Új Szó, 1982. május (35. évfolyam, 102-127. szám)
1982-05-26 / 123. szám, szerda
Az ideológiai munka időszerű feladatai írta: Jan Fojtík, a CSKP KB titkára A CSKP XVI. kongresszusa, amely tavaly áprilisban valósult meg, azt az elsőrendű kötelességet állította a csehszlovák kommunisták elé, hogy fejlesszék tovább az ideológiai és politikai nevelő munkát, emeljék színvonalát és hatékonyságát, a fejlett szocialista társadalom építésének új szükségleteivel összhangban.- A forradalom és a szocializmus építésének egész története- mondotta a CSKP XVI. kongresszusán Gustáv Husák elvtárs- elegendő olyan példát szolgáltat, amely tanúsítja, hogy a mar- xizmus-leninizmussal felvértezett ember, aki mélyen meg van győződve és lelkesen támogatja a szocializmus igazát, nem hátrál meg az akadályok előtt, a legnehezebb helyzetekben sem veszti el biztonságérzetét és nem fél harcba szállni a szocialista eszmények megvalósításáért. Pártunk tudatosítja az ideológiai munka jelentőségét a tömegekkel való kapcsolat megszilárdításában, abban, hogy megnyerjük a dolgozókat politikánk támogatására. Az emberek öntudatában óriási alkotóerő rejlik, amely a társadalmat a legbonyolultabb feladatok megoldására is mozgósítani tudja. Az élet újból megerősíti Lenin szavainak érvényességét, miszerint a szocialista állam erejét a tömegek öntudata adja. Élő, ösztönző dokumentum, amelyhez pártunkban ismételten visszatérünk, A CSKP XIII. kongresszusa után a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságai. Ez a dokumentum kiemeli az ideológiai munka - az elmélet, a propaganda és az agitáció jelentőségét. Népünk csakis a munkásosztály forradalmi élcsapatának vezetésével győzhetett a burzsoázia felett és építhette fel a szocializmust. Ez az élcsapat a marxizmus-leninizmus elméletével van felvértezve, ezt az elméletet alkotóan érvényesíteni és fejleszteni tudja társadalmunk fejlődésének konkrét történelmi feltételei között. A párt csak így tudta a munkásosztályt, a társadalom vezető forradalmi erejévé formálni, csak így tudta mozgósítani ennek az osztálynak alkotó erőit és a többi dolgozó képességeit az osztályharc és a társadalom forradalmi átépítése bonyolult feladatainak megoldására. Csehszlovákia Kommunista Pártja egész története során- amelyen vörös fonalként húzódik végig a párt bolsevizálásának folyamata, vagyis a leninizmus elsajátítása és a legkülönböző jb szociáldemokrata nézetektől (ezek közé tartozik elsősorban a forradalmi elmélet és az ideológiai munka jelentőségének lebecsülése) való szabadulás - erre a forradalmi feladatra készült. Sikerei ettől a felkészüléstől függtek, kudarcai és sikertelenségei pedig éppen ellenkezőleg a forradalmi úttól való elhajlás következményei voltak. Amikor a múltban bármilyen oknál fogva lebecsültük az elméleti és ideológiai munka kötelességeit és jelentőségét, nem láttuk benne az egész pártmunka alapját, a tömegekben végzett politikai munka magvát, ez mindig nagy károkat okozott. Mint ismeretes, súlyos deformációk is bekövetkeztek. Ezek egyrészt a liberalizmusban, a tudományos világnézet és az ember szocialista erkölcsi profilja kialakításának lebecsülésében, másrészt pedig a bürokratizmusban és az irányítás adminisztratív módszereinek erejére való támaszkodásban nyilvánultak meg. Mindkét esetben a leninizmustól való eltérés tükröződött a párt társadalmi vezető szerepének elfer- dülésében, a tömegeknek a párt politikája iránti bizalma gyengülésében. 