Új Szó, 1982. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1982-03-22 / 68. szám, hétfő
H atvannégy gyermekember - hatvannégy bontakozó személyiség. Az ötödik, vagyis a felnőttek kategóriájában pódiumra lépő kisgéresi (Malý Horeš) Rácz Gézán, az áji (Háj) Mikó Istvánon és a rozsnyói (Rožňava) Drenkó Istvánon kívül ennyi volt azoknak a száma, akik résztvevői, egyben szem- és fültanúi voltak Kassán (Košice) a magyar vers- és prózamondó^ kerületi versenyének. Ebből a létszámból negyvennyolcán azért léptek színpadaz illusztrálásnál tartunk: nagyon sok fiatal éppen a fölösleges gesz- tikulálással gyengítette produkciója értékét, sőt, akadt, aki kabaréjelenetbe illő „színészi“ teljesítményt mímelt a pódiumon. Ehhez, vagyis a fellépés mikéntjéhez tartozik, hogy a bemutatkozó fiatalok mintegy hetven százaléka nem tudta, hogyan kell színpadra lépni, miként végigállni a pódiumon töltött egynéhány percet, hogyan megköszönni a tapsot, s akadtak olyanok is, akik a közönségnek majdnem féloldalt állva, mindvégig a mennyezetet nézték. Magyarán, viselkedészavarok, személyiség- zavarok - reflektorfényben. Pedig hányszor elmondatott már: a vers- és prózamondó szemléken, és a gyermekszínjátszásban általában, legalább olyan fontos a gyermek személyisége, mint előadói felkészültsége. Ha nem fontosabb! Hiszen tudjuk: itt nem művészek állnak pódiumra, hanem megannyi lehetőség. Lehetőség a dialektikusán gondolkodó és tisztán beszélő ember kialakítására, lehetőség az azonosságzavaMiért nem tetszett? Magadat mondd a verssel ra, hogy eljussanak a Dunamenti Tavaszra, tizenhatan (a már említett hármon kívül) azért, hogy a Jókai-napokon képviseljék szű- kebb hazájukat s önmagukat. A vetélkedőn folytatott párbeszédekből kiderült, az országos szemlén való részvétel csak egyik, mondhatni járulékos eredménye annak a munkának, amelyre azok a kelet-szlovákiai pedagógusok és szülők ösztönzik a fiatalokat, akiknek szívügyük a szép magyar beszéd, akikben nélkülözhetetlen hajtóerő a költészet energiája, valamint az anyanyelv megtartó méltóságába vetett hit. A munkának elsősorban ezek az etikai foganta- tású jegyek adnak létjogosultságot, reménykedést pedig annak a tudata, hogy a választott szövegek, s a nyíltszíni szereplés révén a gyerekek személyisége is módosul, gazdagodik. Kerületi vetélkedőre eljutni ott, ahol a terebesi (Trebišov), a rozsnyói, a Kassa-vidéki járásban, s Kassán is olyan színvonalas járási szintű vetélkedőt szerveztek, mint az idén, mindenkinek rangot jelent. A leghalványabban szereplőknek is. A legszínvonalasabb verseny a negyedik kategóriában volt, a jó versválasztásnak is köszönhetőn. A győztes, a rozsnyói gimnazista, Badin Ádám, Tőzsér Árpád Férfikor című versét szavalta meggyőzően. A Jókai-napokra másodikként jutó Gágyor Béda Nagy Lászlótól választott verset, a többiek Cselényi László, Szilágyi Domokos, Pilinszky János, Juhász Ferenc, Arany János és Bertold Brecht egy-egy versével léptek színpadra. E névsor is tanúsítja, hogy középiskolás szavalóink viszonylag jól tájékozottak a kortárs magyar költészetben. A legsemlegesebb, a maga problémáit leginkább elkerülő szövegekkel a harmadik kategória prózamondói „rukkoltak elő“. Hangképzésben, szövegértelmezésben is messze elmaradtak a többiektől, s ha a bíráló bizottságnak velük kapcsolatosan volt min töprengenie, hát azon, kiket díjazzon. Nemcsak ennél a korosztálynál, de a prózamondóknál általában nagy gondot okozhatott a regény- és novellarészletek kiválasztása. Néha a szövegrésznek már az elején, néha csak a legvégén, de megtörtént, hogy még ekkor sem volt megállapítható, mit s miért akart fölmondani az előadó. Nem beszélve azokról a hat-nyolc perces szövegekről, amelyeknek sem gondolati ívét, sem hangulati tagolódásait nem tudják egységben tartani a szövegmondásban alig járatos gyerekek. Nyolc percnyi szöveg tolmácsolásáért az érett, tapasztalt előadóművésznek is nagyon meg kell