Új Szó, 1982. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1982-03-05 / 54. szám, péntek
Nemcsak a néző öröme Szenk Sándor Kavicsok A kislány sehogy sem akarja, hogy az apukája sapkát tegyen szép, hullámos, fekete hajára, pedig odakint hideg köd szitál.- Én nem bánom - adja fel végül is a kilátástalannak tűnő harcot az apuka majd meglátod, milyen deres lesz a fejed; mint valami anyókának.- Mi az a deres? - kérdi a kislány rosszat sejtve.- Zúzmara - teszi még sejtelmesebbé a kérdést az apa.- Szóval fehér - bólint a kislány a felfedezés örömével, s odahajol apja sapkát szorongató keze alá. - Ugye a nagyi nem tudja, mi a zúzmara - áll a tükör elé kicsi korában nem fogadott szót az apukájának, most azért olyan deres a haja - bólint oda tükörmásának, s a kukucskáló huncutkát a sapka alá simítja.- Kóstoltad-e már az idei boromat? - kérdi az egyik cimbora a másikat, amikor váratlanul összefutnak az utcán.- Hogy kóstolhattam volna!- hangzik a zsörtölődő válasz -, hiszen legalább egy éve nem láttuk egymást.- Akkor éppen ideje, hogy bepótoljuk a mulasztást - indul a borosgazda a szőlóskerteket sejtető domb irányába.- No, mit szólsz hozzá?- érdeklődik az első kortyok után, mielőtt újra töltené a poharakat.- Fogalmam sincs róla, milyen fajta lehet - vallja be a vendég férfiasan de az biztos, hogy ilyen jóízűt nem ittam, amióta felemelték a bor árát - cseréli ki kóstoló poharát nagyobbra. Különös történetekről folyik a szó családi körben. Mindenki elmesél valami érdekességet az életéből.- Engem az árok partján hozott a világra az anyám- kezdi történetét a nagymama de hiszen mindannyiunk örömére itt van még közöttünk- öleli át a dédi vállát mesélje el ó maga, hogy is volt.- Mikor eljött az időm, haza akartam menni a szüléimhez a szomszéd faluba, de bizony nem futotta az erőmből a félút- nál tovább. Oda hoztak nekem egy tiszta lepedőt, meg ami olyankor kell. Úgy vittek aztán haza szekéren a karomban a gyerekkel. Szerencsére kellemes nyári este volt - mereng el a dédi a felejthetetlen emléken. A dédunoka, egy nyiladozó értelmű kislány elbúvölten hallgatja az öregasszony elbeszélését. Aztán a hirtelen beállt csendben így szól:- Ugye, a gyereket nem a gólya hozza?- De nem ám! - emeli az ölébe a dédi a kislányt, s olyan szeretettel vonja magához, ahogy a kismama szokta újszülött gyermekét. Élet, szeretet és titok így öröklődnek tovább. Énekelni jó Találkozás egy női kórussal Ha egy drámaíró néhány éve egy divatozó irodalmi műfajra - a sci-fi-re - kacsingatva írja meg darabját, nyilvánvalóan sürgető filozofikus gondolatai támadtak az erkölcsről, amelyeket a lehető leggyorsabban közölni és befogadtatni kell az emberekkel. Ivan Bukovčan tragikomédiáját kortársi gondolatok, indulatok fűtik. A választott képzelt helyszín egy ismeretlen sivatagi ország oázisában, az odaérkező meghívottak és a titokzatos vendéglátó párbeszédeiből kerekedik az a dráma, amely a főhős - Ni kosz Kenotafiosz - és a vendégei között kimondva és kimondatlanul az előadás kezdetétől a végéig jelen van a színpadon. Ez az erkölcsi tisztaságra hivatkozó figura úgy vonul ki a civilizáció általa (lelkiismerete által) elítélt bűnös világából, hogy mindvégig tudatában van önmaga esendőségének is. Dráfi Mátyás (az alábbiakban róla még szólok) jól érzékeltette ennek az önjelölt moralizálónak a belső kiegyensúlyozatlanságát, aki csak az erkölcsi külsőségek (a vezérelvként választott antik mitológia) és a fantasztikus hazugság-vizsgálógépnek köszönheti hatalmát. Ezt abban a pillanatban el is veszíti, amint a vendégek közül a kihallgatásnak magát utolsóként alávető dr. Werner (Holocsy István) szembesíti múltjával, amely jelenét teljesen más megvilágításba helyezi. Ebből a párbeszédből derül ki, hogy ha közvetlenül nem is ölt Kenotafiosz, de tétlensége, tétovázása, amelyet önmaga veszélyeztetettsége (tehát az önzés) is motivált, hozzájárult halásztársa halálához. Kár, hogy a darab kulcsát is adó dialógus, Holocsy István kissé nyeglére sikeredett