1969. áprilisa után, az ellenforradalom legyőzésével és a konszolidálással kezdődő időszak vitathatatlan előnyei közé tartozik az a törekvés, hogy kedvező feltételeket teremtsünk a párt ideológiai és politikai nevelő munkája számára, újból azt a jelentőséget tulajdonítsuk ennek a tevékenységnek, amelyet a leninizmus határozott meg és amely feltételezi a párt forradalmi jellegét, politikájának elvhűségét, eljárásának céltudatosságát, súlyát és tekintélyét a szocialista társadalom politikai rendszerében, a Nemzeti Frontban betöltött szerepét. Ebben a törekvésben nem kis haladást értünk el - és tekintettel a múltra a szükséges fordulatot is - de távolról sem mondhatjuk, hogy elégedettek lehetünk. Azok a feladatok, amelyeket a fejlett szocialista társadalom építése során állítunk magunk elé a népgazdaságban, a szociálpolitikában, kulturális területen, az imperializmus és a mi békés építésünket, a békét veszélyeztető fondorlataik elleni harcban, új követelményeket és fokozott igényeket támasztanak az ideológiai és politikai nevelő munkával szemben. Azoknak a problémáknak a jellege, bonyolultsága, amelyekkel találkozunk, összekapcsolódik a gazdaság extenzív fejlődésétől az intenzív fejlődésre való áttéréssel, a társadalmi szükségletek általános növekedésével, megköveteli az alkotó hozzáállás összekapcsolását az irányítószervek nagy felelősségtudatával, fegyelmezettségével, a kollektívák szervezettségével, érdekeltségükkel a társadalmi fejlődésben, a fejlődés útjainak meghatározására vonatkozó döntésekben való aktívabb részvételükkel. Az ideológiai front felelőssége vitathatatlan. Egyrészt a kongresszuson kitűzött programból eredő feladatok helyes interpretálásában, másrészt a kívánatos igényes légkör kialakításában rejlik, amel szükséges e feladatok megvalósításához, az egész társadalomban való teljesítésükhöz. Ez a felelősség tovább növekszik azért is, mert a fejlett szocializmus építésének bonyolult problémáit a két ellentétes társadalmi rendszer, a két kibékíthetetlen ideológia egyre élesebb harcának feltételei között oldjuk meg. Az imperializmus, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok reakciós körei nyilván úgy döntöttek, hogy új kereszteshadjáratot indítanak a szocializmus, a forradalmi és felszabadító imperialistaellenes mozgalmak, a haladás és a béke ellen, és mindent megtesznek azért, hogy gyengítsék és megbontsák a reális szocializmus pozícióit, meghiúsítsák céljaink megvalósítását, törekvésünket. Korunk valamint a szocializmus további fejlesztésének feladatai és azok a külső feltételek, amelyek között ezeket a feladatokat megvalósítjuk, az elé a feladat elé állítanak bennünket, hogy jelentősen javítsuk az ideológiai munkát (minden területen - az elméletben, a propagandában és az agi- tációban), szilárdabban, szervesebben összekapcsoljuk a politikai szervező és irányító munkával, fokozzuk meggyőző erejét, rugalmasságát és hatékonyságát. Ideológiai munkánk során nem hagyhatunk megválaszolatlanul egyetlen olyan kérdést sem, amelyet az élet vet fel, munkánknak még offenzívebbnek kell lennie, minden jelenséget osztályszem- pontból, marxista-leninista pozícióból kell értékelnünk, s meg kell mutatnunk az előre vezető utat. A múltban szerzett, gyakran nehezen kiharcolt tapasztalatainknak felbecsülhetetlen jelentőségük van. Ezek értékelése azonban csak akkor lehet gyümölcsöző, ha semmit sem hagyunk fegyelmen kívül a további fejlődés s; empont- jából, ha a jövőbe teki itünk. Az ideológiai munka nem tűri meg a sablonszerüséget, a formalizmust, alkotó jellegül iek kell lennie, meg kell nyernie az ember érzelmeit és értelmét is. Ha