küzdenie - s az efféle küzdelmekbe nem szabad belekényszeríteni a gyerekeket. Vitathatatlan, gyerekeknél ebben az előadói műfajban a kevesebb a több. Példa erre Örkény Az utolsó meggymag című egypercese, amelyet a negyedik kategória győztese, a kassai Szőke György mondott el minden fölösleges illusztrálás mellőzésével. S ha már rok kiküszöbölésére. Ehhez a vers, a szöveg csupán eszköz. Persze, nem mindegy, milyen minőségű eszközt választunk, milyen szöveget választ a gyermek. Ha olyat, amellyel személyiségével képtelen az azonosulásra, mást kell javasolni neki. Személyiséget formálóan szöveget mondani, szöveggel dolgozni csak akkor lehet, ha a bontakozó személyiség azonosulni tud a szöveggel, ha ez a szöveg a személyiség addig ismeretlennek vélt tartományaiban is képes meghonosodni, örömünkre, ilyennel is találkoztunk a Szakszervezetek Házának bábtermében. A vetélkedő első három kategóriájának eredményhirdetését követően az egyik résztvevő jószán- dékúan megjegyezte: taroltak a buzitai (Buzica) gyerekek. Valamennyi résztvevő szerint joggal vittek ennyi díjat haza a Duna- menti Tavaszon sikeresen szerepelt, jelenleg is serényen dolgozó gyermekszínjátszó csoporttal is büszkélkedhető iskolájukba. Hogy az utóbbi esztendőkhöz viszonyítva egy árnyalattal javult a színvonal, az nyilván annak is tulajdonítható, hogy a résztvevők zöme tagja valamelyik szorgalmasan dolgozó gyermekcsoportnak. Élmény volt még a kecsői (Kečovo) Szcsu- ka Mária, a kiskövesdi, (Malý Kamenec) Dóczi Hajnalka, a szepsi (Moldava nad Bodvou) Tóth Zsuzsanna versmondása. Ök kerületi győztesként léphetnek majd pódiumra május végén a dunaszerda- helyi (Dunajská Streda) gyermekfesztiválon. Igaz, nemcsak nekik, s nem csupán az országos vetélkedőre jogosult társaiknak- a kassai Reitzner Ingridnek és Vaszily Katalinnak, a nagykaposi (Veľké Kapušany) Barkó Zsoltnak, a tornai (Turňa nad Bodvou) Szabó Pálnak és a vajáni (Vojany) Szabó Katalinnak de a kerületi szemle valamennyi résztvevőjének többet kell foglalkoznia a verssel, a vers- és szövegmondás módszertanával általában, mert nemcsak a kerületi vetélkedőn való részvétel kötelezi őket erre, de az is, hogy elég sok helytelenül kiejtett szó és hangsúlyeltolódással félreértelmezett gondolatsor zavarta fülünket. A legjobban persze az zavart, hogy kérdésemre- ki készült több verssel? - néma csend volt a válasz. Zavart ez, mert ez a csend - a látott produkciók szellemi hátországát és megalapozottságát megkérdőjelezve- kampányszerűséget sejtet. Pedig hiszem, az országos szemléken színpadra lépő gyerekekről el kell hitetnünk, hogy nem egy vagy kettő, hanem legalább nyolc-tíz verset, négy-öt prózát bármikor s bárhol elmondanak - mert magabiztosságukban, szellemi nyitottságukban, azonosak a szöveggel, mert magukat mondják a verssel. Pontosítok: nem róluk kell elhitetnünk - nekik kell elhitetni velünk. Még akkor is, ha nem országos, „csupán“ kerületi vetélkedőről van szó. Mert a mi, ezen is mi vagyunk. SZIGETI LÁSZLÓ Kérdezte tőlem a minap egy amatőr művészeti együttes vezetője, miután megnéztem műsorukat és látta rajtam, hogy egyáltalán nem lelkesedtem érte. Kérdése akkor jogosnak tűnt, hiszen olyan ember szájából hangzott el, aki tudatában van önmaga és együttese képességeinek. Ráadásul a látott produkció az ún. amatőr körülményekhez képest színvonalas volt. Ennek ellenére mégsem tetsz'ett... Akkor nem adtam választ, ami azóta is kínos perceket szerez, ha visszagondolok a kérdés okozta zavaromra. Nem volt rossz előadás, rendezőileg kidolgozott jeleneteket láthattam, egy-két ügyes karakterszínész is mozgott a színpadon. Valami mégis hiányzott. Valami, ami az amatőr kisszínpadi és színjátszó mozgalomnak a varázsát adja. Még akkor is, ha esetenként gyenge kivitelezésben láthatunk egy-egy előadást. Nem tehetek róla, de az amatőr színjátszó és kisszínpadi mozgalomról alkotott gyakorlati és elméleti elképzeléseim sok esetben ellenkeznek