szerepformálása miatt felemás. A szöveg értelmére figyelve tudjuk, hogy Holocsy Istvánnál (dr. Werner) van az az erkölcsi többlet, amivel önmagával szembesítheti azt a hatalmat, amelyet ugyanolyan elvakult, erkölcsileg devalvált, manipuláló módszerekkel őriz Kenotafiosz, mint az a társadalom, ahonnan vendégeit „birodalmába“ hívta. Bukovčan kinek-kinek erkölcsi érzékére bízza annak a megítélését, hogy nem rosz- szabb-e ez a mitológiai erkölcsi- ségre hivatkozó figura, mint azok, akik romlottak ugyan, de ezt Noha május 6-a, az IBA ’82 (Internationale Buchkunst - Austeilung) megnyitásának napja még elég messze van, már most a könyvhónapban felhívjuk olvasóink figyelmét erre a világviszonylatban is igen fontos kulturális rendezvényre, annál is inkább, minthogy a többi szocialista ország között Csehszlovákia is részese lesz majd. Lipcse nemcsak arról híres, hogy viszonylag nagyon korán megindult itt a könyvnyomtatás (1481), hanem arról is, hogy az ötvenes évek végétől otthona a 4-5 évenként megrendezett könyvművészeti világkiállításnak. Az első nemzetközi könyvkiállítást 1927-ben rendezték Lipcsében 26 ország - közöttük a Csehszlovák Köztársaság - részvételével. A fasizmus előretörése azonban megakadályozta, hogy ez a nagyszabású kulturális vállalkozás a háború előtt kibontakozhasson és betölthesse nemes szerepét. Csak jóval a 2. világháború után, 1959-ben kerülhetett sor újra a gondolat megvalósítására. Ekkor már 34 ország állíthatta ki a megújhodott városban könyveit, sejtetve, hogy Lipcse hamarosan a könyvkultúra nemzetközi fórumának s a világ könyvszakembereinek - és művészeinek rendszeres találkozóhelyévé válhat. Azóta persze a remény beteljesült, s a kiállítást már több ízben megrendezték: 1965-ben, 71-ben, 77- ben, s az idén, immár ötödik alkalommal ugyancsak sor kerül rá, május 6-a és június 13-a között. A vásárral összekötött könyvműa romlottságukat nem takargatják ideiglenesen talponmaradó áligazságokkal. Dráfi Mátyásnak, a MATESZ színpadára vendégként való visz- szatérése az előadás közben olyan pillanatokat szült, amely csak a legnagyobbaknak adatik meg egy-egy színház életében. Megjelent a színpadon és kitörő taps fogadta, amely a szereteten, a tiszteleten kívül hiányt is jelzett... Dráfi Mátyás vendégjátéka Nikosz Kenotafiosz szerepében több volt, mint egy jó színész visszatérése. (Gyökeres György felvétele) Dana Kapitáňová nem emelt ki figurákat, nem állította Kenotafi- oszt a magateremtette ingatag erkölcsből épített emelvényre, hogy onnan nagy robajjal zuhanjon a mélybe. Rendezésében a színpadon megjelenő valamennyi figura emberileg (erkölcsiségüket most nem vitatom) azonos állapotban találtatik. Érzékeltette ezzel azt, hogy nem lehet vétlen ember, ha a világ dolgairól, az emberiség holnapjáról van szó. A cselekvés, az aktivitás adhat egyedül felmentést, történjen ez adott esetben a szólamok mögötti képmutatás feltárása érdekében is. Ez a megközelítés a Kapitáňová instruálta színészeknek is a sajátjuk lett, hiszen a figurák „egyenrangúsítá- sával“ a rendező széles lehetőséget nyitott az érettebb színészi játékra. Mona szerepében Petrécs Anna, nemcsak hű és az utolsó pillavészeti szemle (melyre az idén 80 országot várnak) állandó rendezője Lipcse Városi Tanácsa és a Német Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete. A világkiállítás mottójául a rendezők az idén J. R. Becher, a nagy német író egy mondatát, választották: ,,A könyv - kenyér, mely mindennapi tápláléka az embernek“. Céljait pedig a szervező-rendezők a következő pontokban foglalták össze: kiemelni a könyv jelentős feladatát a szocialista társadalom emberének nevelésében; bemutatni a világ könyvművészetének és reprodukciós technikájának csúcsteljesítményeit; áttekintést adni és dokumentálni mindenekelőtt a szocialista országok könyv- kultúrájának fejlettségét és a könyvkiadók munkájának szín- vonalasságát s ezáltal növelni a szocialista könyvkészítés tekintélyét; a könyvalkotás és az írásművészet minden területén