ez a múltban érvényes volt, ma kétszeresen is érvényes. Ezt a munkát tehát szüntelenül fejlesztenünk kell, nem szabad kitérnünk semmilyen akadály elől, nem szabad menekülnünk a problémák elől különböző illúziók terjesztésével. Természetes, hogy ezzel összhangban javítani kell a munka módszereit és formáit, amelyeknek meg kell felelniük az elért műveltségnek, a mai ember politikai kulturáltsága színvonalának. A CSKP KB 1980 márciusában megvitatta ezeket a kérdéseket és az ezen a tanácskozáson hozott határozatokat a kongresszus is megerősítette. A CSKP KB márciusi ülésének jelentősége azonban nemcsak abban rejlik, hogy elemezte az ideológiai munkát és kiemelte színvonala emelésének, az ideológiai front aktivizálásának fontosságát az új feladatokkal összhangban, hanem abban is, hogy alaposan bírálta az ideológiai munka hagyományos lebecsülésének maradványait. Ezek a maradványok nem abban nyilvánulnak meg, hogy nyíltan lebecsülik fontosságát, hanem abban, hogy olyan értelemben „emelik ki“, hogy az ideológiai munka kizárólag a teoretikusok, a propagandisták, a hivatásos apparátus és a „tisztán“ ideológiai alakulatok agitátorainak ügye, s ezzel a valóságban nagymértékben elkülönítik a párt-politikai és irányító tevékenységtől, gyengítve hatékonyságát, leszűkítve hatáskörét. Az ideológiai munkának ezt a paradox helyzetét - amely látszólag „privilegizált“, de a valóságban csak reszorttevékenységnek tekintett - már korábban is nemegyszer bírálták, anakronizmusnak tekintették. Ma, tekintettel az új feladatokra és szükségletekre, abszolút nem megfelelő ez a pozíció és fennmaradása nagy károkat okoz. Ez az egyik fő oka annak, hogy aránylag széles körben érvényesül az ideológiai munka „népművelői“ értelmezése, amikor is ezt a tevékenységet lényegében a propagandára redukálják. A propaganda alatt viszont az előadásokat, tanfolyamokat, az irodalom kiadását értik, gyakran nem véve figyelembe azt, milyen problémákat vet fel ebben az időszakban az élet. Az ilyen propaganda nem indul ki a társadalom fejlődésének időszerű kérdéseivel foglalkozó elméleti munkákból, s nem vezet a mindennapi tömegpolitikai és szervező munkával összekapcsolódó agitációhoz. Nem meglepő, hogy ott, ahol megelégednek az ilyen munkával, a propaganda értéke, tekintet nélkül formális értékelésére, nem túl nagy Fontosabb azonban egy másik tény, amely az érem másik oldalát jelenti. Az ilyen propaganda tehetetlenségére, absztrakt jellegére és akademizmusára ugyanis törvényszerűen azzal a törekvéssel reagálnak, hogy oly módon „kapcsolják össze“ a gyakorlattal, hogy a propagandát a napi gyakorlat védelmezőjének szerepére kényszerítik. Az első esetben a dogmatizmus a doktrínákhoz való merev ragaszkodás ismételt előfordulásáról beszélünk, a másodikban a pragmatizmus tendenciójáról van szó. A frázisokon alapuló dogmatizmus ártalmasságáról, amely az érvek helyett erős szavakat, üres jelmondatokat használ, nem számol az emberek fejlettségével és tájékozottságával, nem tesz különbséget az egyes rétegek, korcsoportok stb. között, különböző alkalmakkor már sokat beszéltünk, vagy írtunk. Az ilyen negatív tényezők által jellemzett ideológiai munka gyengéit ismerjük. Nem beszélünk azonban és nem írunk ilyen szemléletesen és olyan fontos problémaként a pragmatizmus ártalmasságáról, amely az ideológiai munkát a mindennapi politikai-irányító gyakorlat különböző intézkedéseinek megindokolására korlátozza és ezt az elmélet és az élet összekapcsolásának marxista-leninista követelményeként tünteti fel, habár semmilyen