azzal, ami művelődési házaink egyes vezetőinek tudatában már kitéphetetlen gyökereket eresztett. Olyannyira kitéphetetle- neket, hogy esetenként autonóm színpadi világot birtokló amatőr rendezőkre is rákényszerítik- helyzeti előnyük kihasználásával- ezeket a nézeteket. Nem tetszett, nem tetszik és nem fog tetszeni... Ha az amatőrök önmaguk belső világa, szű- kebb és tágabb környezetük létkérdései, az autonóm önkifejezés helyett valami kommersz kőszínházi utánzatprodukciókat hoznak létre, ha az évtizedekkel ezelőtt kényszerűségből, elhamarkodottan kiadott szövegeket (drámának a legjobb szándékkal sem nevezhetők) „választják“ eljátszásra. Ha a kisszínpadban fel-feltűnő kiváló versmondók, az összeállító rendező önkényes munkája nyomán, sokszor összeegyeztethetetlen színpadi stílusok keverékében mondanak el fontos verseket. Ha a falu, a kisváros közönsége egy részének igényére hivatkozva olcsó, erősen a giccs felé hajló „színdarabokat“ tanulnak be, csupán azért, mert nagyobb bevételre számítanak. Az eddigiekből is kitűnik, hogy mennyire bonyolult a „Miért nem tetszik?“ kérdésre a válasz. Lényegét keresve sok mindenre tekintettel kell lennem. Az együtteseknek otthont adó (vagy nem adó) művelődési házak lehetőségeire, az elvárások oly sokszor kötelező érvényére, a tehetséges színészek és önkényes rendezők különös kapcsolatára, az amatőr együttesek megoldatlan anyagi gondjaira. Meggyőződésem, hogy sem az egyik, sem a másik nem változik majd, ha egy-egy csoport ezeknek messzemenő figyelembe vételével próbál meg tevékenykedni. Az amatőr színház (egy kalap alá véve a kisszínpadokat, színjátszó csoportokat) akkor és valamit, ha belülről jövő sugárzása van. Ezt pedig csak a biztos önismeret, önművelés és a környezettel kiépített alkotó kapcsolat adhatja. Nem tudok olyan együttesről, amelyiknek például az anyagi gondjait megoldotta volna, hogy évről-évre úgymond a „közönség igényei szerint játszik“. Mindebből kiderül, hogy az amatőr mozgalom lényegét elsősorban és meghatározóan a benne munkálkodók emberi épülésének szolgálata adja. Ebben természetesen benne foglaltatik az autonóm döntések (darabválasztás, rendezés) egész sora. Része lehet ennek a környezet elvárta szereplésnek, alkalmi műsorok, keretműsorok megvalósítása is, de mindig az együttes öntörvényű, belső igényszintjéhez szabva. Csak így teljesítheti az amatőr mozgalom azt a feladatát, melyet az eszmei és az esztétikai nevelés komplex rendszerében neki szántak DUSZA ISTVÁN Általános műveltség - a népművelésben Szomorú, ha egy vezetőről kiderül - márpedig előbb-utóbb kiderül-, hogy általános műveltsége majdhogy nem egyenlő a nullával. Nagyon szomorú, ha ez egy olyan vezetőről derül ki, aki a kulturális szférában dolgozik, hivatásos népművelőként, mondjuk mint kulturális szervezet vagy művelődési központ irányítója. Az ilyen népművelő ugyancsak hamar elveszíti a tekintélyét az általa irányított közösségben; és aligha képzelhető el róla, hogy jó színvonalon képes eleget tenni feladatainak. Ha nem tudja, ki írta a Hamletet, mikor élt Bartók Béla, ki volt Dosztojevszkij, mi különbség van a nemzet, ország, állam között vagy éppen úgy ejti Dumas, Weöres, Josephine Baker nevét, ahogy írják - „csupán“ megmosolyogja a környezete. A komolyabb probléma ott kezdődik, amikor a mindennapi munkáról van szó, arról, ami a népművelő elsődleges feladata és kötelessége Vagyis hogy: aktivizálja az embert, segítsen neki az értékek felfedezésében és megismerésében, a hajlamának megfelelő kulturális igények kialakításában és kielégítésében, annak a képességnek a fejlesztésében, mellyel meg tudjuk különböztetni az értékest az értéktelentől. Ehhez nem csak tehetségre, áldozatkészségre, megszállottságra van szükség, nem csak a „szakma“ ismeretére, hanem általános műveltségre is - olvasottságra, tájékozottságra. Ha ez hiányzik vagy hézagos, aligha alakulhat ki a népművelőben az önellenőrzés, önkritika