és Parányi Gizus (Kiss Ágnes) pedagógusi magánya szinte ajzószerként mű­ködik. Pitiáner Irma (Gombos Ilo­na) kicsapongásra hajlamos, és vélt özvegységében már Árpád behálózásán töri a fejét. Pitiáner Kázmér (Hizsnyai Zoltán) pedig a szobában végrehajtja férfias tet­tét. Pici Franciska (Mihályi Mária) és Piti Frici (László Géza) kapcso­lata is a féltékenység, illetve a ki­csapongás képleteiből alakul meghatározhatatlanná. A rendező helyenként érdekes szituációt te­remtett Pitiáner Kázmér terroris­tává kikiáltott (pedig csak félté­keny férj volt) alakja köré. Sa­játos effektusok­kal próbálta a szituációt kissé az abszurdba emelni, s így a szokványosán megírt mérgezé­si jelenetet élez- hetővé tenni. Az unalomig ismert szóviccek, (a „fecske“ „kecskének“ hallása, a „kö­zös séta... kö­zös evés... kö­zös ülés“ stb.), a helyzetkomi­kum sablonjai (nyitott szerelmi életű üdülőbe be- lopódzó Pici Franciska; a közös szobába költözések; a pisztollyal hadonászó féltékeny férj) időnként olyan légkört teremtettek a nézőté­ren, mintha egy Shakespeare-drá- ma vérfürdőjét látnák a nézők. Voltak bérlettulajdonosok, akik a két bemutatóra el sem jöttek, akadtak olyanok is, akik a szünet­ben távoztak. A „zsöllyére ítélt“ nézőknek nincs meg ez az ősi színházi joguk, mert véleményü­ket nem az előadás alatt nyilvánít­ják ki, hanem utána. Ez, és a szí­nészek munkájának tisztelete ma­rasztalt a darab első két előadá­sán - a nézőtéren. DUSZA ISTVÁN nak, hogy (mintegy kísérletképp) június 30-a és július 3-a között az Egyetemi Könyvtár barokk udva­rán kórushangversenyeket tar­tanak. Az idén is több hangversenyen vehetnek majd részt az orgona­muzsika rajongói. A vár koncert­termében elsőként a szovjet Harry Grodberg lép fel, aki már június 26-án két koncertet is ad. Rajta kívül még olyan neves művészek szólaltatják meg a nemrég épített várbeli orgonát, mint a csehszlo­vák Vladimír Rusó, Jan Vladimír Michalko, Milan Šlechta, a norvég Bjorn Boysen, a holland Piet Kee, a spanyol Montserrat Torrent Ser- ra és mások. Nagy népszerűségnek örven­denek az immár ugyancsak ha­gyományos kamarazenei koncer­tek is, melyek július 4-e és au­gusztus 29-e között a Mirbach- palotában, július 22-e és augusz­tus 26-a között pedig az Egyetemi Könyvtár udvarán hallhatók majd. Az idén nem lépnek fel a városban külföldi együttesek. Az említett hangversenyeken olyan neves ha­zai együttesek szerepelnek majd, mint például a Szlovák Kamaraze­nekar, a Trio Istropolitanum, a Pro A két merőben különböző, rendkívüli fogadtatás ugyanannak a műnek szólt - Sztravinszkij Tava- szi áldozat című balettjének. Az első idézet az 1913. május 29-én megtartott párizsi ősbemutató hangulatáról ad képet, a másik az alig egy évvel későbbi, ugyancsak párizsi előadásról számol be. Nem mindennapi esemény ez a kettő; először rendőri karhatalomnak kell beavatkoznia egy olyan előadás­ba, ahol a lármától nem is hallható zene ellen tüntetnek, a másik al­kalommal pedig a közönség vállá­ra emelve ünnepli a mű szerzőjét. Mindez különösnek tetszhet, de Sztravinszkij esetében valahogy magától értetődő. Ez a zeneszer­ző akkor keltett feltűnést, sőt csa­lódást, ha nem valami merőben újjal, különlegessel jelentkezett. Már az első európai bemutatkozá­sa is zenetörténeti esemény volt; a modern zene történetét első nagy müve, a Tűzmadár 1910-es párizsi bemutatójától számítjuk. Ezt egy évvel rá újabb korszakal­kotó mú, a Petruska követte. Alig két év múlva pedig megkomponál­ta legnagyobb vihart kavaró alko­tását, a Honegger által zenei atombombának nevezett Tavaszi áldozatot. E három kompozíció - s különösen az utolsó - hatása' a modern zenére szinte lemérhe- tetlen. Sztravinszkij mégsem tar­totta magát forradalmárnak, sőt egyik amerikai interjújában még azt is tagadta, hogy modern zenét írt volna. Kétségtelen, hogy első, úgynevezett „orosz“ korszakának alkotásai ezernyi szállal kötődnek a nagy orosz zenei hagyományok­hoz; a sok évszázados népzenei kultúrához, amelynek a nyugat­európaitól jelentősen különböző, s épp ezért „barbárnak“ minősí­tett, szokatlan dallamvilágát hang­súlyozva ért el merőben új hatáso­kat, és az orosz szimfonikus zene nemzeti tradícióihoz, főleg szere­tett mestere, Rimszkij-Korszakov hangszerelő művészetéhez. Az orosz népzene hatása nyo­mon követhető még második, úgy­nevezett neoklasszikus alkotó periódusának műveiben is. A katona története, a Renard, a Me­nyegző szellemében, zenéjében orosz népzenei ihletésű, de már felbukkannak bennük más hatások is. Az utóbbi, orosz mennyegzői Musica, a Musica Aeterna, a Tráv- niček-kvartett, a Harmonia Anti­qua stb. A rendezvénysorozat szervezői arra is gondoltak, hogy a hivatá­sos