elméletet sem igényel. Az a kísérlet, hogy az ideológiai munkát a mindennapi politikai gyakorlat - az összes kilengést, kerülőutat, a szükséges és fölösleges improvizációkat is beleértve - interpre- tálójának és jóváhagyójának szerepére degradálják, nagyon veszélyes. Ott, ahol megtűrik az ilyen kísérleteket, bizonytalanság terjed, elvesztik a távlatokat s előbb vagy utóbb súlyos problémák keletkeznek a dolgozó tömegek és a párt, valamint a szocialista állam viszonyában. A CSKP KB 1980. márciusi ülésén bírálták az ehhez hasonló állásfoglalásokat, többek között azért is, mert gyakran találkozhatunk veszélyességük lebecsülésével. Az ilyen állásfoglalás ártal- massága sokak számára nem világos, arra hivatkozva magyarázkodnak, hogy „szilárdan a realitások talaján kell állni“. Ezek a „realisták“ gyakran felelős posztokat töltenek be, mondjuk a gazdasági szférában, hátat fordítanak a politikai-nevelő munkának, arra hivatkozva, hogy nem érzik magukat elég „kompetensnek“. A valóságban nagyon kismértékben érdeklik őket az ideológiai-politikai sze- pontok és döntéseik következményei. Amennyiben a közvéleményben tevékenységük kedvezőt en visszhangra talál, rendszerint közömbösek maradnak, nem tartják szükségesnek, hogy konstruktívan reagáljanak a bírálatra. Abban az esetben, ha elégedetlenség vagy ellenállás kezd terjedni, vagyis politikai probléma merül fel, azokat vonják felelősségre, akik a propagandával „foglalkoznak“. A pragmatizmus megnyilvánulásainak bírálatát az is szükségessé teszi, hogy a gyakorlatban sokszor reszortszellem uralkodik, amely az egyik legnagyobb akadálya a gazdaság tervszerű fejlesztésének, a társadalomnak az alapvető problémák megoldására való egyesítésének és annak, hogy az eszközöket a távlati fejlesztési programokra összpontosítsák. A reszortszellem a forrása az egyes szervek tekintélyét érintő tájékoztatások elhallgatásának, bürokratizmushoz vezet, de ennek ellenére támogatást élvez, mivel a nagy szakmai tudás mögé rejtőzködik és ugyanakkor szükség esetén a politikai demagógiához is folyamodik. Ehhez azonban olyan propagandára van szüksége, amely hajlandó a reklámozásra, a tárca pozícióit javító tájékoztatások terjesztésére követelményei megindokolására és érvényesítésére. Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy propagandánk számára a legrosszabb jövőt az olyan emberek biztosíthatnák, akik reszort-szellemben gondolkodnak, saját területük korlátozott érdekeit a társadalmi érdekek fölé helyezik, és ráadásul saját érdekeiket sérthetetleneknek tekintik. Az ideológiai munka ilyen elferdített értelmezésének mélyebb gyökerei vannak a látszatnál. Fennmaradása nyilván összefügg annak az igazságnak a figyelmen kívül hagyásával, hogy „a politika elsődleges a gazdasággal szemben“ ami viszont tükröződik a párt vezető szerepe érvényesítése során előforduló fogyatékosságokban és az ideológiai munkával szemben támasztott követelmények leegyszerűsítésében is. Észre kell venni, hogy amint győzött a szocialista forradalom, amint a párt állt a proletariátus diktatúráját képviselő új hatalmipolitikai rendszer élére, amint „uralkodó párt“, „hivatalos hatalom“ lett és magára vállalta a felelősséget az új társadalom építéséért, tevékenységének súlypontjává vált a társadalom tulajdonképpeni irányítása - a társadalom politikai vezetése, miközben a politika teljesen új értelmezése szerint, amint ezt V. I. Lenin közvetlenül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után írta, a gazdasági ügyek jelentik számára a legérdekesebb