képessége is, és - legyen bármilyen nemes a szándéka, szilárd a meggyőződése ebben a kérdésben - tudatlanságánál fogva éppen ő válik retrográd erővé, elfojtva a jó gondolatot, gátat emelve ötletes kezdeményezések elé. Ezáltal olyan konfliktushelyzeteket is teremtve, melyek eleve elriasztják az embereket a kultúrától, a művészettől. Holott lehet, hogy magának a népművelésnek sem éppen ez volt a célja. Manapság gyakran és nem ok nélkül hangsúlyozzuk, hogy valamennyi munkaterületen mind több művelt emberre, művelt vezetőre van szükség. Kivétel úgyszólván nincs. És különösen nem lehet a népművelésben. - bor Gitárkoncert Az utóbbi években örvendetesen gyarapodik Bratislava popzenei életének eseménylistája. Évente megrendezik a jazz-napo- kat, a Lírát, három esztendeje a legjobb szlovák jazz, rock és folkzenészek is szereplési lehetőséget kaptak a Populár című folyóirat évenkénti koncertjén. Két éve indult a Blues na Dunaji (Dunai blués) című koncertsorozat, mely a Duna menti országok legjobb blues-zenészeit hívja találkozóra, az idén pedig megindult a gi- tariáda, vagyis az élvonalbeli csehszlovák rock- és jazzgitáro- sok évenkénti találkozója. Az utolsónak említett három koncertsorozat Ladislav Snopko áldozatkész munkájának köszönhető, aki a színvonalas bratislavai koncertek fő szervezőjévé vált. Az első gitárkoncerten Zdenek Hruškát, Ľuboš Andrštet, Zdenek Dvofákot, Karol Ondreičkát, Rudolf Dašeket és Michal Pavlíčeket láthattuk hallhattuk. Elsőként Hruška és Andršt mutatkoztak be akusztikus gitárokon. Műsorukat Django Reinhardt, John McLaughlin, Joe Pass és Wayne Shorter műveiből állították össze. Teljesítményük néhány megingástól eltekintve nagyszerű volt, a koncert első felében kiemelkedő élményt nyújtottak. Zdenek Dvorákot már a tavalyi jazz-napokon is láthattuk, amikor is Laco Déczi oldalán nyújtott fantasztikus teljesítményt. (Együttműködésük nyomán nagylemez is született). A mostani játéka talán éppen a nagy várakozás miatt némi csalódást okozott. Úgy tűnt föl, hogy szólóban hajlik az öncélú virtuozitás felé, szerzeményeinek nem tud egységes arculatot adni. Az utána következő Karol Ondreička, Petr Körinek (nagybőgő) és Josef Vejvoda (dob) társaságában lépett színpadra. Ondreička az idősebb jazzgitárosok generációjához tartozik, a virtouzi- tással szemben előtérbe helyezi a melodikus játékot. Előadása egy kiforrott, hangszerét fölényes biztonsággal kezelő, repertoárját tudatosan megválasztó gitáros játéka volt. A szünet után Európa egyik legjobb jazzgitárosa, Rudolf Dašek lépett színpadra. Nem először volt alkalmam élvezni játékát és gitározása, mint mindig, most is lenyűgözött. A közönség visszafojtott lélegzettel figyelte a zenét, a gitáros és hallgatósága közt ritkán tapasztalható szoros kontaktus alakult ki. Dašek játéka további fejlődésről tanúskodik, hangszer- tudása ma már szinte káprázatos. Jazzgitározásban nehéz lett volna felülmúlni őt, de Ladislav Snopko jó érzékkel egy rockgitárost, Michal Pavlíčeket sorolta a koncert végére, aki Jiŕí H rúbeš dobossal újra forrásba hozta a közönséget Mindketten a fiatal csehszlovákiai rockzenészek legtehetségesebbjei, rangos jazzrock-múlttal a hátuk mögött. Előadásuk zeneileg Jimi Hendrix korába nyúlt vissza, hangulatilag azonban sokkal messzebb, egészen az afrikai népzenei gyökerekig. A két zenész virtuóz játéka szinte az afrikai törzsi együttlétek, közös zenélések hangulatát idézte fel, rendkívül meggyőző erővel. Hrubeš ütőhangszerjátéka vetekedett a néger népi dobosok ritmuskavalkád- jával, Pavlíček állhatatosan ismételt gitárfigurái is a gyökerek felé mutattak. Nagyszerű és nem mindennapi eseményben volt része a közönségnek, mely az utolsó helyig megtöltötte a Kultúra és Pihenés Parkjának nagytermét. A közönség egyenrangú partnere volt a gitárosoknak, érzékenyen reagált játékukra, ezzel még fokozva az amúgy is nagyszerű hangulatot. GYUROVSZKY LÁSZLÓ ájszú 4 1982.111.22.