biztosítani a nemzetközi tapasztalat- cserét; lehetővé tenni az ázsiai, afrikai és latin-amerikai fejlődő országok számára, hogy bemutathassák saját nemzeti könyvtermésüket, és segítséget nyújtani számukra a faji megkülönböztetés elleni küzdelemben és így tovább. A kiállítás programja egyébként rendkívül sokrétű és gazdag lesz. Az idén 65 nemzeti, 10 speciális és egy általános kiállítást rendeznek. Csehszlovákia összesen mintegy 250-300 művet mutat majd be Lipcsében, az utóbbi öt év könyvterméséből. Főként olyan könyvcímek szerepelnek a Pravda, a Tatnatokig odaadó szolgája volt a Kenotafiosz személye képvselte erkölcsnek, de a képmutatás felismerése után a belülről, minimális külsőségekkel lázadó nőt is hitelesen alakította. Szentpétery Aranka Madame Trixiként az előadás egyik legjobb alakítását nyújtotta. Ez a luxusbordélyt üzemeltető párizsi dáma kertelés nélkül vállalja a társadalom rákényszerítette helyzetet, s nem moralizál. Bűnével - a múzeumi szoborrongálással - is vádol Jasper, a kisember. Ropog József filozofikus alakot formált ebből az emigránsból, színpadi jelenléte árnyalt volt. Az egyszerűség, a hétköznapi vágyak és örömök világából kiragadott, amerikai Cribbs, Bugár Gáspár játéka nyomán azt a fajta kisembert testesítette meg, akinek helyzetéhez mért a lázadása is. Salmonelli Bukovčan figurájaként cinikusan céltudatos televíziós menedzser. Boráros Imre ezt a cinizmust helyenként csupán a külsőségekkel (arcjáték, modoros mosolygások) érzékeltette. Igaz, hogy ő a dráma legegysí- kúbb figurája (mintha az író elfeledkezett volna jellemét árnyalni), mégis több odafigyelést érdemelt volna a színésztől, de a rendezőtől is. Turner Zsigmond végre ismét olyan szerepet kapott, amelyben emlékezeteset tudott nyújtani. A titokzatosság érzékeltetésének mestere ő, s amikor Blondyként szembetalálja magát Kenotafiosz erkölcsi misztikumával, sziporkázik. Dráfi és Turner dialógusa az előadás legszebb pillanatait adta. Az évad eddigi legkiegyensúlyozottabb komáromi előadását láthattam, s ha most egyetlen egyszer a bennem élő néző szubjektív érzéseiről is írhatok, akkor most örömmel teszem ezt. Végre nem félház előtt tartott a MATESZ komáromi társulata bemutatót. Fontos, hogy egy színháztörténeti tényt is rögzítsek: Dráfi Mátyás vendégjátéka több volt, mint egy jó színész visszatérése. Nézőtéri és őszintén merem remélni, hogy társulati feszültségek is oldódtak. A színpadra lépő színészek többségének felszabadultsága utalt erre. Ez már nemcsak a néző öröme. DUSZA ISTVÁN ran, a Slovenský spisovateľ, a Smená, a Mladé letá, az Obzor, a Veda és más kiadók által megjelentetett művek benevezési jegyzékén, amelyek itthon vagy külföldön korábban már valamilyen kitüntetésben részesültek. Szlovákiából egyébként körülbelül 130 könyv kerül majd a lipcsei kiállítás tárlóiba, közöttük mintegy 5-6 alkotás a bratislavai Madách Könyvkiadó friss terméséből. Minthogy az idén, március 22- én az egész világon megemlékeznek Goethe halálának 150. évfordulójáról, megemlítjük, hogy a könyvművészeti világkiállítás házigazdája, az NDK ez alkalomból 50 művet ad ki a nagy német költő tiszteletére, mely művek egy közös kiállításon láthatók majd azok között a publikációk között, amelyek az egész világról érkeznek majd Goethétől és Goethéről. A kiállított műveket nagyobb létszámú nemzetközi bíráló bizottság értékeli majd tartalmi, könyvesztétikai és más szempontok szerint. A zsűri (melynek csehszlovák részről Milan Heger professzor és Miroslav Cipár lesz a tagja) három nagydíjat, azonfelül arany-, ezüst- és bronzérmekkel, valamint elismerő oklevelekkel jutalmazza majd a bemutatott könyveket. Bízunk benne, hogy a nagy jelentőségű kulturális rendezvény, mely az UNESCO jelszava értelmében mindenekelőtt a nemzetek közötti kulturális együttműködés és barátság elmélyítését s a béke megszilárdítását hivatott szolgálni, beváltja majd a hozzáfűzött reményeket. KÖVESDI JÁNOS Ki egyszínű, ki kockás kabátban ül a teremben, melyet ezen a csütörtök estén nem sikerült úgy kifü- teni, mint máskor. De azért senki sem didereg, ami pedig a hangulatot illeti, nos az olyan, hogy a magamfajta betévedt idegen is nyomban fölmelegedik tőle. Tudom, közhelyes hasonlat ez, de így érzem most, amikor húsz leányt, asszonyt hallok énekelni, méghozzá vidám, pergő ritmusú népdalokat. Egy egész csokorra- valóval készülnek, hogy vasárnap szépen köszönthessék, föl is vidítsák a falu nyugdíjasait. Hátul ülök, onnan nézem-hallgatom a próbát, figyelem a karnagyot, Ág Tibort, aki olykor állj-t int, megismételtet egy-egy dallamot, figyelmeztet is hibákra, persze úgy, hogy szavai ne sértsenek és ne vegyenek el semmit a jókedvből, hanem tartsák csak azt magasan mindvégig. Közben elhatározom, ha befejeződött a próba, megkérem a szereplőket, maradjanak még egy kicsit, válaszoljanak néhány kérdésemre. Nem csak olyanokra, hogy mióta létezik a kórus, hányán vannak meg hogy hány éves a legfiatalabb tag, mennyi a legidősebb, hanem olyanokra is, hogy miért énekelnek, milyen véleménnyel vannak kórusukról a faluban, nem jelentenek-e megterhelést a próbák, fellépések. Különösen ez utóbbi kérdés izgat, tudva, tapasztalva naponta, hogy a dolgozó nők helyzete a könnyítések ellenére sem könnyű manapság. Rohanó reggelekben férjet, gyermeket indítani útnak tiszta ruhában, a csöppségeket, még álommal a szemükben, bölcsödébe, óvodába vinni gyalog, kerékpáron, buszon, villamoson, hol hogyan, de úgy, hogy el ne késsenek a munkából, aztán délután rohanni a csöppségekért, nehogy utolsónak maradjanak, útközben hazafelé bevásárolni, aztán otthon... Ilyesmik járnak eszemben, jelennek meg számtalan nehéz képben most is, a nádszegi (Trstice) női kórus próbáján. Talán éppen a jókedv hívta elő őket. Időközben véget ér a próba, felváltom a karnagyot. Az asszonyok szívesen maradnak, pedig már elmúlt kilenc óra. És szívesen is válaszolnak. Amit mondanak, egybegyűjtve adom közre, mint a kórus rögtönzött vallomását ,, Hetvenkettőben alakultunk a Vöröskereszt helyi szervezetének kezdeményezésére. Ma is ehhez a szervezethez és a művelődési házhoz tartozunk. Harmincan vagyunk, a legfiatalabb tagunk tizenkét éves, a legidősebbek korát nem áruljuk el, de az átlag életkor húsz év. (Itt hangos nevetés.) Mindnyájan nádszegiek vagyunk, mindnyájan dolgozunk, többen a falun kívül. Szeretünk együtt lenni, azért járunk ide. Meg a kikapcsolódásért. A gyerekek megszokták már. Annak ugyan nem örülnek, hogy nem vagyunk otthon, de annak igen, hogy énekelünk. Sok dalt tudnak már ók is. A férjek - beletörődtek. De azért tetszik nekik is, meg többnyire mindenkinek a faluban, hogy működik az énekkar. Gyakran szerepelünk, bármilyen rendezvény van, ott vagyunk. Felléptünk másutt is. 1978- ban a Tavaszi szél országos döntőjében elnyertük a közönség díját. Egyébként ugyanebben az évben vette át az énekkar irányítását Ág Tibor, akit nagyon szeretünk. Saját magunk is tapasztaljuk a fejlődést, másként viszonyulunk már a népdalhoz, a feldolgozáshoz. A rádióban is szívesen hallgatjuk őket, bár énekelni jobb mint hallgatni. Átlagos énekkarnak tartjuk magunkat. Kár, hogy nem vagyunk többen, erősebbek lennének a szólamok. Voltak, akik itt hagytak bennünket, családi okok miatt, vannak, akik járnának, de távolabb dolgoznak, akadnak azonban olyanok is, akik sajnálják az idejüket. Van nekünk is bőven dolgunk, de már hiányoznának ezek a csütörtök esti próbák, meg a fellépések, melyek gyakran több problémát jelentenek, hiszen készülni kell rájuk, de nem mehetünk el úgy otthonról hosszabb időre, hogy ne végezzük el a munkánkat." Ki tudja, hogy ezen a késői órán, amikor megköszönve a válaszokat elbúcsúzom a kórus tagjaitól - akik közül többen kitüntetett véradók, kire-kire milyen teendők várnak még, amelyeket el kell végezni, hogy rendben kezdődhessen a holnap BODNÁR GYULA Könyvszakemberek világtalálkozója Az V. lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállítás előtt ÚJ SZÚ 6 1982. Ili. 5. BUKOVČAN TRAGIKOMÉDIÁJA A MATESZ SZÍNPADÁN