politikát. Ennek az új történelmi helyzetnek, amely alapvető változást igényelt a párt társadalmi szerepét illetően, meg kellett nyilvánulnia a propaganda és az egész ideológiai tevékenység irányvonalában. A változás nemcsak abban rejlett, hogy a párt legjobb erőinek akarva-akaratla- nul elsősorban a szervező munkával, az irányítással és igazgatással kellett foglalkozniuk, hanem abban is, hogy az ideológiai frontnak egyértelműen pozitív és konstruktív pozícióra kellett helyezkednie a forradalom céljai megvédésére, mozgósítania kellett a tömegeket a célok sikeres elérésére, szocialista eszményeket kellett állítania a társadalom elé, éles konfrontációban az egész múlttal és mindazzal, ami az építés útjában állt. Anélkül, hogy fatalisták lennénk,vagy igazolni szeretnénk a hibákat, jogosan vethetjük fel a kérdést: kikerülhető volt-e teljes mértékben szerepének olyan értelmezése, amely az egyik oldalon a dolgok leegyszerűsítésére, sematizmusra kényszerített, a másikon viszont az elmélet és a gyakorlat olyan „összekapcsolására“, amelyet alávetett az adott pillanat szükségleteinek és amelytől, amint az az éles osztályösszetűzésekben bebizonyosodott, a forradalom sorsa függött? Nincs könnyebb dolog, mint tanítani a történelmet, különösen ha a múlt eseményeivel elveszett pátosza is. Azok, akiket legyőztek, vagy későbbi híveik mindig arra törekednek azonban, hogy lebecsüljék ezt a múltat, hogy megfosszák hősiességétől, sőt éppen ellenkezőleg is, bírálják hősiességét. Amint a hatvanas években nálunk is meggyőződhettünk róla, nem felejtik el a valódi, vagy a vélt sérelmeket és az a törekvés, hogy minden áron la akartak számolni a forradalommal, motiválta úgynevezett „antidogmatikus“ hadjáratukat, az élet „ideologizálása“ elleni támadásaikat. Már akkoriban szövetségesre találtak az értékek relativizálásával kísért pragmatizmusban. Megfelelt azon kísérletüknek, hogy lerombolják a forradalmi időszak „mítoszait“ és „idoljait“. Kísérletüknek az volt az egyedüli célja, hogy előkészítsék a talajt az előző ideológiai struktúrák felújításához; nem volt tehát szó „kijózanodásról“, hanem az ellenforradalom előjátékáról, amint az a hatvanas évek végén be is bizonyosodott. Érvényes és mindig érvényes is lesz az az elv, miszerint a forradalmi elmélet nélkül nem lenne forradalmi gyakorlat sem, és a párt csak akkor teljesítheti történelmi feladatát, mint a tömegek forradalmi élcsapata, ha forradalmi elmélettel magyarázza a kommnizmus- hoz vezető utat és a gyakorlatban megmutatja a szocialista és kommunista célok eléréséhez vezető irányvonalat. Annak a koncepciónak, amely szerint a propaganda az adott gyakorlat engedelmes eszköze, nincsen semmi köze a leninizmushoz. A szociáldemok- ratizmust jellemzi, amely ellen évszázadunk elején kialakult a leninizmus. (Elegendő ha megemlítjük V. I. Lenin Mi a teendő'-’ című korszakalkotó, történelmi jelentőségű müvét, amely nyolcvan évvel ezelőtt jelent meg és amely leni- nizmusnak korunk marxizmusának alappillérét képezi; mindenki, aki ma újból tanulmányozza ezt a művet, újból tudatosítja időszerűségét és életképességét. Az ideológiai munka elválasztása a párt politikai-szervező tevékenységétől, vagy ennek a munkának olyan gyakorlattal való összekapcsolása, amely közönséges apológiára redukálja, csupán megerősítheti az adminisztratív intézkedések erejébe vetett hitet és a társadalom irányításában a bürokratikus megnyilvánulásokat. Mint ismeretes, ellenségeink minden ilyen hiányosságot rugalmasan felhasználnak a reális szociaÚJ SZÚ 4 1982. V. 26.