színházak mellett a nevesebb szlovákiai amatőr színjátszó együttesek is bemutatkozhassa­nak a főváros közönségének. Ezenkívül színes folklórbemuta­tókban gyönyörködhetnek majd a népművészet kedvelői. Az irodalmi jellegű műsorok kö­zül megemlítjük, hogy július 7-én a Vörös Rák nyári olvasóban iro­dalmi estet rendeznek Ivan Skála műveiből, a neves cseh költő 60 születésnapja alkalmából. A nyári programok keretében az ifjúság és a gyerekek is megta­lálják a maguk szórakozását. Júli­us 4-én többek között a CSSZBSZ-házban szovjet gyer­mek- és ifjúsági filmfesztivál kez­dődik a Szovjetunió megalakulá­sának 60. évfordulója alkalmából. Ezenkívül sok vidámsággal ke­csegteti a gyerekeket A Csizmás Kandúr világkörüli úton című film július ötödikéi bemutatása. Bízunk benne, hogy az augusz­tus végéig tartó kulturális rendez­vénysorozat mind tartalmában, mind színvonalában kielégíti majd a közönséget. KÖVESDI JÁNOS szertartást celebráló kantáta záró­részébe például belekomponálta azt a dallamot, amelyet a vonat­ban utazva két svájci, Vaud-vidéki duhajkodótói hallott. A katona tör­ténete már egész sor idegen ha­tást tartalmaz. A katona indulójá­nak komponálásakor egy népsze­rű francia dal hatott rá a Királyi induló dallamára egy sevillai utcai fúvószenekar ihlette, a két korái német protestáns templomi éne­ken alapul, a Ragtime az amerikai jazz egyik formája. A katona törté­netébe iktatott új jazz-idióma tovább foglalkoztatta. Külön Rag- timet írt cimbalom szerepeltetésé­vel. Ezt a hangszert a genfi Ma- xim-bárban hallotta először, nem kisebb zenész, mint Rácz Aladár megszólaltatá­sában. A neo­klasszikus kor­szak két legna­gyobb alkotása, az. Oedipus Rex oratórium és a Zsoltárszimfó­nia az antik kul­túra szellemét, illetve az európai zene kezdeti korszakait idézi. Egy másik klasszicizáló műve, az Apollon Musagetes az antik már­ványszobrok eszményi szépségét juttatja a hallgató eszébe. A neoklasszikus periódust kö­vetően egyre kevésbé lehet kor­szakokra osztani Sztravinszkij művészetét, minden újabb műve más stíluskörbe tartozik. Megrög­zött újító és szintetizáló volt, akár­csak testi-lelki jó barátja, Picasso. Mindent kipróbált, örökké kísérle­tezett. Voltak, akik ezt az alkotói magatartását félremagyarázták, még barátja, az ugyancsak újító Debussy is így jellemezte öt: „Sztravinszkij egy elkényeztetett gyerek, aki olykor szamárfület mu­tat a zenének.“ Akik így véleked­nek róla, nem látták meg, hogy a rengeteg idegen hatást is úgy olvasztotta magába, hogy végül mindig saját géniusza győzedel­meskedett. ,,Megfigyeltem, hogy sok min­dent megengedhetett magának. De nem azért, mert idegen volt, hanem éppen ellenkezőleg, mert sehol ezen a földön nem idegen, mert olyan szorosan kapcsolódik a természethez, az emberiséghez, az élethez, mert sehol sem szakad el az embertől, a léttől magától és ez a legnagyobb adottság minde­nek fölött.“ A zeneszerző meghitt barátjának, Ramuz svájci írónak sorai nemcsak Sztravinszkijt, az embert, hanem az alkotót is kivá­lóan jellemzik. Csak az érzi magát mindenütt otthon, aki szereti és mindenestül elfogadja az életet, s a művészetben is csak az lehet annyira otthonos, aki egész lényé­vel szolgálja. Ez az otthonosság, s az ebből fakadó mindig újat akarás, szenvedélyes kísérletezés élete utolsó szakaszában számta­lan olyan művet eredményezett, melyekben túl nagy szerep jutott a lenyűgöző mesterségbeli tudás­nak, a virtuóz technikának. Ameri­kai éveiben, a második világhábo­rú után ismerkedett meg a bécsi iskola, a dodekafónia zeneszerzé­si technikájával. Ezt is alkalmazni kezdte kompozícióiban. Jóllehet késői műveinek bírálói azt állítot­ták, hogy túlságosan érződik raj­tuk az eredetiség keresése, ezek az alkotások is őrzik spontán mu­zikalitását. S hogy korunk egyet­len zeneszerzőjét sem hagyta életműve közömbösen, s ha isko­lát nem is alakított, de megszám­lálhatatlan követője akadt, ez mesterségbeli tudásán kívül főleg mindenkori alkotói őszinteségére, vele született, elementáris erejű, természetes zeneiségével magya­rázható. Ezt a természetességet akarta kifejezni Sztravinszkij egyik nyilatkozatában, melyben így vá­gott vissza bírálóinak: ,,Minden átérzett és igaz dolognak roppant lehet a hajtóereje. Nagyon biztos úton haladok. Ez nem vitatható és bírálható. Senki sem bírál valamit, ami egyszerűen van. Az orr nem készül. Az orr van. Akárcsak az én művészetem. “VOJTEK KATALIN Felvételünkön Kövesdi Szabó Mária, Várady Béla, Mihályi Mária, és László Géza a darab egyik jelenetében (BodnárGáborfelvétele) Kulturális nyár ’82 Tűzmadár Száz éve született Igor Sztravinszkij ÚJ SZÚ 6 1982. VI. 18.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom